Fájdalom

" ...Mi atyánk, ha vagy a mennyekbe, mondd csak hol van a Te országod?!... "

Cérnaszálon kötéltánc kb ennyit ér az élet. Az élet ilyen, kinek ad, kitől elvesz, nem nézi mitcsinál, egyszer úgyis tönkretesz...
Mikor már érzed, hogy nincs benned semmi, csak üresség. Egy tátongó mély szakadék. Igen-igen, ott legbelül.
Egyre csak marja a lelked, szívtelennek érzed magad. A környezet tett ezzé. Egyre csak tépi a szíved. Mintha a szíved fájna. Megszakadna.
Mikor már az összes hullám összecsap a fejed felett, s kétségbeesetten próbálsz menedéket találni, de nem találsz. Minden ismerőshöz próbálsz szinte görcsösen kapaszkodni. Rájössz, hogy mindegy. Számukra csak egy arc vagy a sok közül. Az arcok pedig jönnek-mennek az ember életében. Kiket barátnak neveztél sorra fordulnak el tőled. S pont az, kit a legközelebb engedtél a szívedhez.
Tőle vártál támogatás. De ő csak levegőként néz át rajtad, se nem érti mi is zajlódik le benned.

Végső elkeseredésedben a csillagokhoz beszélsz. Tőlük várod a megváltó reményt, egy halvány kis jelet, ami talán kitöltené a lelked.
Az elején még áhítattal figyeled őket, s halkan kéred, hogy segítsenek, ahogy telik az idő egyre kétségbeesettebben követelőzöl. Nem kérsz mást, csak egy kis boldogságot.
Ma már, ha felnézel a csillagokkal teli égboltra, csak elkeseredsz.
Sírni már nem tudsz, akárhogy szeretnél is, és akármekkora baj is történik veled, egyszerűen nem hagyja el könny a szemed.
Meglepődsz, hisz régen bármikor tudtál sírni. Elég volt egy picit rosszabb hangulat, és már patakokban folyt a könnyed.
Érzéketlennek tartod magad, s nem érted mi történik körülötted.
Utálod magad, ha a tükörbe nézel, mintha saját ellenséged nézne vissza rád. Kerülöd is ezzel az alakkal való szemtől-szembeni találkozást. Aztán egyszer mégis belenézel újra. Némán állsz, és csak figyeled a veled szemben állót. Kerülöd saját tekinteted. Jönnek a "miért"-ek, és a "mi lett volna, ha..." szokványos szívből jövő sóhajok.
A tükörképed megutálod. A szemébe továbbra se mersz nézni.
Talán félsz, hogy akkor rabul ejtene. Félsz tőle, mert hangulatodat tükrözi, félsz, mert mindent elárul rólad.

Sétálsz, felnézel az égre, és a csillagokat látod. Szíved összeszorul, alig kapsz levegőt. A torkodban gombóc, mely egyre csak fojtogat.
Lehajtod a fejed, elmondasz egy imát, fogadkozol többet soha semmi hibát.
Nem vágysz másra, csak szeretetre és megértésre. Arra, hogy valaki törődjön veled, egy picit figyeljen rád.
Magányos vagy, pedig vannak körülötted. Akárhogy is kémleled az ajtót, nem lép be az, akit te szeretnél.
Hiába várod. Hiába szeretnéd. Hiába követeled.
Múlnak a napok, s telnek a hetek. Kezded feladni. A maradék kis remény is, melyet te magadba ültettél, elveszni látszik. S minden mi körülötted van, mintha összeesküdni. Úgy érzed kezd minden helyzet tisztázódni, majd pedig elég egy rossz szó, s e kép összetörik apró darabjaira.
Kezdesz magadba zárkózni, s kerülni a társaságot. Ha mégis találkoznál valakivel egy állarcot veszel fel, így nem is sejti, hogy baj van. Igyekszel mosolyogni, s megtörhetetlennek tűnni. De ha a szemedbe néznek, rájönnek, hogy mindez egy hamis kép. S rájönnek, hogy igazán mi is zajlik a lelkedben.
Félsz, és egyre csak az ajtót kémleled, hogy végre belépjen, kit már régóta vársz. Az ajtó nem nyílik, akármit is teszel, akármennyi idő is telik el.
Kiléptél az ajtón, s nem volt benned félelem, nem hittél senkinek.

Pár hét múlva, te is ott ragyogtál fent a csillagok között. Késő bánat könny a temetéseden. Emlékszem egy őszi délelőtt volt, zuhogott az eső. Egy fehér koporsóba tették tested. Pár fehér virágszál roskadozott az esőcseppektől. Minden olyan hihetetlen. Mindenki a másikat hibáztatja, de belül tudja, hogy ő is hibás ezért.
Egy férfi fúrja át magát a tömegen. Fehér rózsa van a kezében. Keze remeg, arca beesett. Szemei vörösek a sírástól. Leteszi a rózsát nyughelyedre, ujjaival végigsimítja azt. Zokogni kezd. Könnyei utat törnek az esőcseppek között. Feláll, még egy utolsó pillantást vet rád. Vállai remegnek. Némán sír.