Eső

Nyár van. Sötét felhőktől terhes ég alatt fekszem a hulló esőcseppek közt. Bőrömön érzem a forró levegőtől átmelegített esőcseppek zsibongó-rázó érintését. A fű körülöttem magas, hajladozik a szélben. Forró szél, érintése borzol, nyugtalanít. Különös, hajszoló-űző érzést vált ki belőlem. Biztosan a fűszálak is ezt érzik, ezért hajladoznak olyan nagyon. A mezőn, mintha tenger lenne, hullámokban hajladoznak. Összehangoltan, kollektíven.

Érintik a bőrömet. A hasamat, a combomat. Nedvesek, csípő-viszkető érzést keltenek, de nem baj. A víz csak hullik alá az égből. Kinyitom a szemem, és úgy érzem, egy alagútban vagyok. Száguldok valami felé, egy halvány, sötétszürke valami felé, miközben csillogó kristályok szállnak mellettem, körülöttem a tiszta, forró térben. A víz hull az arcomra, belefolyik az orromba, a nyitott számba, lecsurog az államon, a halántékomon. A szemembe hulló cseppek egy pillanatra elhomályosítják a képet, mintha egy óriás szélvédő lenne. Halk, egyenletes zúgás, szinte már nem is figyelek rá. A zúgás összeolvad a szél susogó hangjaival, és együtt egy különösen nyugtató, kellemes hangulatot árasztanak, amit már a fűszálak is megéreztek. Nyugodt ritmusban, semmivel sem törődve hajlonganak körülöttem. A zúgásban egyenletes légzést hallok. Nem az enyém.

Ő fekszik mellettem, csendben, lehunyt szemmel. Karomon érzem fejének súlyát. Olyan, mintha testem része lenne. Puha, barna haja nedvesen szétterül karomon, de érzem nyakának melegét, tenyerem széle vállához ér. Gyönyörű, barna hajának egy-egy tincse ázottan tapad nyugodt arcára. Bőre tiszta, halvány, és csillog a nedvességtől. Fény villan, villám cikázik át az égen. Néhány másodperccel később tompa de azért hangos morajlás. Érzem, ahogy összerezzen. De csak egy pillanatra. Ahogy levegőt vesz, megemelkedik mellkasa. Nyakán finom izmocskák játszanak a bőr alatt. Bársonyos, puha bőr. Gyönyörű. Szemem, agyam, testem issza a látványt. Kecses, puha tökéletesség. Szám a vállát érinti. Érzem bőre illatát, az esőcseppek összekeverednek bőrén, nyelvemen érzem a víz ízét. Puha, puha selymes bőr, ahogy megérintem, szinte keménynek érzem a sajátom. Érzem a csontokat, a kulcscsontját, aztán alatta a bordakosár már más érzés. Keze beletúr a hajamba. Megcsókolom a nyakát.

Lüktető, lélegző test. Hasának forró örvénylését tenyerem alatt, másik kezemen nyakának lágy ívét, közben nyelvem hegyén táncoló mellbimbóját érzem. Felhúzza izmos combjait, lábfeje, lábujjai belemélyednek a füves sáros földbe. Érzem, ahogy hátamat, vállamat, fejemet verdesik az esőcseppek. Már zuhog. Végigömlik hátam közepén, majd a földre folyik.
Síkos a bőröm, akárcsak az övé. Az eső érintésétől, akár egy kicsiny virág a naptól – kivirágzik. Teste, lelke lüktető folyamattá válik. Boldogság tölt el, hogy részese lehetek ennek. Hogy ilyen közel lehetek hozzá, hogy érezhetem testének melegét, leheletének illatát, izmainak finom játékát. Nyugodt lélegzése lassú sóhajtozássá mélyül. Mutatóujjammal köldökébe bukok. Olyan, mint egy örvény a tengerben, ujjammal követni kezdem az örvény forgását. Magába húz. Vállát és fenekét megtámasztva hasát tenyeremnek feszíti. Kezemen érzem a víztől hideg bőrt, és az alatta lüktető forróságot. Szétterpesztem ujjaim, mintha börtönbe zárnám hasát. Szám megtelik mellével, érzem éles fogaim között a számba toluló húst, ami lüktet, él a nyelvemen. Szinte éget. Felemelem fejem, hogy lássam testét. Az eső egyre jobban esik, már a szél is elállt, de a víz egyáltalán nem kellemetlen.

Langyos, akár a levegő. A fűszálak lelapultak, a látótávolság nem túl nagy, a fény is gyenge. Az eső egyenletesen zúg, a szívem a fülemben dobol. Nézem égnek fordított arcát. Haját az eső hátramosta, behunyt szemének gödrében terhes vízcseppek gyűltek össze, testének minden zuga vizesen csillog, Szája résnyire nyitva, ahogy kifújja a párás levegőt. Kezével saját haját markolja-szorítja. Hóna alá fúrom fejem, arcomon érzem a forró bőrt, állam alatt a fűszálakat. Teste illatának emlékét érzem a szőrszálak között. Orrom oldalának szorítva felemelem fejem. Teste tovább nyílik. Mellbimbói összehúzódnak, mellkasának ritmikus mozgásának zenéjére finoman, remegő mozdulatokkal táncolnak. Lassan széttárja combjait, lábujjait görcsösen behajlítja. A hulló vízcseppek bizsergetik a bőröm. Beborítanak tetőtől-talpig, engem is, őt is. Mint a kínzó-hajszoló szél kézzelfogható, materiális szilánkjai.

Bőrünkbe fúródnak, hogy receptorainkat izgatva kínzó vágyat keltsenek. Látom, ahogy minden egyes esőcsepp feljebb korbácsolja benne azt a nyughatatlan, lüktető energiát, ami kicsap testébe, hogy hömpölygő áradatként romba döntse öntudata maradványait. Nézem, ahogy megsemmisül énje, felfalja az ösztönlény, a vágyakat, kéjt sugárzó folyamat. Agya már nem is ellenkezik, szimbiózisban él, cselekszik a vággyal. Ágyékán a vizes szőrszálak összetapadnak, lelapulnak. Már képtelenek ellenállni, és az esőcseppek zavartalanul záporoznak a szabad prédára. Persze az eső ugyanolyan szenvtelen, érzéketlen, mint eddig.
Megcsókolom. Közben kezem lassan végigsiklik nyakán, ujjaim hegye érdes tapintású. Kezei fejem köré fonódnak, fogva tartanak. Szemem sarkából látom, amint sár csurog lassan le felkarján. Nyelvemen az idegen nyál édes-bénító íze, és persze a langyos esővíz, ami mindenhol jelen van.

Kezem lassan végigcsúszik feltárulkozott testén. Ujjaim, körmeim melle húsába vájnak, tenyerem közepén érzem kemény, hegyes mellbimbóját, és azt is, mennyire felázott az én kezem. Ahogy él, lélegzik a kezem alatt. Megmarkolom a mellét, és óvatosan megszorítom. Felnyög, érzem, ahogy megmerevednek izmai. Megcsókolom hófehér nyakát. Hátradönti fejét. Érzem, ahogy a víz folyik az oldalamon, rá a combomra. Most nem esik olyan nagyon, és mintha a szél is feléledt volna. De a forró levegő nem zavar. Kezem a hasára csúszik. Érzem, ahogy behúzza, de ezzel nem szabadul meg tőle, továbbra is ott tartom, és megint a köldökébe dugom az ujjam. Lassan ide-oda ingatja csípőjét, és a fejét. Engem is kezd magával ragadni az örvény. Érzem, ahogy bennem is felébred az ösztönlény. De nem féktelenül, mindent elsöpörve, inkább csak beépül mozdulataimba, cselekvésembe. És olyan, mintha az én lényem, az egész valóm összekapcsolódna az övével, mintha én irányítanám az erőt, ami ő maga. Mintha egy érzékeny anyagdarabbá válna a kezeim közt, amit alakíthatok, irányíthatok a saját beteljesülése felé.

Az ő célja, léte átlényegült azzá a szépséggé, gyönyörré, amivé a pillanat alakítani akarja. És nem tiltakozik, ő is akarja. Olyan, mint egy rítus. A pillanat tökéletesen jelentéktelenné teszi a körülményeket. Nem tűnnek el, hanem együttműködnek, beleolvadnak a folyamatba. Látom ágyéka alatt, a lábai között a földre taposott fűszálakat, és azt, hogy most csípője mozgásával néhány fűszálat megmozgatott, és ezek a hatalmas test kényszerítő erejének engedelmeskedve ágyékának támaszkodnak. Vékony száron ringó virágszerkezetek ezek, amúgy is megterhelve, és most a víztől elnehezülten verődnek neki a vágytól lüktető, duzzadt szeméremajkaknak. Talán egy megporzási szertartás ez. Kezemmel finoman eltolom a növényeket, vigyázva, hogy ne érintsem a testét. Visszatérek hasához, erre ő a levegőbe emeli csípőjét, és hasát kezemnek nyomja. Lábfeje belemélyed a langyos sárba, a földből mocskos vizet sajtol ki, ami bugyborékolva bukkan a felszínre. Látom, amint fenekéről sár csöpög a földre. Fejét felemeli, szája számat keresi, de nem hagyom. Nyelvem nyakáról mellkasára vándorol, és ő ismét hátrahanyatlik a fűbe. Mint puha párnába beletúrja fejét az iszapos fűszálak közé.

Jól hallom sóhajtását. Mosolyog. Kiszabadítom másik kezem a feje alól, oldalra fordítja fejét. Szeme még mindig behunyva. Fogva tartom kezeit, feje felett összefogva őket a fűben. Mellei kicsiny, piros sapkás hegyekké válnak. Alattuk jól látszanak a bordák. Gyönyörű, ahogy a mellkasa minden lélegzetvételre emelkedik-süllyed. Felnézek. Odafenn világos és sötétszürke felhők, ahol világosszürke, ott jól látszik az alatta elszáguldó sötétebb foszlány. A cseppek meg hullanak vég nélkül a szürkeségből. Ülök a semmiben, előttem egy lüktető, kinyílt női test, felettem dübörög az ég, arcomra, vállamra zuhog a víz. Tenyerem alatt érzem a ritmikusan összehúzódó, elernyedő izmokat. A testet, mely minden érintésemre érzékenyen reagál. Kezem lejjebb csúszik, megmarkolom a combját. Forró, és feszes. Csípőjét még mindig a levegőben tartja. Arca kipirult, sáros fűszálak tapadnak rá. Haja gubancos, csupa sár, szerteszét hever a feje körül. Kezei még mindig az én kezem fogságában mozognak, de nem úgy mintha szabadulni próbálnának, inkább csak öntudatlan táncot járnak. Csakúgy, mint egész teste. Térdem ritmikusan ide-oda mozgó oldalához, csípőjéhez ér.

Arcom közelít melleihez, mellbimbója közvetlenül szám alatt remeg, hegyesen ágaskodik az ég felé. Nyelvemmel megérintem a hegyét, és körkörös mozdulatokkal simogatom. Hideg. Ahogy előrehajolok érzem, ahogy a vér dübörög halántékomon, tarkómon. Esőcseppek verdesik hátam, érzem, ahogy oldalamon hasamra folyik a víz. Olyan érzésem van, mintha olvadnék. Agyam az összes mozgósítható vért ágyékomba űzi. Érzem, ahogy légzésem felgyorsul, tüdőm próbálja ellátni megbolondult szívem oxigénnel. Hajam arcomba lóg, kényelmetlen érzés, amint halántékomra tapad. Kimondhatatlan, megfoghatatlan különös szavak tolulnak agyamba, mint valami rég elfeledett, ősi nyelv maradványai. Ahogy fejem enyhén feljebb emelem, egész testét megfeszítve próbálja utolérni nyelvem, még néhány értékes milliméterrel feljebb emelni mellbimbóját. Csalogatom, ameddig csak bírja, míg végül pattanásig feszül teste, mint egy felhúzott íj. Tenyerem kőkeményre feszült combja belső oldalára siklik, aztán lassan elindul a combtő felé. Vádlija élesen definiálódik, és remeg a megerőltetéstől. Ajkaim, majd fogaim közé veszem gyöngéden kemény mellbimbóját.

Ott vergődik, miközben nyelvemmel kínzom-dörzsölöm tetejét, vigyázva, hogy mindig csak épphogy tartsam. Így abban a pillanatban, ahogy alábbhagy testének feszítésével, elengedem. Teljesen azzal van elfoglalva, hogy közel legyen hozzám, és hálás minden érintés-szilánkért, amit csak nyújtok felé. Kezemmel is ebbe a játékba kezdek. Lassan, teljes tenyérrel végigsimítok szeméremtestén, közben hallom, ahogy felnyög. Szemem sarkából látom, amint fejét átfordítja a másik oldalra. Óvatosan rátapasztom ajkam a mellbimbó halványpiros udvarára. Érzem a fájdalmat derekamban a gerincemnél, a testhelyzetem miatt, és a hátamon csurgó vizet. Ahogy odafigyelek rá, egy pillanatra egész testemen érzem a csurgó-szivárgó nedvességet. Kezem lassan felemelem, csak mutatóujjam legvége érintkezik gyöngéden a csiklóval. A válasz nem marad el. Amennyire csak bírja, széttárja az amúgy is végsőkig feszített combjait. Kezem csak lassan, kegyesen veszi birtokba a teljesen feltárulkozott szeméremajkakat. Kézfejemen érzem az esőcseppeket, langyos-hideg érintésük érzéketlenné teszi ujjaimat. Szaporábban veszi a levegőt, mint eddig bármikor. Szinte már zihál. Arca kipirult, mint egy rózsa, és fejét ide-oda ingatja.

Közben néha felnyög. Érzem, ahogy áramlik benne az energia, mintha egyre töltődne villamossággal, és lassan, de biztosan közeledne a kisülés felé. Bólogató fűszálak verdesik remegő testét, víz gyűlik össze köldökében, kifordított hónaljában, és melle dombjai alatt, a szegycsont mélyedésében. Gyarló test, gyarló örömök. Mint két porszem a végtelen valamely szegletében, cselekvéseink csak nekünk fontosak, nem jegyzi őket semmi. Csak én vagyok neki, s csak ő nekem, és noha a körülmények bármikor változhatnak, a pillanat örökre a miénk. Az eső zúgása, a villámok fénye, a testemet verdeső cseppek érzete mind része a pillanatnak. Érzem, ahogy ujjbegyemet körülölelik a forró, puha szeméremajkak, érzem a hüvely szűk melegét, amint kezem feltárja a szentélyt, tiltott mélységeibe lép ennek a templomnak. Aztán, érzem a robbanást. Hirtelen izomlökések lüktető sorozata, amint a test szinte féktelenül vonaglik ujjam körül, mint a horogra tűzött csali. Csak én vagyok tanúja a beteljesülésnek, szemem, testem issza a látványt, a megkínzott izmok utolsó gyönyörű táncát, és ahogy az egész összeáll egy csodálatos, pergő ösztönné, folyamattá.

Érzem, ahogy a látvány magával ragad, kezem, testem magától rabjává válik ugyanennek a folyamatnak, és vadul csókolni, simogatni kezdem eleven testét. Ujjamon érzem a szorítást, és ahogy ágyékát mozgatja egyre gyorsabban ki-be, újra és újra. De már a múlást is érzem, ahogy az erő kiszabadulva a forró húsból szerteszét ömlik. Lassan kiszáll belőle a feszültség, az öntudatlanság. A sárba hanyatlik, és sóhajtozik. Már nem tudom szenvtelenül figyelni, egyre csak simogatom, ölelem testét. Vörös fény lobban tudatomban, és az egész külvilág, és minden inger, élmény lágy ívek forró, illatos keverékévé válik, puha húst érzek tenyeremben, suttogó szavakat, izgató formákat. Nem érzem az időt, csak az örvényt, ami húz, cibál, nem érzek mást. Magával ragad a beteljesülés, majd az ernyedtség, fáradtság. Aztán a forró sötétség. Mikor kinyitom a szemem, már elállt az eső, és a felhők közül egyenesen rám süt a nap. Szél borzolja megszáradt hajamat. Egyenletes lélegzést hallok, egy alvó lény hangját.