Jake és Caitlinn

Az iroda ajtajából nézegetem. Jake. Vajon tényleg ő a nekem való? Sokadszorra mérem végig kritikusan. Atlétatermet, feszes izmok. Decensen kockás hasizmot vizionálok a fehér ing alá. Nem úgy kockás, mint a sakktábla, csak olyan finoman. Sötétbarna bőrével karöltve mindig egy tábla tejcsokit juttat az eszembe. Szeretek is nyalakodni belőle… Brad Pitt-védjeggyel kéne ellátni a szemréseit, töprengek sokadjára, most is megkuncogtat az ötlet.

Felrezzen a munkából, egyelőre közömbösen mér végig, futólag, jelezve, ő komoly, elfoglalt ember, nem ér rám, nem rohangálhat egyfolytában udvarolni.
- Üzletember vagy – bólintgatok mindig komolykodva, és nem értette sosem, mit találok ebben mulatságosnak. Aztán egyszer felszólítottam: számlálja össze a csillagokat! Tettetett ijedtséggel meredt rám, és még vigyorgott is mellé:
- Gomba vagyok? Nem is ember? Így látod? – én én visszavontam mindent, mert a kisfiús vigyor felszikráztatta kakaóbarna íriszét, és ennek meglett a következménye. Mert hát néha ilyen is tud lenni.
- Dolgozol? – firtatózom, holott két napnál is világosabb. Kár, hogy árva égitestünk épp a Föld bolygó túlfelét boldogítja. Torokköszörülés, mandzsettaigazgatás. Ahá, akar valamit! Jake-nek mindig is megvoltak a maga kis rituáléi.
- Sztrájkolok – sietek közölni, épp azért, hogy megelőzzem. – Munkabeszüntetek. Éjjel tizenegy van. Sejlik-e, mit tesznek ilyenkor az átlagos népek?

Kedveltem végre teljes figyelmét nekem szenteli. El is tolja maga elől a papírokat – persze csak kicsit, hogy jelentőségük súlya azért nyomja a lelkemet. Hátradől a székben, és látom, hogy kissé bepirul a bőr a nyakán.
- A sztrájkot előre be kell jelenteni mindenféle helyeken. A mienkféle jogállamban legalábbis. Skarlátot kapnak a valakicsodák a hivatalban, ha közlöd velük, azért nem gépelsz, mert a főnök nem az ágyban diktál.
- Rugalmas ember vagyok – világosítom fel, miközben az íróasztalra dobom a blézert. Ügyelek rá, hogy gondosan fedje a Svenson-villa rajzait. A dolgozószéket – Jake-estől – átgördítem az ablak elé. – Nem ragaszkodom az ágyhoz.
- Caitlinn…

Nem hagyom szóhoz jutni. A csók a legjobb módszer, hogy befogd egy férfi száját, ha túl sokat jártatja – ez a húgom bölcsessége – jól nevelt ember pedig tele szájjal nem beszél. Jake térdein kényelmes ülés esik, különösen mezítláb. Nyomban le is rúgom a topánokat, hogy feljebb evickélhessek. Jake az alsó ajkamba harap, finoman rágcsálja is, ez jó, ne is hagyd abba, ez a kedvencem. Nagyrészt azért józan vagyok még, amikor az állító után tapogatózom, és hátradöntöm az ülést. Életem pasasa most félig ülve-fekve simogat, és már rajta sincs cipő, lerúgta zoknistól. Klausztrofóbiásak az ujjai, különösen szeretkezés közben, bizonygatta gyakorta.

Egyre laposabbakat pislogok, hiába, nekem nem megy a csók nyitott szemmel. Reszkető kézzel gombolgatunk blúzt, inget. Nem engedem magamhoz, pedig a testem könyörög érte, átvetem lábam a combján, mellkasát csókolom, szinte áhítattal. Elegáns szőrszálai tövében izzadtságcseppek gyülekeznek. Beszívom az engem is izgató férfiizgalom szagát. Nadrágja ígéretesen dagad. Mire odáig jutok a nyelvemmel, elveszik valahol a szoknyám.
- Caitlinn… rajtad nincs bugyi? – kérdi, holott mi sem szembetűnőbb. Az egyenlőség jegyében bontogatom nadrágján az övet, immár teljesen csupaszon. Beljebb nyúlok, és megcirógatom a combtövét. Közben az arcát nézem. Vonásai ellazultak, tudom, hogy már rég nem gondol a munkára. Pupillája kitágult, szűkülő szemrésből szegeződik rám.

Kedvére téve kiszabadítom a daliát. Érzem, hogy remegteti az érintésem, egy pillanatig megfeszülnek a combizmai. Megcsókolom a tövét, és Jake ujjai görcsösen kapaszkodót keresnek: a hajamba túr, fejbőrömet izgatja-simogatja. Egy másodpercig vívunk: ő irányítana, még, még, még. Én persze nem hagyom. A vékony szőrvonalon haladok felfelé. Nyelvemmel cirógatom a szálakat, közben meg-megérintem a bőrt, érzem melegét, sőt forrósodását. Elcsókolózom a köldökével. Lélegzete már kapkodó, zihál. Engem is izgat a hevülő férfi. Fölöttébb.

Feljebb húz magán, a számat számra rántja, és kihasználva a lehetőséget, combjaim közé nyúl. Egyszerre érzem nyelvét a számban, ízét, forró borostáit a bőrömön. Lélegzete mintha lecsapódna testemen, akár egy tükrön: már mindketten verejtékezünk. Az ujjai könnyen csúsznak a sínen, körbetáncolják a remegő csiklót. Fájón lüktet bennem a vágy, nagyon kívánom. Mit kívánom? Magamévá teszem rögtön, és már hozzá is készülődöm: dárdája fölé helyezkedem, hogy megérintsen. Csak egy egész rövid remegésszünetet tartunk. Hallom a hangján, ő is éppúgy várja, mint én. Nedveim bőven folynak tagjára. Nagyon lassan, és szinte segítség nélkül csussza. Érzem, ahogy szétfeszít, ahogy forró és lüktet. Kiszárad a szám. Először az ajkamba harapok, aztán az övébe. Egy gyilkos csók hosszára szünetel a süllyedés. Régi szokásunk, hogy egyszerre csak egy dologra figyelünk. A lassabb sokkal izgatóbb.

Az övének támaszott homlokkal, húnyt szemmel ereszkedem. Fantasztikus érzés, mikor egyszercsak kitölt. Érzem a testét, az ereket, porcikákat, atomokat is. Felhörren, és én ringatni kezdem a csípőm. Néha előre-hátra, néha oldalra, néha körbe-körbe. Néha fel is emelkedem. A hegye a legfinomabb, de nem engedem kicsúszni magamból. A tempó fokozódik. A külvilág rég elveszett. Dobol a vér a fülemben. Az egész teste megfeszül, mikor végre vége. Szorítjuk egymást, karcos sóhaja a fülemben, és tudom, hogy egy ütemben vágtat a szívünk.