És a lány eltűnt - 2. és 3. fejezet

2. Fejezet

- Változatlan -

Körülnéztem az utcán és megláttam a zebrát. Sietősen elindultam, de mikor villogni kezdett a lámpa, úgy gondoltam most már mindegy, és kényelmesen odasétáltam. Unalmamban nézelődtem és megláttam az utca végén a postát. Voltaképp már nem számít az a plusz öt perc…
Amint zöld lett, határozott léptekkel igyekeztem a célomhoz. Benyitottam és meglepetésemre még csak tömeg se volt.
- Miben segíthetek? – szólt mosolyogva az ügyintéző, mikor odaléptem.
- Csak egy levelet szeretnék feladni.
- Ajánlva, vagy elsőbbségivel?
- Mindkettő – adtam át mosolyogva.
- Rendben – közben papírokat töltögetett. – Egy aláírás, és meg is volnánk.
- Két dollár lesz. Köszönöm.
- Viszlát – egy gonddal kevesebb.
Már látóhatáromban volt a Pláza. Igazából elég közel voltam. Olyan két perc. Legalább öt emelet magas, ami egy Plázától teljesítmény és természetes, hogy célpontom a legtetején található. Lökdösődve haladtam előre.
Egész jól álltak a dolgok késés ügyileg, mert egy lámpa megint megállított. Ha ezek után nem küldenek el a francba, akkor nem tudom mit kéne még tennem.

***

Tévedtem. Nem a legtetejére kellett mennem. Merthogy az üzlet mind az öt szinten jelen volt úgyhogy a földszinten léptem be a New Yorkerbe. Kérdezősködtem egy kicsit és egy nő elkísért a személyzeti bejárathoz. Bementünk ott egy szűk folyosó fogadott a végén egy ajtóval. Pici ajtónak tűnt, nem lehet nagy belsőtere. Remegő kézzel kopogtattam az ajtón. Közvetlen ez után, egy mély férfihang szólt ki, kicsit ingerülten.
- Jöjjön!
Beléptem és lássunk csodát: igazam volt. Pici, egy irodához képest.
- Jó napot, elnéz… - azonban, most én nem tudtam befejezni, mert közbevágtak.
- Mrs. Mc’leod ez egyszerűen elfogadhatatlan. Ismeri maga az órát? – szólt vészesen nyugodtan.
- Igen, de… - nem tudtam többet kinyögni, ezért inkább vártam, hogy a férfi folytassa. Inkább tettetem a megszeppent lányt.
- Féltízre kellett volna idejönnie. Mondja, most mennyi az idő?
- Öhm… - ekkor órámra néztem és nyeltem egyet. – tíz óra tíz. – mondtam alig hallhatóan. Elég hiteles az alakításom. Hosszú idegfeszítő csend következett. Tördeltem az ujjaim, ezzel is tartva a látszatot. Végül a férfi törte meg a csendet.
- Nézze, én nagyon nem szeretem, ha valaki késik… főleg, ha ilyen sokat… ha ilyen lesz a hozzáállása a munkához is, akkor sajnálom, de nem kérünk a szolgálataiból.
- Nagyon sajnálom Mr.… Mr.…
- Jonson. – segített ki, miközben majdnem felrobbant a feje a homlokán kiduzzadó értől.
- Dugóba keveredtem, nem tehettem róla. – szabadkoztam, életemben először kicsit megszeppenve. Ez így nem lesz jó, kezd megenyhülni.
- Merem remélni. – mondta, bár arca komor maradt. – szóval, akkor kezdjünk neki.

***

Egy órája lehetek itt. Ez meg csak beszél és beszél. Komolyan mondom gyerekek, ennek bőrlégzése van. Eddig összesen nyolcszor vett levegőt. Számoltam! Elkezdtem neki bájosan vigyorogni, nehogy azt gondolja, totál lúzernek nézem. Pedig pontosan ez a helyzet. Bár ezzel a mosolygással kockára teszem, hogy még alkalmaz.
- Ön is így gondolja? – kérdezte gyanakvó fejjel. Uh most mit mondjak, egészen idáig azt se tudom miről beszélt. És miért néz rám ilyen furán? Jaj, csak nem rájött, hogy miközben itt áradozik én nem is figyeltem… Ezt sajnos Mr. Jonson is észrevette és kérdőn nézett rám.
- Mi is volt a kérdés kicsit összezavarodtam?! – mondtam cikis mosollyal. Adom egy kicsit a hülyét, aztán bekeményítek.
- Hogy az lenne az elsődleges cél, hogy a vevőket odaszoktassuk és visszajárjanak, ebből kifolyólag pedig törzsvendégek legyenek nálunk. Ön is így gondolja?
- Ó! Hát… ahhoz mindenféle akciókkal kéne odaédesgetni az embereket.
- Épp ez a lényege, nagyon ráérzett.
- De ezzel hazudunk is a vásárlónak – méltatlankodtam.
- Hazugság nélkül semeddig se jut el.
- Miért, maga meddig jutott? – néztem rá összevont szemöldökkel.
- Hogy mondja? – Pompás, kezdem kihozni a sodrából. Karba tettem a kezem és hátradőlve válaszoltam.
- Hát… hogy meddig jutott Ön? – már lilult a feje. – Hisz ez nem éppen egy tágas iroda – felemelkedtem, és a feje felett elnéztem az ablak felé. – Szép kilátással… és hát másoknak kerít munkát… ha jól gondolom jobbat, mint a magáé - ránéztem. Ezért a látványért érdemes élni. Lila fej, és tátogott, mint egy hal.
- Ho… hogy merészeli? Tűnjön innen! Egyáltalán minek jött ide?
- Ez jó kérdés – a plafonra nézve elméláztam. – mert már bejelentett az anyám ide.
- Ha nem jön el, automatikusan töröljük a rendszerből. Tisztában van ön ezzel?
- Igen… de így legalább megnehezítettem egy magafajta buzgómócsing napját. – mosolyogtam bájosan.
- Most szépen menjen ki azon az ajtón – mutatott a hátam mögé. – és vissza ne jöjjön!
- Viszlát! – amint csak lehetett felpattantam, és eltűntem az ajtó mögött, embert meghazudtoló gyorsasággal. Miután becsuktam az ajtót, nekitámaszkodtam és ott helyben tört ki belőlem a kacagás. A hölgy még mindig a folyosón volt. Kérdőn rám pillantott. Én komolyságot erőltettem magamra, majd követtem őt.
Kisétáltam a New Yorkerből, de ha már itt vagyok a plázában szét is nézek…

***

A lift felé vettem az irányt. Lépcsőzhettem is volna, de nem volt nagy kedvem az ötödikről lecaplatni. Épp egy szőke srác szállt be a liftbe, még időben odaértem, mert észrevett és kezével tartotta az ajtót.
- Kösz! – mondtam reflexszerűen.
- Nincs mit!
A liftben a legtipikusabb módon idétlen zene szólt. Egyszerűen éreztem a férfi tekintetét magamon. Odapillantottam, és mit ad isten… igazam volt. Nem azt mondom, hogy nem jó dolog ez. Felkeltettem a figyelmét, és hát első látásra nem megvetendő. Sőt…
Meg akartam kérdezni miért néz. Itt volt a kérdés a nyelvemen, de nem tudtam kimondani. Zavaromban inkább félrenéztem, az alsóajkam beharaptam. Rossz szokásom ez. Hirtelen furcsa gondolatok cikáztak bennem. Attól kezdtem tartani mi lesz velem tovább. Vajon miért nem érdekel a saját életem.
A lift közben leért és erre feleszméltem. Az ismeretlen férfi újra rám nézett. Kedvesen elmosolyodott, a kezét a vállamra tette. Abban a pillanatban, mintha áramütés ért volna. Kicsit fura érzés tört rám.
- Hamarosan mindent megértesz Will – hangja kellemes volt. De amit mondott, attól kimeredt a szemem. Mit akart ezzel?
- Micsoda? Ki vagy te? – suttogtam erőtlenül.
- Ne érdekeljen az téged. Na szia. – köszönt el mosolyogva majd eltűnt szemem elől. Nem tudtam megmozdulni a döbbenettől.
Ezt nem hiszem el! Honnan tudta a nevem? Még mindig bizsereg a vállam, ahol megérintett. Nem tudom elképzelni mire volt jó ez. Annyira elmélyedtem, hogy észre se vettem, egy lámpaoszlop orvul elém mászott. Mikor felkaptam a fejem már késő volt, mert egy szép koppanás kíséretében lefejeltem. Erre meg sok tekintetet odavonzott a bénázásom.
Fázósan húztam össze magamon a farmerkabátom. Begombolni nem volt kedvem, ezért összefontam karomat magam előtt. Szeptember közepe volt már. Két órája még ragyogott a nap, mostanra azonban elborult. Érezni lehetett a közelgő esőt a levegőben. Kicsit sikerült lecsitítanom zakatoló szívem. Valamivel jobb kedvem lett leszámítva, hogy még sajgott a fejem. A séta általában megnyugtatott. A mai nap persze kivétel volt. Nem hinném, hogy egyhamar ezt elfelejtem.
Olyan másfélóra sétálás után haza érkeztem. Ha hoztam volna azt a nyavalyás bérletet, vagy legalább pénz lett volna nálam! Hát ennyit erről. A kocsi feljárón apa Alfa Romeo-ja mellett láttam egy ezüst Volvot és egy Suzuki sportmotort.
Úgy néz ki, hogy Carl és Chris látogatóba jött. Csak tudjak úgy fellopózni, hogy ne vegyenek észre. Halkan benyitottam kezemben a cipőimmel, amit még kint levettem. Sikerült a lépcsőhöz osonnom. Na már nem kell sok!
- Mit sunnyogsz? – kérdezte mosolyogva Carl.
- Hát jó, elkaptál… hogy-hogy itt? – adtam meg magam.
- Anya felhívott nincs-e kedvünk itt ebédelni. És volt ezért itt vagyunk. Hol jártál?
- Állásinterjún voltam… kicsit kiborítottam a tagot – újra elkapott a jókedv, hogy felidéztem a történteket.
- Valami azt súgja, anya intézte ezt az állást.
- Na vajon! És ismersz… már feladtam máshova az önéletrajzom.
- Helyes!
- Megyek lepakolni. Ebédnél még mesélek – mosolyogtam rá.

Épp léptem be, de az ágyon észrevettem egy illetéktelen behatolót.
- Szia hugi! – vigyorgott az ágyon ülve.
- Öhm… Chris ne vedd udvariatlanságnak de, mit keresel az ÉN szobámban.
- Tudtam, ha meglátod a jeleket, hogy itt vagyunk, fel akarsz sunnyogni kikerülve minket. Ezt nem engedhettem.
- Nagyszerű, tűnés a szobámból!
- De…
- Nincs semmi de! Majd ebédnél társalgunk. Most szeretnék szusszanni egyet, és te meg betolakodtál a személyes szférámba!
- Oké, oké megyek már – mondta, miközben toltam kifele. – csak még egy valami! – de becsuktam az orra előtt az ajtót.

***

Az ebédlő felé vettem az irányt. Jó tudni, hogy Chris és Carl semmit sem változtak. Emlékek hada jutott eszembe, amitől elmosolyodtam. Beléptem, már mindenki az asztalnál ült. Én is így cselekedtem, körbenéztem. Hát igen, jó érzéssel töltött el, hogy megint együtt ebédel a család…akkor ideje egy kis bemutatónak:
George – apa – 56 éves. Bak, kicsit munkamegszállott, de egy szavam sem lehet, mert mindig szakít időt mindenkire. Susan… a minta anya. 49 éves, szűz. Carl 29 éves, ikrek. Júniusban már úgy fejezte be a jogi egyetemet, hogy az egyik legnevesebb ügyvédi iroda a Marble&March már leszerződtette. Chris 26 éves, skorpió. Egy komolytalan lesi fotós. Igazából fotóriporter és nagyon tehetséges. Nálam két évvel idősebb. Na és Lillian. Ő tizennégy éves, és halak. Érdekes a viszonyunk. Sokat tartózkodik nálam. Igényli a közelségemet. Ami a legfurcsább, hogy néha csak ott van a szobámban, de nem szólunk egymáshoz. Csak hallgatunk.

Ebéd után sokáig beszélgettünk egészen addig, míg Carl nem kapott egy fontos hívást és el kellett mennie. Még nekem gyorsan visszaadta telefonom. Annyi furcsaság volt a jelenetben, hogy én nem adtam oda neki.
Olyan rossz mikor elmegy, mert igaz, néha idegesítő, de nagyon közel állunk egymáshoz. Carl nem csak bátyus, szinte a legjobb barátom persze csak Rikky után. A nap további részében Chrissel beszéltem és olykor átmentem Lilyhez megnézni, hogy van. De bármikor benéztünk hozzá, aludt, vagy aludni próbált.
Félkilenckor Chrisnek is menni kellett ezért kikísértem. Na tessék már ő is megy.
- Akkor szia, Hugi. A levél miatt meg ne aggódj.
- Hát, majd úgy is minden kiderül. Szia. – egy fél percig még ott álltam. Valami hiányzott, aztán hirtelen eszembe jutott mi az és Chris nyakába vetettem magam.
- Jaj ne már, Will. – nyafogott de belül nagyon is jólesett neki. – most már tényleg mennem kell.
- Na jól van, megengedem, hogy elmenj.
- Kedves tőled. – mosolygott rám. Azzal felvette a bukósisakot és elrobogott. Szó szerint.
Becsuktam az ajtót, és a lépcső felé igyekeztem. Elhaladtam a nappali előtt. Megálltam. Nem szokták becsukni a nappali ajtót. Az ajtóhoz léptem, és füleltem. Nem kellett sokat várnom, meghallottam anyut:
- Amióta hazajött, kerül engem! – akadt ki Susan.
- Figyelj szívem, az összes beszélgetéseitek ordítozásig fajulnak. Szerintem ez csak azért van, mert nem akar veszekedést.
Na jó, ez nem helyes. Jobbnak láttam, ha nem kezdek el hallgatózni.
Kicsit fáradtan álltam be a zuhany alá. Már arra se volt erőm, hogy besüppedjek a kádba. Meg tartok attól, hogy akkor ott be is alszok. Gyorsan megtörölköztem, magamra kaptam az alvópólómat. Lehuppantam az ágyra, és ahogy szoktam, elkezdtem olvasni. Ebből kifolyólag, gyakran könyvvel a kezemben alszok el. Kis magányomat egy kopogás zavarta meg.
- Szia kicsim! – szólt anya.
- Csá! – mondtam, miközben fel se néztem a könyvemből.
- Carl megosztotta velem, hogy minősíthetetlenül viselkedtél az interjún. Hangjából ítélve még örült is, hogy ezt tetted.
- Aha…
- Te is elmondhattad volna …
- Mit is? – vágtam közbe. – hogy nem akarok eladóként dolgozni, vagy hogy feladok egy levelet a Genius Office vállalatnak. Mert reggel mind kettőt mondtam…
- Cinikus vagy – bökte oda.
- Volt kitől örökölnöm – szóltam én is ugyan úgy, mint ő.
Ekkor furcsa dolog történt. Anya elmosolyodott.
- Mi az? – kérdeztem.
- Azt hiszem, azért nem jövök ki veled jól, mert túlságosan emlékeztetsz…
- Kire? – komolyan kíváncsivá tett.
- Magamra… Jó éjt kicsim – és ezzel kiment.
Hosszú percekig bámultam magam elé. Nem tudtam hova tenni a dolgot.








3. Fejezet

- Álom és Valóság –

A percmutató hét órára váltott, és valami elkezdett ordítani a fülembe. Ijedtembe leesetem az ágyamról. A földön ülve néztem magam elé, a világomat se tudtam, hol vagyok. Azt sikerült felfognom, hogy valaki „merényletet” követett el ellenem. Hangból ítélve nem tudtam eldönteni, hogy Chris vagy Carl. Feltápászkodtam az ágyra, megkerestem a zajforrást és gyorsan kikapcsoltam.
Tíz perc múlva már a zuhany alól léptem ki.
– Ááá! – kiáltottam hirtelen, mert nem vettem észre egy szép nap vízfoltot és megcsúsztam rajta.
- Francba ennek is most kell történnie. – mérgelődtem. Mikor feltápászkodtam, nagyon meglepődtem, mert furcsa mód nem éreztem semmi fájdalmat. Vállat vontam és inkább gyorsan felöltöztem.
Kimentem és odalépett húgomhoz, aki kint szédelgett.
- Lily mi a baj?
- Nagyon szédülök, fázom, és rosszul vagyok! – nyöszörögte nekem.
- Enned kéne valamit aztán visszafeküdni… nem?
- Hát lehet de, mi van, ha visszajön?
- Nyugi nem fog. – mosolyogtam rá.
Leültettem az asztalhoz és csináltam neki sajtos pirítóst meg citromos teát. Amint odatettem a vizet forrni, utána rögtön nekiláttam a pirítósnak. Szokták mondani emberekre, hogy olyan, mint egy lassított felvétel. Rám most az ellenkezője volt igaz, ugyanis tizenöt percem volt, hogy mindennel elkészüljek. Ki tudja, ha lett volna időm kávét inni, elérem a fénysebességet. A teafőző hangosan fütyülni kezdett. Ijedtembe még a sajtot is elejtettem a kezemből. A bénázásommal sikerült mosolyt csalni húgom arcára. Elkezdtem sajtot vágni közben oldalra pillantottam. Meg akartam győződni róla hogy Lily tényleg beveszi-e a lázcsillapítót. Fura érzésem lett. Lenéztem a kezemre. Miért is ne vágnám meg magam egy óvatlan pillanatban.
- Remek! – mondtam miközben egy rongyot szorítottam bal kezemre, ahol megvágtam. Gyorsan rápakoltam a sajtot a kenyérre odaadtam Lilynek, elköszöntem majd felsietettem kötszerért. Mind ezt nagyjából 10 másodperc alatt.
- Nem értem ma mitől nem fáj semmi ez olyan bizarr.. – jegyeztem meg magamnak, miközben bekötöztem a kezem. Cipőt húztam és már rohantam is.
– Oh ne fél kilenc, ha kilencre nem vagyok ott nekem végem! Itt nem akarom kihúzni a gyufát! – és futólépésből, futásra váltottam.
Úgy gondoltam, inkább rövidítek, így átvágtam egy parkon és egy zsúfolásig teli parkolón. Nem törődtem azzal, hogy zöld, vagy piros a lámpa. A munka az munka.
A busz még bent parkolt. Már csak a főúton kellett átrohannom. Leléptem a járdáról. A jobb oldali sávon akadály nélkül átfutottam. Átléptem a választóvonalon, majd mikor oldalra fordítottam a fejem két élesen világító fényszóró, vakított el…

***

A saját sikításom ébresztett fel. Halálra rémülve ültem fel az ágyon. Csak ültem és győzködtem magam, arról hogy az előbbi csak álom volt. Megint ez az álom. A nagy csendben hallottam az egyenetlen szívverésemet. Az órámra pillantottam. Hajnali három. Felkapcsoltam az éjjeli lámpám. Kimásztam az ágyból, elvettem az asztalról egy lapot, és ezzel együtt mentem vissza. Hétfőn adtam fel az önéletrajzom. Csütörtökön már jött is tőlük ez a levél. Most vasárnap van, és holnap kezdhetek náluk. Igaz, még csak próbaidőbe. Már szinte kívülről tudom a tartalmát, annyit olvastam. „Köszönjük ajánlását, és mellékelt önéletrajzát. Egyelőre próbaidőbe fogjuk tudni alkalmazni. Jövő hét hétfőn kilencre jöjjön be. A részretekről akkor értesítjük.”
Első olvasás után, sikoltoztam örömömben. Másnapra, már feszültebb lettem. Ugyanis aznap éjjel álmodtam először ezt. Harmadik éjszaka. Harmadszorra is, ugyan azaz álom. Aggódom. Nem tudom más érez-e így, de borzalmas mikor semmi se foglalkoztat. Még az élet se. Vagy, hogy akarok-e élni.
Amilyen gyorsan eltűnt az álmosságom, olyan gyorsan tért vissza. Egy pillanat alatt elaludtam. Délben keltem fel újra. Semmit nem csináltam ma. Az órák elröpültek a fejem felett. Eljött az este. Újra. Aludtam. Újra. Álmodtam. Újra.

***

Összerezzentem mikor meghallottam, hogy valaki elkezdett ordítani. A sokkból feleszmélve érzékeltem, mit mondd. Így hangzott:
„KELJ FEL!”. Olyan érzésem volt mintha ezt már mondták volna nekem ma. A hangot azonnal be tudtam azonosítani. Carl. Oda mentem a még mindig ordítozó telefonhoz is kinyomtam. Közben a remegés jött rám. Az álmom.
A fekete beépített szekrényemhez sétáltam majd eltoltam az ajtót. Még csak meglepődni se volt időm és a szekrény egész tartalma beterített. Eltűntem a hatalmas ruhakupacban. Mikor felbukkantam két hétre elegendő ruha volt a kezemben. Ledobtam az ágyra, és válogatni kezdtem. Elmélyülten válogattam, de valójában csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Az álmom végére.
Kiválasztottam egy fekete „cső” farmert, hozzá meg egy narancssárga blúzt. Ha már így öltözök, megkerestem a fekete zakómat is. Az első benyomás a legfontosabb. A holmimmal a fürdőbe vettem az irányt.
Tizenöt perc múlva léptem ki a zuhany alól és magamra tekertem a törölközőt. Megcsúsztam a kifröcskölt vízen. Ügyetlenül kalimpálva igyekeztem megtartani egyensúlyom. Végül belekapaszkodtam a zuhanyfüggönybe. Szerencsétlenségemre a vasrúd abban a pillanatban kicsúszott a helyéről én meg a földön kötöttem ki. A vas meg a combomon.
– Ezt egyszerűen nem hiszem el, hogy tényleg megtörtént… nem álmodhattam meg hogy… nem az lehetetlen!
Az esés miatt fájt mindenem ezért kicsit lassabban, mint szoktam, de sikerült elkészülnöm. Kimentem a folyosóra és kirázott a hideg a látványtól. Lillian erőtlenül csuklott össze a lépcső előtt, de még időben kapcsoltam és nem engedtem földet érni. Ölbe vettem és visszavittem a szobájába. Betettem az ágyba betakartam majd leültem az ágy szélére. Nem akartam úgy ott hagyni, hogy nem tudom mért csuklott össze. Kicsit megnyugodtam mikor húgom felült majd kicsit kómás tekintettel rám meredt. Nem nézett ki valami jól. A szeme csillogott a láztól arca sápadt volt. Látható volt, hogy ülve is szédül. Szegénykém elsírta magát a rosszulléttől.
- Lily mi a baj nagyon rosszul nézel ki… rosszabbul, mint tegnap.
- Egyszerűen minden… F-fázom, szédülök… nyelni nem tudok. – mondta könnyes szemmel.
- Hadd, nézzem – szóltam és homlokára helyeztem a kezem – te lázas vagy és nem is kicsit. Hozok egy lázcsillapítót jó?
Lily először ijedten nézett aztán egy fintorral válaszolt.
- Jó…
Kimentem de, három percbe sem telt bele máris megjelentem az ajtóba. Egy tablettával és egy pohár vízzel.
- Ezt most szépen beveszed! – parancsoltam rá.
- De…
- Nincs semmi de. – mondtam. A kezébe nyomtam gyógyszerét.
Csak láttam, hogy húgom passzív ellenállást tanúsít.
- Ne makacskodj már… háromra!
Sokáig farkasszemet nézett először velem, aztán a tablettával. Be kellett látnia, hogy semmi esélye… beadta a derekát.
- Jól van… egy… kettő… három – mondta, és gyorsan végrehajtotta a műveletet. Kicsit eltorzult az arca mikor megérezte a tabletta keserű ízét.
- Rendben és most szépen feküdj vissza és pihenni! Sokat! Na szia. – utasítottam kedvesen.
- Oké. Szia! – szólt a takaró alá bújva. Mire kimondta már sietősen, távoztam. Hallhatta a bejárati ajtó kattanását jelezve, hogy kívülről kulcsra zártam.
Futás közbe kapkodva vettem elő telefonom – 8:27… még három perc a busz indulásáig. Talán ha átvágok pár szomszéd kertjén sikerül. – Azzal fogtam magam és átugrottam egy kerítésen. Esés nélkül földet értem majd futásnak eredtem. A cél érdekében öt kerten kellett még átfutnom, de sikerült. A busz még a megállóban pihent. Felszálltam, leültem egy üres helyre, és egy könnyed mozdulattal megroppantottam ujjaimat. Bár ezt akkor meg is bántam mikor bal kezembe belehasított egy fájó húzó érzés. Megnéztem és lesápadtam a látványtól, ugyanis egy apró heg volt az ujjamon, mint egy begyógyult vágás. – E… ez lehetetlen mit keres ez itt? – motyogtam magam elé. Kirázott a hideg. Hirtelen eszembe jutott az a férfi múlthétről. Hozzá tudtam csak kapcsolni az elmúlt hét furcsaságait.

***

Első napom délután kettőig tartott. A fizetésem lett tisztázva, és a próbaidőm végpontja. Akkor döntenek, hogy maradok-e vagy sem. A körbevezetést kísérően tudatták munkakörömet. Idegességem a mai nappal kapcsolatban viszont nem múlt el. Csak rosszabbodott.
Órák óta céltalanul bolyongtam. Kerestem egy helyet, ahol leülhetek gondolkodni. A Bernal Heights Parkban kötöttem ki. Besétáltam egy fásabb részbe, és egy fa tövében telepedtem le. Mivel gondolkodni nem tudtam, előkaptam a telefonom. Beszélnem kellett Rikkyvel. Azonnal felvette.
- Szia. Mondd gyorsan, órán vagyok. – suttogta.
- Beszélnünk kell! – akadtam ki.
- Hol vagy most?
- A Bernal Heights Parkban.
- Húsz perc múlva a Vidal’s-ban.
- Oké. – és le is tette.
Az órámra néztem. Négy óra volt. Nem totojáztam tovább. A Vidal’s valóban húsz percre van innen gyalog.
Az idő borult volt, a szél is feltámadt. Hideg cseppeket éreztem. Eső. Egyre sűrűbb cseppek követték egymást. Mire még jobban rákezdhetett volna odaértem. Rikky az ajtó előtt várt. Arcára ki volt ülve az aggódás. Tudta, hogy valami komoly dolog történt. Mindig tudta a hangomból, ha történt valami.
Bent letelepedtünk az egyik boxba, és elmeséltem mindent.
- Várjál akkor most ezt nem értem. Azt akarod mondani, hogy megálmodtad a mai napodat? – kérdezte mikor a végére értem.
- Hát valahogy úgy. Teljesen ugyanaz volt a reggelem, mint álmomba.
- Ez durva…
- Nem annyira, hogy arról fogalmam sincs, miként lehetséges ez! – és megmutattam az ujjamon lévő heget.
Rikky összevont szemöldökkel tanulmányozta a vágást.
- Mi a gond vele? – kérdezte végül. Szeméből kivettem, hogy bármit is válaszolok most felkészült a legrosszabbra.
- Emlékszem még álmomba valamit vágtam és a kés megcsúszott és belevágtam a kezembe.
- Will… - nem folytatta tovább. Kezét szája elé kapva meredt rám. Tökéletesen átéreztem a félelmét. Mivel én is rettegtem.
Csend következett. Rikky a hallottak után nem nagyon tudott mit szólni. Én meg arra vártam, hogy barátnőm megeméssze ezt a dolgot. Igazából még én sem tudtam feldolgozni.
Nézelődni kezdtem a vendégek között. Sokan voltak, ami nem is csoda. A Vidal’s elég kedvelt hely. Azért szerettem a leginkább, mert lehet, hogy sokan voltak, de nem volt olyan felkapott, hogy tömeg legyen. Plusz jó dolog, hogy itt mindig kedvesen fogadják az embert. Non stop nyitva tartású, amolyan gyorsétterem, mégis családias a hangulata.
Figyelmemet egy kis csoport kötötte le. Négyen voltak. Egy idősebb ötvenes férfi, két fiatalember, és egy nő. A három fiatalt huszonévesekre tippelem. A lány barna hajú volt, mellette a férfi sötétbarna hajú volt és átkarolta a lányt. Nyilván együtt vannak. Az idősebb férfi háttal volt, a korát csak a kopaszodásból feltételeztem. Mellette ült a negyedik tag. Ő szőke volt. Valamiért hátranézett. 
A felismeréstől félrenyeltem a turmixomat.
- Mi a baj? – kérdezte Rikky.
- Emlékszel arra, amivel az egészet indítottam ugye?
- A liftes dologra gondolsz?
- Igen arra! A pasi itt van! Óvatosan nézz hátra. Pont mögöttünk van egy négyes csoport. Köztük van. Most épp nem erre néz, de még nem fordult meg – suttogtam.
Rikky hátrasandított. Ha jól láttam, észre is vette, akire gondolok.
- A szöszi? – csak tátogta.
- AZ! – suttogtam még mindig.
- Nagyon szexi! – mondta most már félhangosan.
- Na de Rikky.
- Ne csinálj úgy, mint aki nem vette észre – vigyorgott kajánul.
Egy pillanatig csak néztünk egymásra, majd elnevettük magunkat.

***

- Nem hiszem, hogy jó fele kanyarodtunk – szóltam aggodalmasan látva a környéket. Szürkület volt. A lámpák feloltódtak. Vagyis ebben az utcában nem éppen. Csak minden harmadik égett.
- Nem! Biztos Vagyok benne, hogy jó felé jövünk. – erősködött Rikky.
- Eltévedtek a tubicák? – hallottunk meg egy harmadik hangot. Megdermedtünk, de még időben észbe kaptam, és táskámból kivettem a bors-sprayt.
- Mi szívesen adunk útbaigazítást – csatlakozott egy negyedik hang is. Az egyik közvetlenül mögöttünk volt. Csuklón ragadott, durván magához rántott.
- Jó napunk van Bill. – szólt hátra társának. Ezt kihasználva képébe fújtam a spray-vel, és könyökkel gyomorszájon vágtam. Mire nem jó, ha az ember lányának van bátyja! Nem vártam tovább, Rikkyt karjánál fogva húztam magam után.
Erre feleszmélt és futásnak eredtünk.
- Szerinted követnek?
- Elhiszed, hogy nem fogok hátranézni, megbizonyosodni róla?
Hallottam, hogy futnak utánunk. Legalábbis az egyik biztos. Még gyorsabban rohantam. Remélni tudtam, hogy Rikky tudja tartani a lépést. Olyan helyeken futottunk végig, amiket életemben nem láttam. Míg ki nem értünk egy egyirányú utcára.
Ezen a terepen, már tudtam hogyan tovább.
- Rövidítsünk! – egy fordulás balra és már másik sikátorban futottunk. Még kétszer jobbra egy hosszú egyenes, és máris kint voltunk a főutcán megint.
- Ezzel időt nyertünk – fordultam hátra.
- Nézd! Még zöld a lámpa. A túloldalon, meg ott egy busz, ami most igazán kapóra jön!
Fordult a kocka. Most Rikky húzott maga után. Villogott a lámpa ezért amennyire csak bírtunk gyorsítottunk. Az autóst nem vette észre, aki vagy százzal repesztett egyenesen felénk.
- RIKKY! – ordítottam miközben hátrarántottam. Nekem nem volt időm hátrálni. Kővé dermedve álltam, és csak bámultam a vészesen közeledő autót. Még hallottam Rikky kétségbeesett hangját a kocsi csikorgó fékezését. De semmi több. Se fájdalom, se fény. Csak sötétség.