fikció

1. Rész


Szép tavaszi délelőtt van. Az évszakhoz képest meglehetősen meleg, de a lágy szellő simogatása mégis kellemessé teszi a főleg nyárra kínossá váló mediterrán hőséget. A sikátor hűs árnyéka, ahol a kis eldugott kávézó van, különösen tetszik. A levegőben frissen mosott ruha illata és lüktető latin ritmus száll.
A kávézó teraszán ülök magányosan és élvezem a pillanatot miközben krémes capuchinomat kortyolom.
Érzem lassan itt lesz az idő. A szívem egyre hevesebben ver. Kezem a jó idő ellenére jéghideg.

A sikátor egy forgalmas sétányra nyílik. Látom a sok embert, andalgó párokat, siető üzletembereket, turistákat, megfáradt időseket.
Mikor megpillantok egy megtört idős embert, mindig elgondolkodom azon, hogy mi lesz velem annyi idősen. Feltudok majd valamit mutatni az életemből, sikereket, szerelmet, megvalósított álmokat…
Igazából félek az öregségtől. Nem is igazán a ráncoktól, melyek idővel majd beborítják a testem, hanem a magatehetetlenségtől, attól, hogy esetleg nem leszek képes egyedül fenntartani magam; mások sajnálatától…
Talán attól is, hogy egyedül maradok. Szeretnék sokáig olyan életerős és rátermett lenni, mint a nagyszüleim és a szüleim.

Az elmúlás is félelmetes. Már kisgyerekként is sokszor átéltük ezt az érzést. Ha nagyon jót játszottunk a pajtásokkal, de jött anya és hazavitt. Hiába szerettük volna, hogy a játék csodás pillanata örökre megmaradjon, mégis elmúlt. Ahogy idősödünk, egyre többször szembesülünk az elmúlás keserű érzésével. Az elmúlás legkegyetlenebb formája a halál. Ott tudjuk, hogy nem találkozhatunk többé azzal, aki „itt hagyott” minket. A haláltól sokan félnek, mert nem tudják, hogy mi vár rájuk. Ha elveszítünk egy szerettünket, akkor igazából nem a megboldogultat siratjuk, hanem önmagunkat, mert tudjuk, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan Nélküle. Egy „egyszerű” elválás is nehéz, de mégis ottmarad a remény a viszontlátásra. Egyszerű? Talán nem is helyes ez a megfogalmazás, mert elválni mindig nehéz…
Éreztem és tudtam ezt én is, de mégis az elválás keserédes érzését választottam akkor, 2 évvel ezelőtt.

Lehetőséget kaptam; egy ösztöndíjat. Külföldön kaptam állást egy kutatócsoportban. Ez volt az egyik nagy álmom és a küszöbön volt a lehetőség, hogy valóra váljon, de mégis elbizonytalanodtam akkor. Végre azt csinálhattam volna, amire vágytam és utazhattam volna, de egyedül. Mindennek ára van… az álmok teljesülésének is, hisz az otthon biztonságából kiszakadtam, el kellett válnom a szüleimtől és barátaimtól. A jól megszokott és annyira szeretett várost, országot el kellett hagynom.
Döntöttem. Megyek. Nem volt sok időm. 1 hónapom volt, hogy az otthoni dolgaimat elrendezzem és felkészüljek az életemet megváltoztató útra.
Szüleimnek és barátaimnak nagyon fájt a tudat, hogy ezentúl nem leszek a mindennapjaik része, de fejet hajtottak a döntésem előtt és mindenben támogattak.

Az indulás előtti idő rohamosan fogyott. Egyre izgatottabbá váltam, de egyre szomorúbb és egyre több kétség merült fel bennem. Vajon megfelelek-e majd? Megtalálom a helyem idegenhonban is? Szeretni fogom a munkám és az új életem?
Vajon tényleg az álmaim fognak megvalósulni? Tényleg ezekért a dolgokért fogadtam el az ösztöndíjat, vagy csak azért, mert féltem és így akartam elmenekülni az érzéseim elől, a felejtésbe. Elbújni a srác elől, aki után oly sokáig sóvárogtam titkon.
Ha az utóbbi volt a célom, akkor azt kell mondjam, hogy nem sikerült. Nemsokára ki is derül, hogy ezt bánnom kéne vagy inkább örülnöm.
2 év telt el azóta, hogy kiköltöztem a mediterrán paradicsomba és eljutottam számtalan csodás helyre. Nélküle éltem át sok sikert, élményt. Nem láttam és nem hallottam felőle semmit. Reménykedtem abban, hogy így elfelejtem, és majd találok egy rendes fiút, akit szerethetek, de nem sikerült eme „tervem”. Rengeteg randim volt. Volt kapcsolatom is hosszabb-rövidebb ideig, de mégis űrt éreztem mindegyiknél.
Lassan rá kellett jönnöm, hogy minden kapcsolatomból Ő hiányzott.

Sokszor keresett, de soha nem válaszoltam egy hívására, levelére sem. Úgy éreztem, hogy talán így könnyebb lesz majd felejteni. Így, hogy nem látom arcát, nem hallom hangját és nem érzem illatát. Tévedtem.
Ő nem adta fel.
Ezért ülök most itt a kávézó teraszán és élvezem a capuccino simogató zamatát. Várom Őt, akit annyi ideig szerettem volna kiverni a fejemből és elűzni a szívemből nagy küzdelmek árán. Ha nem tudsz elmenekülni, hát nézz szembe Vele. A Sors, Végzett szigorú tekintetével.
Nincs már sok időm. A gép, amin ült nemrég leszállt. Nemsokára itt fog állni előttem teljes valójában. Nem akartam kimenni elé a reptérre.
Furcsa.
Pontosan 2 év telt el, mióta nem láttam, de ugyanolyan hevesen dobog a szívem, mintha tegnap váltunk volna el. Az érzéseim nem tompultak. Talán erősödtek. Nem értem el a célom. Felejteni akartam, és most mégis jobban vágyakozok utána, mint eddig még soha.
Évekkel ezelőtt együtt jártunk ezen a helyen és ugyanitt ültünk. A helyes kis kávézó teraszán. A levegő sokkal forróbb volt, de mégsem elviselhetetlen, főleg nem Vele. Akkor is capuccino ittam, közben jót nevettem a tréfáin és azon az élményén, ahogy „megtámadta” egy "élő szobor", amíg nem figyeltem oda. Pedig szegény szobor nem akart rosszat, csak egy kis magánszámot előadni.
Az emlékek szépek, de most mégis tartok a viszontlátástól.
A macskakövön megvillanó fényt nézem. Ismerős léptek zaja üti meg fülem.
Itt áll előttem alig egy méterre. Az öröm, az izgalom, a félelem és az oly rég elfojtott érzelmek törnek elő, mégis üresnek érzem magam.
Hirtelen nem jut eszembe semmi. Hogy köszöntsem, mit mondjak neki…
Mégis mikor megszólal olyan, mintha visszamentünk volna az időben arra a szép nyári délutánra, mintha egy percre sem szakadtunk volna el egymástól…