Játék...2

Állt az ablaknál.
Kifelé bámult, nézte a hatalmas természeti erőt, ami az embert, a tápláléklánc csúcsát, remegő őzzé teszi. Nem volt áram. Úgy látszik a förgeteg szövetkezett az esővel, tett róla, hogy Mikának legyen módja elgondolkozni. A saját érzéseit látta a szél cibálta fákban, a káoszban odakint. Ahogy gondolata folyama patakká apadt, úgy zárták el a csapot a felhőkben.
Csak szépen fokozatosan. Szelíd eső cirógatta sebzett, fájdalomtól zokogó cserjéket, mosta el a piszkot az utakról, gyógyította a szív sebét. Kinyitotta az ablakot, mélyen beszívta a levegőt, ami még ott őrizte magában a vihart, annak erejét.

Az az illat életet adott, a lég szíve hevesen vert, pulzált a sokktól, még őt, a sokat tapasztaltat is megijesztette a hirtelen támadt orkán. Becsukta az ablakot, leült a fotelbe, hallgatta az esőt, ami menedéket kérve kopogott az ablakon. Ez a nyári vihar olyan volt, mint a szerelem Laurával. Vad és gyors. Nemsokára világos lesz, előtűnik a nap ragyogó mosolya, feléleszti a földet, s gyémántot fűz a harmatból. Felszárítja majd az esőcseppeket, ami nem más, mint a könnyek, amik azokból a csaló szemekből buggyantak ki. Nemsokára nyoma sem lesz az egésznek.

De sajnos az ő élete nem ilyen egyszerű. Az ő kicsi felesége megkeseríti az életét, s a zivatar után az ég megint beborul. De most viharfelhőkkel, sötétségbe borítva Mika szívét és egész életét. Elátkozta magát s a macskaszemeket százszor is. Hogy tudott neki bedőlni?
Hisz jól tudta, hogy ezek a dögök hűtlenek, a gazda nem lényeg, ami számít az, hogy etessék.
Persze az evés lételem, de nem az enni adó kezet szereted, hanem, azt, amelyik szeretettel táplál.
De NEKI nem kell!
NEKI csak az kell, hogy tömjék tele! Pénzzel persze.
Boldogan költött rá, szerette kényeztetni és imádta azt a kis fényt, ami rendszeresen megjelent a szemében.

Későn jött rá, hogy az a mohóság lángja. Mindig többet és többet.
Így volt ez a szexben is. A férfi először azt hitte, hogy AZ a nő szereti, ha szeretik.
Nemsokára rájött, hogy Laurának a szeretkezés nem más, mint egy kellemesebb formája a maszturbálásnak.
Sóhajtott. El fog válni. El fog válni? El fog válni! Dehogy. Ezt nagyon jól tudta. Alapjában véve arája nem különbözött a többi nőtől, akiket eddig az ágyába fogadott. A Se vele, se nélküle nők.
Csak azt hitte más. Csak azt akarta hinni. Na jó. A mai napra elég volt a nőszemélyből. Nem óhajtott több gondolatot pazarolni rá. Nekilátott a munkának, de egy szemtelen légy nem hagyta dolgozni. Próbálta elhessegetni, de az kitartóan körözött a füle körül. Úgy döntött meghallgatja, így hát kinyitotta elméje kapuját és beengedte. Közönséges, minden nap feltett kérdés:
Mit csinálhat most?

*

Laura vásárolt.
Unottan nézegette a márkás holmikat, amik láttán másnak a nyála is kicsordult volna.
Másnak, de nem neki. Könnyen hozzászokott a jómódhoz, már az első naptól kezdve otthon érezte magát a hatalmas villában. Természetesen mozgott, jól állt neki a királynő szerep.
Mika becsülte ezt. Ez az egyetlen, amit még szeretett benne. Nem őt, csak egy tulajdonságot.
Laura tudatában volt önmaga tökéletességének, de nem volt megelégedve sajátmagával, kivéve, ha minden egyes áldott nap csodálatot olvasott ki férje szeméből.
A nő nem volt okos. Tisztában volt vele. Épp ez tette veszedelmessé.
Ravasz volt.
És ami a legfontosabb: nem félt kimondani, mit akar.
A legnehezebb saját magadnak bevallani, hogy érzéseid, s szándékaid nem tiszták.
Ez csak azért sikerülhetett neki, mert ő egy olyan bizonyos lelki hiányossággal, úgymond torzsággal született, hogy nem tudta eldönteni mi a jó, s mi nem.
Furcsa, hogy ez az ártatlanságnak nevezett valami formált belőle szörnyeteget.
Az emberek nagy része elítélné. De mi jogon? Hisz nem ők fogalmazták meg az ártatlanság lényegét?

De, mint tudjuk az emberiség, akár az egyház, szeret ellentmondani magának.
És mivel összezárt szemhéjak mögött álmodni lehet, úgy formálni a világot, ahogy te akarod, nem felébredni a valóságra, ami nem a te kezedben van, nem látják saját hibájukat.
De ezért senkit sem hibáztatok.
Remélem így megérted, ha nem őt okolom Mika szívének haláláért, lelke elsorvadásáért.
S, ha nem ítélem el.
Ez a kis hiányosság tökéletes egyedet hozott létre, hasonlatosat Vénusz légycsapójához. Csak édes nektárja, bűvölő illata, ölének ligete a férfiak garmadát csalogatja.
És lassan mind elpusztítja őket.
Belefulladnak az ölelő karokba. Látod? Igaz a mondás: A jóból is megárt a sok.
Ránézett órájára.
Idő van.
Odavitte a pulthoz a kiválasztott darabokat, és nyújtotta bankkártyáját a modellkinézetű srácnak.
Az fáklyaszemével Laurát mustrálta, amit ő egy rendreutasító jégkocka pillantással jutalmazott.
A mosoly odaragadt. A lány érezte a gondolatok zsibongását, amit szavak követnek majd.
Kihömpölyögnek a szellemek, testé válnak.
-Ez meg ki?- morogta magában a férfi.
Keserűen meredt a számokra, amit maga mögött hagyott. Legalább 3 hónapi fizetése.

*

Elkapott egy taxit.
Rámosolyogott a mogorva férfire, legédesebb hangján köszönt neki.
Kovács Tamás 56 éves, budapesti taxis soha életében nem lepődött meg ennyire.
Mégpedig kellemesen. A nő, aki beszállt autójába elbűvölő volt.
Persze látott már elég szép angol libát.
Angol hát persze. Látszik rajta.
De ebből az egyből kislányos báj áradt, aminek lehetetlen volt ellenállni.
Tamás tudott a nyelven, kiejtése is rendben volt. Gondolta, hogy a kislánynak magyartudása a köszönésig terjed ki.
Kislány? Csodálkozott magában. Hisz kész nő. Szemre 17.
Mégis leginkább Katára, 2 éves unokájára emlékezteti.
Még egy meglepetés.
Ajkát magyar szavak hagyták el, s kiderült magyar a kicsike.
Méghozzá milyen!
A varázslatos nyelvecske gyorsan pergett, egy-egy napsugarat festve Tamás napjának egére.
Nem állta meg mosolygás nélkül, hogy milyen őszintén mesél életéről. Látszott jólesik neki a beszéd. Mintha minden egyes szó megkönnyebbülést hozna, s mikor ő válaszolt neki, arcán ott ragyogott valami kéjes mosoly. Így nézett rá felesége is sok-sok évvel ezelőtt, a nászéjszakáján, s még a mai napig is, mikor találkoznak ágyukban.
Tamás vezetett, s közben mesélt neki a családjáról.
- Betenné ezt a CD-t?
- Persze szívesen- nyúlt hátra érte.

Azonban úgy hozta a sors, hogy kicsúszott a kezéből.
Utánakapott, de már késő. Valahol az ülés alatt eltűnt.
Életében először fordult elő, hogy valami elvonta a figyelmét.
Fék. Mindkét autó hangos csikorgással állt meg, egymástól pár centiméterre.
Majdnem.
Három mellből szakadt fel sóhaj egyszerre.
A Mercedest vezető férfi villámgyorsan pattant ki autójából. A ragadozó pofájából nyál csorgott, ahogy áldozatához közelített, hogy szétmarcangolja.

*

Finnyásan ráncolta orrát.
Már az első pillanatban tudta, hogy rémes ízlése van, amit most ez is igazolt.
Giccses szobrok sorakoztak a párkányokon, az egész úgy festett, mint Róma agyoncsipkézett és csicsázott Ministero della Giustizia-ja, a ház színe, pedig gyomorforgató volt.
Komornyik vezette be az előszobába, amire ő egy gúnyos mosollyal reagált.
„Engem hiába próbálsz lenyűgözni.”- duruzsolta a fülébe.
A férfi szavak nélkül is értette, de nem hitt neki, tovább mutogatta otthona ékességeit.
„Ó! Valóban? Ez csak egy gyenge másolat.”
Kálmán kissé ideges lett a lenéző pillantástól.
„Te?! Ne nevettess! Még hogy híres ős…? Tudok ám rólad mindent. Szüleid nagyképű, újgazdag sznobok, nagyapád meg paraszt volt. Az dolgozott. Verejtékezett, neked meg csak az öledbe hullott mindez. ”
Egy újabb megbecsült jellemvonás.

*

Mika azon gondolkozott, hogy mért nem dühös.
Elvégre a taxis hibája volt. Összetörhették volna a vadonatúj kocsiját.
De ez valahogy nem érdekelte.
Nézte a világot, ami elvágtatott mellette, s egyre csak az a lány járt az eszében.
Talán ő csillapíthatta le. Szegény olyan megszeppentnek tűnt, félt, ha kiabálni kezd, szerencsétlen párának elered a könnye.
Így hát gyorsan lerendezték.
Mika belsejében valami épp születőben volt.
Nyomta vissza, próbálta benntartani, de végül kibújt belőle a szörnyeteg.
Nem kellett hozzá zseninek lenni, hogy felismerje az oly gyakran ellátogató Hiányérzetet.
„Mért nem kértem el a számát?”
Nagyot csapott a kormányra, s az autó engedelmesen jobbra fordult.
„Hogy lehettem ilyen ütődött?”
A feljáróhoz ért.
„Mondjuk, mit kezdtem volna vele?”

Betolatott a garázsba.
„Nős ember vagyok”- emlékeztette magát.
Becsukta a garázsajtót.
„De mégis…”
Bezárta az autót.
„Egy találka nem jelentene semmit.”
Felcaplatott a lépcsőn, egyenesen a konyhába ment, és töltött magának egy italt.
„Csak azokat a szép szemeket megint… ”
Visszaemlékezett a szelíd mogyoróbarna szempárra.
„De most már hiába.”
Leginkább egy megrettent őzikére hasonlított, ahogy ott állt kissé remegve.
„Ezt elszúrtam”
Akkor döbbent rá, hogy félt tőle. Kieresztette a levegőt, amelyet akkor vett, mikor leordítani készült a taxist.
„Vége.”
Töltött magának még egy italt.
Előkapta a mobilját, s felhívta feleségét.
Nem vette fel.
Ezen őszintén csodálkozott, neje mindig be volt kapcsolva.

*

Az ágyról figyelte.
Lassan lehúzta a pántot. Egyik gömbölyű válla, részlet a pompás vacsorából láthatóvá vált.
Fokozta a férfi éhét, de tudott várni. Feltéve, hogy a várakozás nem nyúlik túl hosszúra.
Lassan csúsztatta le a ruhát, hallotta, hogyan suttog az anyag, ahogy bőréhez ér.
Nem kellett gondolkozni, a teste tudta mi a helyes megoldás.
Szende szűz vagy vad szajha?
Majd elválik.

Minden pillanatban megannyi új terület kerület a hím tekintetének tüzébe.
A csupasz bőr új formát adott a testnek, puhább lett lágyabb, ami kezdettől fogva vár, hogy birtokba vegyék simogatásokkal, életre kelljen, megújuljon az alkotó keze alatt.
Parányi kis tűk szúrják meg ekkor testedet. Édes kínzás ez, mindebből születik egy egész.
Egy köd, mi az elmére borul beterítve azt, s elnyom téged csókjaival, fullasztó ölelésével.
Megfojt az átkozott, nem hagy gondolkodni.
De nem baj!
Élvezet ez, gyönyör, amiért oly sokan áldozták életüket.
Egy röpke pillanatra újból és újból érinthessék, ízleljék aranyból csiszolt serleget.
De nem szabad azt gyorsan felkortyolni.
Be kell hunnyi a szemet.
Érzed már?
Átjár, felmelegít, itt a pokol.
De nem baj!
Igyál még! Látod, hogy kapkodod a levegőt?
De minek az egy villanásnyi kéj többet ér.
Úgy, úgy.

Most ne gondolj bűnre, csak élvezd. Tökéletes szimfónia, nem ember alkotta. De vágyunk rá. Igen vágyunk rá ködös álmainkban. Ébren. Reggel és este, az élet minden gyarló, s gyönge pillanatában.
Jobb a hús, ha még nem érintették, jobban esik, ha másé.
Mohóság ez.
Nevetsz? Pedig nem kéne.
Az vagy.
Mohó kicsikém.
Így feltárulkozva, levetkőzve magadat, megégetted a tisztítótűzben testedet, lépsz oda hozzá.
Ő nem művész ezt te is tudod. Nem értékeli a pillanat varázsát, ezt a megfoghatatlan örömöt, a lényeg a testi része.
De sebaj, ha ő kihasznál, használd ki te is!
Forró puha ajak, finom kis nyelv ezt érzékeled.
Lassan! Ne siess!
Harapd! Harapd gyengéden lágyan, buzdítsd a vérét táncra!
Még ne nyúlj!
Úgy, úgy.

Hátradőlt. A vér átalakult benne, felmelegedett, érezte, hogy zubog az ereiben. Sötét van, mert becsuktad a szemed. Egy kéz ér hozzád, épp csak az ujjbegye, végigsimítanak, sisteregve.
Csiklandoz és zavar az éj. Mégis vágysz rá, hogy ne láss, csak egyszerűen érezd a vágyakat, az öleléseket, a csókokat. Ne a beteljesülést nézd, hanem az alkotást.
Egy forró nyelv indul útjára. Nyakad kecses ívét járja, s az megborzong utána, a hideg érintésétől. Fel a dombra, s bimbócska udvarát ölelik az ajkak, megfoghatatlan, nem hallott sóhajtás hagyja el ajkad. Gyenge, de érezhető, a fogak finoman zárulnak köré. Vegyes érzés. Fájdalom és gyönyör édestestvér. Hasadat érintik, cirógatják ujjak.
Végigrajzolják tested vonalát, köldököd peremét sóhajok rakják, enged a száj. Édes zugot keres, segít társának. S ekkor megérzed.

Oly diadalittas perc ez, mikor megrészegülsz már a várakozás selymes kínzásaitól, s érzed, hogy következik a kezdet. Nem lényeges itt a vég, arra még ne várj.
Felcsendül az első dallam, dobosok játszzák ütemüket, de minden eldőlt az első hangnál.
Végigrezget, erre vársz.
A többi gyönyörittas hajsza, ez viszont jutalmad, gyümölcs, amit learatsz.
De mihelyt érzed, megvan, eltűnik a legértékesebb, s utána már zuhog rád a förgeteg.
Tele van szebb, jobb, értékesebb darabokkal, de neked csak az az egy kell.
Mert azt kívánod, azért sóhajtasz.
Nem a végért, nem az egész mámorért, csupán egy röpke pillanatért, mikor meghasadt az égbolt, s a föld megrepedt.
Mikor előbújtak jó lelkek és szellemek.
Mikor teremtődött a világ.

Arra jobban vágsz, mint az apokalipszisra, mi majd elpusztít, megsemmisít a fájdalom tüzes folyójában, hanem arra a kezdeti fényre, mikor az a csodás lét elérkezett.
S azelőtti időre, akkor már érezted, az alkotás örömét, a beteljesülést.
Ennek már vége, a tánc már javában folyik.
Előrelendül majd hátra, körkörösen, és ekkor!
Ekkor!
Ekkor találkoznak, közös sóhaj, közös ütem.
Nézd! Egy ütemre lélegzünk
Hallgasd! Együtt dobban a szívünk.
Ekkor a többi hangszer hallgat, csak a dob szava hallatszik.
Ütemesen, lassan. Majd gyorsítva, őrjítő sebesség, egyre csak hajszolva, mikor eljön a befejezés, a finálé.
Most felcsendül az oboa, a világ dermedve hallgat körülötte, csak a dallamot figyelve.
A hangot, mely jelzi alfát és Omegát.
Mintha késsel vágták volna el, elhallgat, de nincs csend.
Sosincs csend, csak figyelni kell.
Felhangzik az utolsó felvonás, egy hanggá olvadnak, egy kiáltássá:
- Laura!
Kálmán hörögve ejakuált.

Egy kis ideig még rángott, majd úgy maradt, fennakadt szemekkel, megfeszülve, mélyen benne.
A nő már épp meg akarta bökdösni, hogy egyáltalán él-e, mikor az egyetlen lendülettel legurult róla.
Elterült az ágyon, s a plafont bámulta.
- Ez… hihetetlen volt.
- Örülök, hogy élvezted.
A férfi felé fordította a fejét.
Feküdt az ágyon, kezében cigivel, s ritmikusan fújta a füstöt.
Majd fürgén felpattant, felkapta a hálószoba közepén heverő halmot, s a széken lévő táskáját, és a fürdőszobába vonult öltözni.

Nyitva hagyta az ajtót, halhatta a szobából jövő szabálytalan, sípoló légzést.
Fogta a harisnyatartót, s beletuszkolta a nem túl kényelmes, gyűlölt ruhadarabot táskájába.
Felvett egy rendes harisnyát, amit eddig egy kis zsebben tartott elől.
Miután felöltözött, megmosta arcát, majd újrasminkelt.
Egy pillanatig némán bámulta tükörképét.
Tetszett neki a látvány.
Nem egy olyan nőt mutatott, akinek épp most volt orgazmusa, ruházata rendben volt, az összes lehetséges bűnjelet eltüntette.
Ha meg férje közeledni próbál felé, egyszerűen azt hazudja, hogy épp megvan neki.
Azért reméli, hogy Mika még nem ért haza, mert egy zuhanyzás ráfért volna, s nem óhajtott többet időzni Kálmánnál, mint amennyi feltétlenül szükséges.
Besétált a helyiségbe, s megállt azon a helyen, ahol az imént ruhái tornyozódtak.

- Nos?
A férfi úgy bámult mintha nem tudná, miről van szó.
- Nos?- sürgette őt Laura.
Kálmán habozott. Ha még látni akarja, most igent kell mondania.
- Rendben- nagyot sóhajtott, jelezve, hogy nem szívesen teszi- Hétfőn, utalom.
Azért még egyszer megpróbálta: -Figyelj Laura! Ez nem jó ötlet. Ha kiderül, hogy én voltam…
- De nem derül!- vágott közbe a nő. - 30 millió. Ennyi az ára. Ha nincs lóvé, nem látsz többé.
Nem idegeskedett. Tudta, hogy a férfi teljesen a hatása alatt van. Ráadásul az iménti szex után, nem hitte, hogy valaha is elengedi.
Kálmán maga elé bámult, végül bólintott.
Nyitotta a száját, de mondanivalóját már nem oszthatta meg senkivel.
Addigra szeretője már a lépcsőn haladt lefelé.

*

Csöngettek. Mika dühös volt, s elhatározta, ha egy házaló ügynök várja, becsapja az ajtót.
A lány megijedt a dühös ábrázattól, ami fogadta. De így rögtön fel is ismerte.
A Mercedeses férfi!
Hökkenten bámulták egymást, egyikük sem szólt.
- Elnézést, biztos eltévesztettem az ajtót, bocsánat a zavarásért - szemét lesütötte, úgy hadarta el, majd megfordult, hogy elmenjen.
- Várjon! Várj!
Ekkor egy pezsgőszínű Toyota Avensis fékezett le a kapu előtt.
Laura kipattant belőle, s a pároshoz szaladt, ami elég szokatlan volt tőle, de Mikának most nem volt ideje ezen elmélkedni.
- Rebeka! – kiáltotta, majd magához ölelte a megszeppent lányt.
Az félszegen visszaölelt.
- Alig ismertelek meg - kicsit eltolta, hogy jobban megnézhesse magának.
Rebeka felnevetett, ami leginkább egy galamb turbékolására emlékeztetett.
-Bevallom először megijedtem tőled- kuncogott- nem így emlékszem rád.
Kitárta karját, ez az ölelés már melegebbre sikeredett.
Mika bambán bámult, nem értette mi köze, van az őzikeszemű kislánynak az ő feleségéhez.
- Ő az én kishúgom, Rebeka! - fordult hamis mosolyával férje felé.
„Tényleg… Hogy nem vettem észre a hasonlósságot!”
- Egy kis ideig nálunk fog lakni- jelentette be Laura, jó szokásához híven, az utolsó pillanatban.

A férfi a szégyenlős mosolyú lányt nézte, aki pillantására elpirult.
Beljebb vezette őt, lesegítette kabátját, majd a falhoz támaszkodott, s nézte kis asszonykáját, amint az körbevezeti szíve vágyát.
„Érdekes lesz”