I. Az utolsó cigi

Hy, ez egy trilógia első része, mindegyiknem más a címe, de a bennsője más az embernek.

Mikor hazafelé tartottam az utcán, akkor gondolkoztam el a dolgokon, hogy nem is kell nekem ez az egész. Mindenki hülyének néz, nem nem nem!! Soha nem gondoltam volna, hogy ide jutok egyszer. Beteget jelentettem a tanároknál, mindent lefixáltam, aztán go haza. A nap melegen, szinte égetőn perzselte a hátam. Jobbról egy 4 emeletes omladozó falai néztek vissza rám, balról pedig egy leélt játszótér. Gyerekek futkároztak, hintáztak, nem is volt ebben semmi különös. Iskolaidőben nem volt szokás errefelé suliban lenni. Nem törődött velük senki, elmentek otthonról és hazamentek, majd újra kimentek. Ennyi számított. Valamelyikük nem ment haza soha, neki szoktam adni a reggelimet, persze csak ha éppen itt alszik. Átmentem az úton, mely lábnyomom után besüppedt, meghagyva a múltnak az utamat.

Bebújtam a kis lyukon, melyet a kerítésbe vágtunk még 3.-ban a haverokkal, hogy ne kelljen megkerülni az egész játszit. Intettem a kicsiknek, ismertek, ugyanott nőttünk fel: az utcán. Bár nem volt a családom valami szegény, nem szerettem otthon, apu mindig dolgozott, nővérem pedig 3 éve nincsen közöttünk. Nem nagyon rázott meg mikor túladagolásban meghalt, nem is ismertem. Na persze, család, de annyit tudtam róla, hogy lövi magát, kétszer volt – hasbarúgós abortusza- Ő csak így hívta. Átértem a kerítés túl oldalára. Felnéztem, előttem állt az egyik verőlegény. Mindig itt dekkolt, nem mehetett át ezen a lyukon senki sem, aki nem fizetett. Ránéztem, kinyújtotta a kezét, tudta mindig van nálam zseton, bár nem szívesen adtam oda ilyen köcsögöknek. Ki tudja, lehet, hogy ha adok is megvernek. Fájó szívvel megváltam utolsó filléreimtől is. Kibújtam a résen, majd elém tárult ez a: SZ.A.R. Mi neveztük el így… Szeméttelep A Rakáson.

Rágyújtottam egy cigire, majd továbbindultam. Ez az utolsó szál az életemben. Minek tovább vinni a családi hagyományt? Vagyis a semmit. Senki semmi olyat nem tett, amivel kiemelkedhetne innen. Nincsen kedvem élni tovább. Nem nagyon volt kihez fordulnom az ilyen gondolatokkal, bár nem is akartam. Végre itt a gyaloghíd… Milyen régen voltam erre! Felültem a korlátra, akik arra jártak rám se néztek, azt sem vennék észre ha leugranék. Nem akartam öngyilkos lenni. Vagyis el sem gondolkoztam még rajta, de érdekes! Öngyilkosság: saját kezemmel vetek véget az életemnek – mármint ha ezt a valamit annak lehet hívni – szóval nem lehet ez akkora poén. Nincsen több lógás, több spangli, több csaj. Jajj istenem! Nehéz dönteni az ekkora dolgokban egyedül, ha legalább egy ember lenne aki megmondaná mit csináljak! Semmit! Éld tovább ezt a valamit, itt a SZ.A.R.-ban, és majd lesz ahogy lesz. Na neee… Csak kéne már valamit tenni. Alattam egy vonat ment, lassú tehervonat. Újjabbat szippantottam a cigiből, melynek már igencsak a végén jártam. Á erre is hogy szoktam rá? Muszáj volt. Hiszen banda, meg miden, és mindenki szívja akkor már én sem maradhatok ki. Nem mondom, hogy nem nyugtató elszívni ilyen helyzetekben egyet, de mi lesz a következő, amibe belevisz a társaság? Most nem itt kellene lennem, és nem így. Ideje hazamenni, hiszen várnak már az arcok, megyünk deszkázni.

Ahogy fordulok vissza a korláton, odajött egy betépett srác – lehet hogy ismertem – és vigyorogva meglök! Elmosolyodtam. Hátsó felem lassan lecsúszott a korlátról. Nincs mit tenni, le fogok esni, de minden olyan lassan történt. Ki tudja mi járt a srác fejében mikor meglökött, biztos csak poénnak szánta. De ez már nem számít. Ő volt akire vártam, aki döntött. Hát itt a vége, ennyi voltam. De jobb ez így… Éreztem a szelet, a levegőt, amint átjárja ruhámat. Puff. Még éreztem, még levegőt vettem, még fájt…