G-pont a mély pontban

Nem tervezek szót, amit akarok öntudatból jönni fog. Hogy megcsalt, hogy gyerek lett belőle, hogy láttam erőszakot és éreztem is és hogy nem tudom volt e már nálam riadtabb lény a földön, mert szerelmet vallottak neki. Halálosat. Az ajtó előtt tétova gondolat, csöngetek, mégse, előveszem a kulcsomat. Minden számításom keresztbe húzva, mit keres itt Tamás apja? Szélesen mosolyog, puszit kapok kettőt.
- Beszélnünk kell.

Elmondja teljesen feleslegesen, az az Éva, egy régi, a múlt. Hogy előttem azzal kérkedett gyereket vár a férfitől, akit szeretek csak bosszú, mert nem tudja elviselni mellőzve lett miattam. Nyugodtan hívjam csak fel, cetli, rajta a szám, a saját szájából is hallhatom immár ugyanezt. Hogyan mondjam el, nem érdekel? És miért az apának? És miért ő beszél hozzám egyáltalán? Ja mert, hogy edzésen van a férfi, most fia valakinek épp, a dolog viszont halaszthatatlan és a fiú kiborulva szegény keresett és talált megértő fület, szívet, apait, akinél jobb nincs is talán, meggyőzzön egy lányt. A család, a befolyása, hatalma, vagyona, egyetlen dologért működik, a fiáért, és mostmár értem is, mert része lettem a klánnak, lányának tekint, vigyáz rám nagyon. Vagyok a földre szállt angyal, az első komoly és ideális, a jó irányba ható, picike zökkenő nem fog közénk állni.

Gondolat csak: Apuka tetszik látni a vért a szárnyaimon? Az angyalin? Olyan jó volt repülni elfelejtettem, hogy kell földet érni, akkor lett ilyen. Éva nem érdekel, vagyis igen, de csak sakk, a matt mástól van. A fia elvette tőlem és elvenné végül teljesen mit mit?... csak az életem. Kisajátít, megfojt, elnyom. Nem, nem akartam menni sehova, nem is mehettem volna, ez nagy különbség. Nem küldtem el a barátaimat, elüldözve lettek. Nem zártam magamra az ajtót, hanem befalazták. És 19 évesen igenis riasztó, ha azt hallja az ember lánya, csak te, neked én örökre, így és élet nem is lehet másképp. Valamint, hogy ezért, akár más fejét veri szét, képzelt érvek miatt, miattam, magyarázza igazát, ami neki mindig van és hogy láttam tekintetet, őrültnek nevezném, de nincs rá szó kitalálva, viszont akkor pontosan tudtam ez ő valójában. Több okból marad gondolat mindez, mert nem érzem közét az egészhez az apjának és mert egy az egyben mása a fiának. Fel se fogná.
- Niki - tenyereibe zárja a jobbomat - bár meglepetésnek szántuk, jobb ha most mégis megtudod. Ez a tiétek.
Fényképeket nézek, szép park, ház, lakások, egy lakás, csoda konyha, miegymás.
- A szüleiddel együtt választottuk és vettük meg, az övéké is az érdem.
Döbbenet.

Élek egy luxuslakásban, ahol portás vigyáz, meg kapuőr a parkra, a bentlakókra, monitor a kocsikra, a pincegarázsba. Lehetne vízközelbe sátor akár, nekem alváson, fürdésen kívül nem kell másra. Van saját autóm, azt is kaptam, álmos hajnali pillanataimban közlekedési rémként rovom az utakat, női kiszámíthatatlanul. Egyetem, versenysport, amire neveltek, vagy teljes erővel, vagy sehogyse, beszűkíti a mozgásterem. De ebbe a szűkbe se mer közeledni hozzám senki, ha én teszem, valósággal menekülnek tőlem. Csak mert olyan szeret, úgy szeret, akitől félni illik, terjed ennek a híre is. Hogy mindezzel mégsem törődök, az a hibernetikus állapot, amiben apám halála óta vagyok. Volt egy órám elbúcsúzni tőle, egyre azt kérdezte boldog vagyok e, tényleg ezt akartam? Mit mondhattam volna, ugyan mit? Persze. Fogtam a kezét utolsó rezzenéséig, mikor elcipeltek onnan. És Tamás, akitől előző nap még testileg-lelkileg függetlenedőben akartam lenni, ekkor a legjobb ember a közelemben. Nem vígasztalt, csak elviselt, gondoskodóan, türelmesen. Erőm akkor nulla, elhárítani ezt. Hat hónapja annak az éjszakának.

A temetés. Szinte semmire nem emlékszem, pusztán tudom, hogy megtörtént és ott voltam. Fekszem a sötétben, nyitottszemű álmokból rázkódom újra és újra éberbe, mélyfeketébe. Mellém nehezedik a teste, arcomat simítja, saját nyálamat kenni ujjaival ajkamra, a mellemre, hasamra, hogy lecsókolja onnan. A lelkem valahol messze, a testem éledni szeretne legyőzni ha csak egy röpke pillanatra is a sötétséget, engedek. Nyelve végigsiklik a combjaim belső felszínén, megvárat míg a legérzékenyebb részhez ér, térdemmel szorítom, kezemmel is ott tartom, maradjon és még még. Kibontakozik ebből, ujját a hüvelyembe csúsztatja, szaggatott légzésem sóhajba fúl, tapogat ott lent, aztán előbb finoman, majd erősen lüktet bennem, egy ponton érint és egész lényem abban van, úgy érzem. Elenged, oldalt kerül, a kezemet fogja és illeszti oda, ahol az imént ő járt.

- Csináld csak-súgja. Megteszem, irányít. - Dugd be az ujjad, amerre a csontot érzed, arrafelé, kis csomócska, kicsit érdesebb. Kis hijján felsikoltok, mikor megtalálom nem elég óvatosan, mint kiderül, egyszerre égető és ingerlő. Ő folytatja, ugyanerre a ritmusra szívja a mellbimbóm, nem vált, csak az egyiket, kitartóan, mintha minden pillanatban gyönyör jönne és mégse és olyan helyről, amiről még sohase. Lassan elviselhetetlen. A testek közti itt-ott réseken tapogatóznék könyörgőn a megszokott biztos felé, amint elérném garantált a szabadulás, finoman elhárítja a mozdulatot. Nyöszörgök kínomban már, mint sérült állat, embernek jelenleg nem nevezném magam, belülről robbanok, lüktet a kint is, vállába harapom az üvöltésem és a hátát marcangolom, úgy van orgazmusom, hogy nem tudom van és mikor lenne vége, fetrengek az ismeretlen kéjbe, tudom, hogy nem pisiltem be, de úgy érzem, mintha mégis és mikor nincs tovább képtelen vagyok lenyugodni.

Merev tagja nedves, szaggatott csíkot húz a bőrömön ahol hozzám-hozzám ér mikor mellém kúszik és könnyedén emel az ölére, mert mindenem vevő az akaratára és mozdulok önkéntelen. Felkínálja magát, lassan ereszkedek a sóvártól gyöngyöző hímvesszőre, hallom a hangját, mély hördülés és már tudom, hogy hol akarom érezni bennem őt. Erre hullámzunk kettesben, előbb fenekem fogja, aztán csípőm ringatja, ahogy gyengülök hajlok mellkasára és zihálása, szája a bimbókat ingerli egyszerűen nem létezik már semmi. Ágyéka mozdul, ellen nekem, körkösöst dörzsöli a csiklómat, egyszerre lüktet ami bent és ami kívül van, nem bírom már tartani magam. Fordulunk, mindenünk egyben, hátamon fekve erőmet másra fordíthatom, apróheveseket lök rajtam, úgy hogy ott feszítsen a legjobban, amit felfedeztett velem, én pedig ennek ellen, a különbség annyi, most ki is tölt teljesen, a mámor így ragad el, tép széjjel, tombol még akkoris, mikor hevesen rázkódva, ritmustalanba rángva hozzám megérkezik. Beleszédülök, eszméletvesztve.

Napokat pótlón alszom hosszút, mélyet, nyugtatót. Ahogy tudatom érkezik, azonnal leránt a mélybe újra a keserűség, a gyász csak másképp. Letisztulva, teret engedve az életnek, amit folytatnom kell. Az éjszaka történtek nem zavarnak össze, bármennyire is örök nyom lesz, tudom a testem volt, tiszta a fejem, a reggelé. Tamás tekintete simogatja derékig takartamat, elégedett. Mozdul felém, nem bánná az ismétlést, farka égnek mered ennek jeleként, úgy véli én se lehetek ezzel másképp.
- Hozzám ne érj!- ugrok fel. Máskor ilyen indulatba zavarna a meztelen, hogy az együttlét, nedvek, ondó, sajátom, az örömszerzés verejtékének szaga rajtam csupán, de sose volt még ilyen máskor. - Soha többé nem akarom. - szépen tagolom a szavakat, egyenként ölni szándékozok velük. Szerelmet.

Bólint. - Rendben. Én viszont soha nem engedlek el. Soha. Akár tetszik, akár nem.
Gúnyos mosolyt vált ki belőlem, ezen én már rég túl vagyok, volt saját helyük, idejük, a rémületé is, ugyanmár. Elvesztettem az apámat. Akit imádtam. Tehet velem bárki ennél rosszabbat? - Megegyeztünk. Csak ne érj hozzám, se ébren, se álmomban, se sehogyan.- nyomatékosítom. És úgy érzem, talpig jégben, ezzel el is intéztem a számomra épp nem is olyan lényeges problémát.
Tévedni emberi dolog.