Fogaskerék utca - Beatrice zöld nadrágja

Egy iskolaudvaron ácsorogtam, várva, hogy kezdődjön a tanítás. Osztálytársaim távolabb nyuszi-ugorj-lábamrá-t játszottak, közel a homokozóhoz, a betonpályán: a tankert felől újabb és újabb csoportok érkeztek. Arcuk halványpirosan fénylett a kora márciusi szélben, nevetésük messze száll. Persze a homokozó és a tankert már nincs meg: tornacsarnok épült a helyén. És nincsen meg a pálya sem, ott, ahol a tornacipős lábak mozogtak, már egy uszoda klóros vize bugyog. És akadnak e gyerekek közül, akik már egyáltalán nem nevetnek.
Álltam, összehúzva dermedt önmagam, rossz szokásomhoz híven ingem nyakát harapdálva. Én nem voltam hajlandó játszani, az pisiseknek való. Kitártam a kabátom szárnyait. Én sas vagyok, és egyszer majd magos egeken szárnyalni fogok.
- SzSz. Vmmmmm. Vuuuum!

Ernőke húzott el mellettem, megint IFÁ-nak képzelte magát. Kicsit bolond volt. Targoncás lesz egyszer, és munka közben ugyanilyen hangokat fog hallatni. Sebaj, ő a kevesek egyike közülünk, aki meg fogja valósítani az álmait.
Álltam, s azon töprengtem, hogy lehúz nehéz lábam. Felemeltem a földről egy eldobott csokipapírt, és rendes fiú módjára a kukába dobtam. Lottó szelet, nyolc forint.
Háromnegyed nyolc.
A zöld nadrágját láttam meg először. Furi egy naci, bár lehet, hogy turkálóból való. Akkortájt nyíltak meg az első ilyenek. De a nadrág csak egy másodpercig érdekelt. Tekintetem feljebb kúszott, ahol világ legpompásabb hajzata hullott alá mézszőke ragyogásban, ügyes kezek által befonva. Ezek azok azok a kezek, amelyek újra meg újra visszatértek az álmaimban.
Ott állt a lány, karcsú és sudár, és ott álltam én, nyeszlett kis kukac, és a pajtások visszhangos, éteri hangja a múlt csarnokában. Elveszett, amit el lehet veszteni, s ami csak a halál után jön, megtaláltatott.
„S a reszkető szellemes élet, díszes övcsatjával, hitemre mondom, ütőerekbe pumpált parányi kamráival, égőpirosban idézte a nálamnál zsengébb, erősebb Istent!”

S valóban felzengett bennem minden ellógott hittanóra, bódult szellemi kalandjaim a jéghártyás folyóparton, s első magam gerjesztette magömlésem. A reggeli kikászálódások az ágyból, kínos nagy erekcióval. A terítővel letakart lámpa. Köd és harmat íze. Rég volt már, hogy lepisálhattam a téglafalat. Valaki támassza fel azokat a döglött vadakat. Ahogyan a csontváza kiragyog a halott téli patakból, megfagyott vízesés, satöbbi.
„Szeretlek”, mondanám, de megbénult erő, gesztus mozdulatlan. Öt évig kísért még, nap mint nap, de többnek fog tűnni. Életkupacnak egy villám féltékeny villanásában.
Becsengettek, sorakozó. A lány is beáll a sorba, lábai kecsesen ollóznak a zöld nadrágban. Először ötlik fel bennem nemiszervének látománya. A szőke lányok puncijának szőrszíne iránti egyre mélyülő érdeklődésem első állomása ez. És hogy mennyire tiszták pisilés után. És hogyan alakul az a bizonyos sav-bázis egyenlet, van e képlete, s majd rájövök, egy alkotó sem felcserélhető.

Az osztályok bevonulnak az iskola épületébe, egyik a másik után. A lányt is elnyeli az üvegfolyosó. Azóta lebontották. Én még kinn maradok, senki sem hiányol, mert már nem tartozom ide. Nincsenek kartotékjaim, hiányzok az osztálynaplóból. Az eget nézem, mely bíbortolulásos és vérlila, figyelem a zöldkarimájú szivárványt, és a gombafelhő örvénylő, már foszladozó alakját. Arra gondolok, ha elér a pokol szele, s elsodor, mi lesz a szellememmel – ha ideér a tűz, a mindent felemésztő, elporlasztó világhalál, atomjaim vajon feloldódnak és szétszóródnak-e, hogy majd ismét összeálljanak? Hogy a tér és idő meggörbült védőkorlátján átzuhanva, bogáncsokként egymásba tapadva egyek lehetünk-e ő és én; és hogy a százmilliárd választható útból, melyek kereszteződéseinél valaha mindig rossz fele fordultam, kidomborodik-e majd az az egy, amelyen elindulva harmóniában élő állatokká válhatunk egy nadrágszínű, emberek nélküli legelőn.