Földi mese

Igaz, hogy az eget néhol sötét felhők borították, de a Nap sugarai átverekedték magukat rajtuk, furcsa megvilágítást varázsolva. Az idő kellemesen enyhe volt, pont sétálásra való. Ahogy haza értem, táskámat ledobtam a sarokba, és úgy döntöttem, ideje egy kis fejszellőztetésnek. Elindultam hát, élvezve a kósza napsugarakat és a februári viszonylatban meleg időt. Egy kis, eldugott úton sétálgattam, ahol egy-két autó kivételével senki sem jár. Megsimogattam pár szeretetéhes kutyust, akik boldogan dugták ki a kerítésen fejüket. Utamat egy zsákutcában folytattam. Egyik oldalt házak álltak, másik oldalon pedig egy elburjánzott park, melynek közepén egy régi, elhagyatott kastély pihent. Sárga falai éles kontrasztot alkottak az égen úszó sötét felhőkkel. Olyan elvarázsoltnak tűnt az egész. Jártam már erre és természetesen megfordult a fejemben, hogy körbe kéne nézni (a csábítást tetőzte, hogy a kapu is nyitva volt), de az mégiscsak birtokháborítás lenne, és nem feltétlenül a legbiztonságosabb egy ódon, elhagyatott kastély, főleg nem egyedül. De olyan szép volt.

Csak álltam a nyitott kapu előtt és néztem az előttem álló robosztus, de mégis kecses épületet. A szél meglengette hosszú kabátom és a hajamat is az arcomba fújta. A kastély körül dalolt a nyugalom. Hát elindultam. Lépteim zaját nem verték vissza az öreg, kopott palakövek, mellyel a kis kerti utacska ki volt rakva. Jobbról és ballról az elvadult kert vett körül, előttem pedig a kastély terpeszkedett. Annyi bátorságom nem volt, hogy megpróbáljak benyitni az épület ósdi, sötét és masszív fából készült kapuján, inkább csak a kertben sétáltam. Fürkésztem a koszos ablakokat, a vizes falakat, és magam előtt láttam milyen lehet az épület és a kert fénykorában. Hirtelen megtorpantam. Mereven néztem magam elé, meg sem mozdultam. Valaki állt nem túl távolt tőlem, velem szemben. Nem vett észre, egy nagy méretű lapot tartott a kezében, és azt tanulmányozta gondterhelten. Mit sem sejtve felnézett, és ugyanakkora döbbenettel fogadta jelenlétemet, mint én az övét. Magas, jó vágású, fiatal ember volt. Sötét, majdhogynem fekete haja keretezte világos arcát. Aztán a fiúról a kezében lévő lapra kúszott a tekintetem, amin színes formákat vettem ki. Rápillantott a lapra, majd rám, s halkan így szól: "Csak rajzoltam".

Mosolyogva bólintottam. Csönd állt be köztünk, amit később az én hangom tört meg: "Megnézhetem? "
A fiú közelebb lépet hozzám, és felém nyújtotta a lapot, amin kastély és a kert egy részletének mását találtam. A vibráló, táncoló színekkel, és a helyszínből sugárzó különös érzéssel. Nagyon jó festmény volt. Igazán jó. Meglepően. Csendesen, szinte némán megjegyeztem:" Ez gyönyörű!"
A fiú a papírra pillantott, majd így szólt:
"Egész jó lett, bár nem a legjobb."
Nem a legjobb? Akkor milyen lehet egy igazán jó festménye? Egyre jobban érdekelt ez a furcsa idegen. Valami volt benne, valami titokzatos és nem hétköznapi.
" És te mi járatban? "- szegezte hozzám a kérdést.

Ekkor még mindig a lapot néztem. Megilletődve kaptam fel a fejem, s pont szemeibe néztem. Sötétszürkés kékes szempár csillogott vissza rám. Ő is szemembe nézett.
"Én csak... Én csak sétálni jöttem" - hadartam a választ. A fiú felnézett az égre, majd megkérdezte: " Nem bánnád, ha veled tartanék?" Hogy nem bántam -e ? Nagyon örültem neki. Reméltem, hogy megismerhetem, és rájöhetek mi ez a furcsa, megragadó és szokatlan, ami sugárzik belőle.
" Nagyon örülnék" - válszoltam, amire az ő visszajelzése egy kedves mosoly volt.
" Még be sem mutatkoztam..." - Kezdte, s már ki is léptünk a kastély meseszerű és elvarázsolt kertjéből.