Individuum

Még 20 perc…
Még van annyi időm, hogy ellássam a rámbízott feladatokat, és csináljak valami harapnivalót, mielőtt beteljesedik… Felkelek a kanapéról, és kimegyek a szobából. A küszöbön megtorpanok… valószínűleg utoljára látom ezt a szobát. Körülnézek, és akaratlanul is eszembe jutnak az emlékek. Itt ünnepeltük minden éven a karácsonyt az egész családdal, itt néztem kiskoromban a gyerekmeséket reggelente, és itt, ebben a szobában töltöttem el a nyaraim, nagyobbik felét videójátékokkal. Nagy levegőt véve elindulok tovább, mert tudom, hogy nincs idő a nosztalgiázásra. 18 perc múlva vége lesz mindennek… És addig még meg kell etetnem a kutyát, és ennem is kell valamit. Átvágok a konyhán, és kilépek a hátsó ajtón a teraszra.

Eléggé sötét van ahhoz képest, hogy csak fél 8 van.. A távolban látom a közeli nagyváros fényeit. Annak a városnak a fényeit, ahol elvégeztem a középiskolát, és ahol a barátaim vannak. Barátok... vajon mit fognak szólni, ha már nem leszek a világon? Vajon sajnálni fogják, hogy nem lehetek köztük? Lehet. Sőt biztos. Páran biztosan szomorúak lesznek. Ő biztosan. Akit már óvodás korom óta a barátomnak mondhatok. Tőle kaptam a legszebb ajándékomat a 18. születésnapomra. Ezt a karórát, amit még nem vettem le a csuklómról. És ez az óra mutatja azt, hogy már csak 15 percem maradt…

Hogy repül az idő. Bezzeg a fizika óra egy örökkévalóságnak tűnik minden kedden. De most hogy tudom, hogy csak 15 percem van hátra az eddigi életemből, egy kicsit szomorú leszek. Nincs itthon senki. A szüleim színházba mentek, a nővérem pedig a barátjához ment. Ők még nem tudják, hogy mi lesz velem. Miért is tudnák? Hiszen senkise foglalkozott velem igazán. A szüleim mindig csak a jó tanuló, szorgalmas, kitűnő tanulót látták bennem, a nővérem pedig csak egy hülye kisgyereket, aki folyton a szobájában gubbaszt és olvas, vagy a nappaliban nézi a TV-t. Oklevelek és dicséretek a bulik és szórakozás helyett, zene, tánc és tanulás a pia és cigi helyett. És mindezt kikért tettem? Akik éppen a színházban vannak, és néznek valami régi unalmas színdarabot. Egyáltalán vagyok valaki a szemükben? Vagy csak egy formálható massza, amit kényük kedvük szerint alakíthatnak?

Már csak 10 perc, és vége. Már nem kell többé órákon át tanulnom, és magolnom. Végre szabad lehetek, és nem kell megfelelnem senkinek. De előtte még meg kell etetnem a kutyát. Lemegyek a pincébe, és előveszem a szekrényből a kutyakaját. A lomha, kövér Labradorunk előkullog a házából és várja a kajáját. Öntök a tálkájába a tápból. Máris tömi magába a marhahúst sosem látott méregdrága szart.
Kész. Már csak kaját kell csinálnom magamnak is, és vége lesz mindennek. Felmegyek, és előveszek a hűtőből egy csomag sonkát és vajat. Az asztal melletti kenyértartóból kiveszek egy zsemlét, kettévágom, megvajazom és készen is van a szendvics. Ránézek az órára: Még 6 perc. A szendviccsel a kezemben még utoljára, végigjárom a házat. 10 éve költöztünk ide a városból. Hogy miért? Nem tudom. Semmi okunk nem volt arra, hogy eljöjjünk ide a kis falucskába, az Isten háta mögé lakni. Isten… Vajon lát most engem? Látja azt, hogy egy 20 éves fiatal visszaemlékezik? Vissza, az eseménytelen múltjára? Biztosan nem. Mert akkor megakadályozná az 5 perccel későbbi dolgot. Már 7:55 van. Bemegyek a szobámba. Körbenézek. Egy kicsi ablaktalan hely ággyal, szekrénnyel és íróasztallal felszerelve. Mint egy börtön. Semmi jó emlék nem kapcsolódik ide, ehhez a helyhez. Semmi. Mindennapom eseménytelenül telt el: felkeltem, iskolába mentem, hazajöttem, tanultam, és lefeküdtem aludni.

Már nem félek. Tudom, hogy ahová kerülni fogok pár percen belül, az csak jobb hely lehet. Ott szeretni, tisztelni fognak engem. Igazából mindig is erre a pillanatra vágytam. Bekapom a szendvicsem maradékát. Még 3 perc.
Mi vár rám a túloldalon? Egy szerető megértő közösség? Vagy egy vörös, villásfarkú démon, aki fel akar falni? Mindenre fel vagyok készülve. Hiszen tudom, hogy a következő hely csak jobb lehet ennél. 2 perc.. Nem tudom mit csináljak. Izgatott vagyok. Mióta az eszemet tudom, csak erre a pillanatra várok. És most, amikor olyan közel vagyok hozzá, az idő csigalassúsággal megy. Mintha fizika órán ülnék.
Körbe, körbe járok a házban. Benézek a nővérem szobájába. Teljesen más, mint az enyém. Nagy, tágas helység egy balkonnal. Látszik, hogy a szüleim csak őt tekintik gyermeküknek. Ő a család büszkesége, én pedig csak egy oklevél vagyok a falon. Az íróasztala tele van fényképekkel és kicsi kacatokkal. Látszik, hogy nem űrűn szokott mellé ülni. De neki elnézik a szüleim azt, hogy „nem olyan szorgalmas”. Undorodok tőlük. Nem látják azt, ami a szemük előtt van. A véraláfutásokat a szép, fehér karján, és a szemetesbe kidobott fecskendőket. Vakok.

Még 1 perc. Ez lesz életem leghosszabb 60 másodperce. Kimegyek a szobából, és benézek a szüleim hálójába. Tele van antik bútorokkal és ocsmány, de drága festményekkel. Anyám fésülködője tele van parfümmel és ékszerekkel. Apám éjjeliszekrényén pedig egy Biblia porosodik. Nem értem miért tartja ott. Hiszen ateista. De miért is keresek logikát egy sznob paraszt fejében? Még 30 másodperc… Kimegyek a folyosóra, és nézegetem a képeket a falon. Minden második képen a nővérem van. Az egyiken balettozik, a másikon már táncol a sulis bálon. A létezésemet csak egyetlen fotó bizonyítja. Egy családi kép, amin egy születésnapi tortát körbe ül négy mosolygó ember. Az idegen szem azt hiszi, hogy ez egy boldog család… Hát igen. A tudatlanság boldogít. Még 10 másodperc. Odalépek a nappali ajtajához. És Várok. Még 7 másodperc. Megigazítom a pulóveremet, hiszen nem mehet egy fiatalember egy új helyre gyűrött ruhában.

Hangosan visszaszámlálok, és közben nyúlok a kilincs után: Három, Kettő…
És kattan a zár... Bent a nappaliban zenélni kezd a falióra, jelezve, hogy 7 óra van.
Kérdő tekintettel nézek a karórámra, melyen 8 óra múlt pár másodperccel…
-A kurva életbe, hogy nem voltam képes visszaállítani ezt a retkes órát!

2008 október 25., egy kis falu…