Csendben ettünk, a záró asztali áldás után szólalt csak meg a Főtisztelendő Úr.
- Azt hiszem, most már érti, hogy miről beszéltem délután. Hogy vannak olyan bűnök, amikre bocsánat van, de helyrehozni nem lehet. A falusiak leromboltak egy világot, amit soha senki sem tud helyrehozni. Élő lelkiismeret-furdalásként ott vannak a kastély falai. Ez az a bűn, amit nem tudunk sohasem felejteni, amire nem tudunk feloldozást nyerni…
- Tudunk? Hogy érti, hogy tudunk?
- Mert ez az én bűnöm is. Ennyi év alatt eggyé váltam a faluval, a népével. Közöttük lehetnek ártatlanok, hisz nem mindenki volt ott, de én nem lehetek az. Én nem tudtam megmutatni nekik a hit világát. Én nem tudtam nekik olyan életet adni, ami ellen nem kell lázadniuk. Az én Istenem nem védte meg őket, amikor a vörösök bevonultak. Mea culpa, mea maxima culpa.
- Akkor bűnösök vagyunk, mert a kastély sohasem fog felépülni és a régi világ sem jön vissza.
- Ha bűn az, hogy eltűnt az a világ… Tudja, néha rám tör a kétség. Mert a paraszt még sohasem élt olyan jól, mint most, s vajon az, amit én adni tudtam neki, nem kevesebb-e, mint ez? Nem lehet, hogy csak én látom a lelki ürességet, a kilátástalanságot? Lehet, hogy csak nekem fáj, hogy a templom üres, hogy a fiatalok a városba menekülnek? Azt hiszem, az Úr ennek a kísértésnek a keresztjét helyezte a vállamra. Ez sokkal nagyobb teher, mint amikor bevittek az ÁVO-ra. Ott egyszerűbb volt a világ, tudtam ki van ellenem, de azt is, hogy Isten ott van velem. De amikor az ember nem tudja, mi az a jó itt a földön, amiért küzdenie kell… Ez a legnagyobb kereszt.
- Én azt hiszem, bocsásson meg, atyám, hogy a kérdés már idejétmúlt. A kastélyból csak a falak maradtak, a lényege, amitől több, volt, mint egy épület, megbecstelenítve. A család kihalt, vagy elmenekült, a címeket eltörölték, a falusiak nem törődnek a múlttal, csak a jelennel… Már csak önben él a kérdés: miért? Ha ön képes lenne a felejtésre, vagy meghalna, ennyi sem maradna. Azt hiszem, bármennyire is fájdalmas, le kell zárnunk a múltat. Inkább a jövővel kellene foglalkoznunk. Hogyan tudjuk megmutatni az embereknek, hogy van még jövő, hogy nem kell elmenekülni a faluból, hogy a test igényein túl még van más is… – Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy ennyire őszinte legyek vele, de kibukott belőlem. A pap egy pillanatra elgondolkozott:
- És ehhez van más alap, mint az elveszett múlt?
- Kell, hogy legyen. Mert a múlt már nincs, lerombolták, ellopták, megerőszakolták. Kell, hogy valami legyen, mert Isten örök. Ami elveszett, a régi világ, csak nekünk volt fontos, embereknek. Ami értékes, ami maradandó, az mind Istenben van. Talán túlságosan ragaszkodunk a mi kis emberi dolgainkhoz.
- Mint a haza?
- A hazának csak akkor van értelme, ha Istenben tudjuk megfogalmazni. Ha meg tudjuk mondani, hogy mi az az Isten által adott feladat érték, amit csak mi tudunk őrizni, akkor megmaradunk, de ha nem…
- Akkor a kastély sorsára jutunk. – Fejezte be a mondatot a plébános.
- Igen. Akkor szép lassan elporlunk. – Magam is megijedtem a saját szavaimtól.
- Ha józan ésszel gondolkodom, akkor igazat kell, hogy adjak Önnek. Mégis… Van valami irracionális remény még, amiről nem beszéltem. Jöjjön velem!
Felmentünk a padlásra, határozott léptekkel odalépett egy öreg utazóládához. Kinyitotta, a ruhák alól kivett valamit és a kezembe adta. Miközben nézegettem, halkan beszélni kezdett:
- Ezt nem mondtam még el senkinek sem. Akkor sem, amikor az ÁVO-n kihallgattak. Amikor másnap elmentem a kastély romjaihoz, igaz, a kápolnában semmit sem találtam, de bementem a kastélyba is. A hálószobában, illetve a helyén, az összetört bútorok között találtam. Tudja, mi ez?
- Igen… A Rákóczi-féle imakönyv, amiből a méltóságos asszony mindig vigasztalást kapott.
- A rombolás közben ez az egy maradt meg. Amit nem égettek el, nem loptak el. És látja, ezért tévedett, mert valami megmaradt a régi világból, nem csak a kétségeim. És amíg ez az imakönyv még létezik, amíg nem vész el, addig még van remény. Amíg ezt a kezemben tartom, addig még újraépülhet a kastély és vele egy boldogabb és szebb haza is. Ha ez is elvész, igazat fogok adni Önnek.
Egy pillanatra elszégyelltem magam előbbi kétségeimért: a majd három évszázados könyv, amit a kezemben tartottam megcáfolt minden rációt. Egy pillanatra mindenkinek a hite belém áramlott, akik eddig imádkoztak belőle. És végül csak ennyit tudtam mondani:
- „A kéziratok nem égnek el”…
Aznap este már alig szóltunk egymáshoz. Visszamentünk az ebédlőbe, a pap a pohárszékhez lépett, kivett belőle egy évtizedes tokajit, olyat, amit csak ünnepnap szokás megbontani és a csorbult kristálypoharakba töltött egy-egy kortyot. És koccintottunk arra a bizonyos, talán soha el nem jövő, de mindig remélt boldogabb, szebb jövőre.
Vége
