Én és a főnököm - Negyedik lélegzetvétel

Másnap délelőtt Kristóf szerencsére a vezetőséggel tárgyalt, maximum ebéd után számíthattam rá. Még nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá, hogyan kezeljem a dolgot. Mert mi is volt ez az egész? Vonzalom? Vágy? Mikor fordult egyáltalán a munkakapcsolat fizikai vonzódásba? Egész éjjel törtem a fejemet. Mellesleg egész éjjel az ajkamon éreztem Kristóf csókját. Annyira vágytam többre, még többre. Vajon ő is az első perctől kíván engem? És mi volt az első perc? A masszázsboksz vagy az iroda? Ezt még mindig nem tudtam kétséget kizáróan. Azért voltak pillanatok, mikor szégyelltem magamat, amiért kikezdtem egy nős férfival. De ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy Kristóf volt az, aki megcsókolt engem. Órák hosszat tudtam volna még tépelődni, de igyekeztem pihenni is valamit. Most az irodában pedig egy icipicit sem szeretném, ha Lillának feltűnne az el-elbambulásom. Ezt most nem akartam megosztani vele. Ebéd előtt megcsörrent a telefonom. Bea volt az. Az első találkozásunkat újabb követte és bevallom, jó volt vele beszélgetni, örültem a hívásának.


-          Szia! Mi újság? – szóltam bele a telefonba vidáman.


-          Szia. – sírós volt a hangja. – Van kedved ma találkozni velem?


-          Persze. – vágtam rá azonnal. – Munka után? Fél 6kor végzek. Hol találkozzunk?


-          Neked mi van közel? Részemről teljesen mindegy.


Pici gondolkodás után rávágtam a közeli bevásárlóközpontot és hozzátettem, hogy hatkor ott leszek. Azzal el is búcsúztunk. Örültem, hogy lesz, ami elterelje a figyelmemet Kristófról és a történtekről. A következő pillanatban Lilla felugrott az asztalától. Felnéztem, az asztali naptárját tartotta az egyik kezében, míg a másikkal egy ceruzát tartott a szájához és a végét rágcsálta.


-          Mi történt? – kérdeztem tőle.


-          Most néztem a naptárban, hogy már csak néhány hét és itt a csapatépítő tréning. – szólalt meg morfondírozva. – Április közepe.


-          Ja, tényleg. – reagáltam és visszasüppedtem a munkámba.


-          Hm, látom, nem vagy túl lelkes.


-          De igen, csak sok a munkám.


Szerencsére Lillának akkor csörgött a telefonja, így megúsztam a kérdezősködést. Mert nagyon is tisztában voltam bele, hogy gyanús vagyok neki. Húzni – halasztani akartam a vallomást, minél később tudja meg Lilla, hogy van köztem és Kristóf közt valami, annál jobb nekem. Már csak azért is, mert mit mondhattam volna neki? Van köztünk valami egyáltalán? Újabb elbambulásomból a lift nyílása térített észre. Rövidesen megpillantottam őt. Egyenesen a szemembe nézett, majd elviharzott mellettem éppen csak köszönve. Nem is tudom, mit éreztem, talán kicsit leforrázottnak éreztem magam. Nem ezt vártam. De akkor mit? Mi a fenét vársz tőle? Hogy behívjon az irodába és ott az asztalon a magáévá tegyen? Hm… igen… Megráztam a fejem. Mégis mi a fenére gondolok? Basszus! Nős férfi. Nős! Felesége van.


-          Elmegyünk ebédelni?


Hallottam Lilla hangját. Ránéztem. Értetlenkedve bámult rám, válaszra várva.


-          Persze. – szóltam halkan. – Csak előbb beszólok Kristófnak.


Azzal felálltam és bekopogtam hozzá. Ahogy benyitottam, felpillantott, majd zavarodottan lesütötte a szemét.


-          Csak szólni szerettem volna, hogy kimennék ebédelni.


-          Rendben. – felelt és le nem vette rólam a szemét.


A tekintetünk egymásba fonódott és nem voltunk képesek megszakítani. Mondani szerettem volna valamit, tisztázni a köztünk történteket, beszélni róla, de nem tudtam, hogyan és hogy most jót teszek e, ha szóba hozom. Vagy inkább menjen minden ugyanúgy, mint eddig? Láttam valamit a szemében, amit nem értettem. Talán tanácstalanságot, kínt és vajon vágyat? Kristóf szólásra nyitotta a száját, de akkor megcsörrent a telefonja. A varázs eltűnt. Elfordult és felvette a telefonját. Kaptam az alkalmon és kisurrantam az irodájából. Felvettem a kabátomat és a táskámat és csatlakoztam a lift előtt várakozó Lillához.


Kristóf kilépett az irodából és csalódottan vette tudomásul, hogy Szofi már el is ment ebédelni. Miben reménykedett, hogy megvárja? Édes Istenem. Mit művel egyáltalán? Mi a fészkes fenének akarja megmagyarázni a történteket? Azt hiszi, hogy a lány nincsen teljesen tisztában azzal, hogy kívánta? Elcsábította. Tegnap, azzal, hogy odaállt elé, közvetlenül elé… a lány illata elkábította, elvarázsolta. Az ajkai olyan kihívóak voltak, szinte csókért kiáltottak. És a teste! Ahogy hozzá simult. Az a csodálatosan gömbölyű, formás fenék… Kristóf vágyódva harapta be az ajkát. Olyan nagyon kívánta. De erős volt! És ellen tudott állni. Nemet mondani. Végtelenül büszke volt ezért magára. Mégis az, hogy nem engedhetett a vágyainak, ingerültté tette és ezt otthon, Beán vezette le, sajnos. Egész éjjel gyötrődött, egyrészt a kielégítetlenség miatt, másrészt a bűntudat miatt, harmadrészt pedig, mert fogalma sem volt róla, meddig lesz képes ellenállni Szofinak. Volt egy halovány sejtése, hogy egyre kevésbé fogja tudni kordában tartani a vágyait. Viszont ma valahogy beszélnie kellene Szofival. Bocsánatot kérhetne tőle. És tisztázhatnák ezt az egészet. Mert ez a zavarodottság csak rosszabbá tesz mindent. Sokkal jobb tisztán látni a helyzetet. Igen, este, munka után behívja az irodába. Úgysem kell haza sietnie, az előbb Bea hívta telefonon, hogy egy barátnőjével találkozik este. Addig is nem ártana dolgoznia valamicskét, legalább most, hogy még tud koncentrálni.


Egy óra múlva női csacsogás ütötte meg a fülét. Szofi és Lilla visszatértek. Az irodájának ajtaja nyitva maradt, így hallotta, amint Lilla örömmel újságolja, hogy elkéredzkedett Robitól, így korábban fog lelépni. Nem sokkal, csak egy fél órával. Tökéletes. Akkor háboríthatatlanul tudnak majd beszélni. Egy pillanatra felötlött benne Szofi alakja. Fájdalmasan nyögött fel. Muszáj dolgoznia, muszáj koncentrálnia. Gyerünk, Kristóf! Ne felejtsd el, hogy neked feleséged van. – emlékeztette magát. A munkaidő rémesen lassan telt, mígnem egyszer csak hallotta, hogy Lilla búcsúzkodik. Megdobbant a szíve a tényre, hogy hamarosan kettesben lehet Szofival. Kivárta, amíg a lift zaját meg nem hallotta, majd várt még néhány percet, hogy erőt gyűjtsön. Aztán felállt és az irodája ajtajához sétált. Szofi nem vette észre őt. Kristóf megállt az ajtóban és egy hosszú pillanatig csak nézte a lányt. Nézte a formás combjait, amint keresztben pihennek egymáson, nézte a lány haját, ajkait. Megbabonázva figyelte, amint a hajába túr kezeivel. Egy pillanatra újra meztelenül látta maga előtt.


-          Szófia, bejönne az irodámba néhány percre.


Szofi ijedten fordult a hang irányába a székével, majd bólintott. Felállt és besétált az irodába. Kristóf becsukta mögötte az ajtót. Egy pillanatra megállt, mert nem tudta eldönteni, hogy visszamenjen e az asztalához és akkor el kell haladnia Szofi mellett vagy pedig maradjon az ajtónál, de az meg olyan suta helyzet. Végül úgy gondolta, inkább az ablakhoz megy.


-          Gondolom, sejti, miről szerettem volna beszélni. – szólalt meg, miközben az ablakhoz sétált, és nekidőlt a belső ablakpárkánynak.


-          Sejtem. – válaszolt Szofi röviden.


-          Én… nem is tudom, hol kezdjem. Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért is és a múltkoriért is. Megengedhetetlen volt az, ahogy viselkedtem önnel…


Szofi nem várta meg Kristóf mondandójának végét. Lassan felé sétált. Egy lépés távolságra tőle megállt és félbeszakítva újra feltette neki a kérdést.


-          Miért csókolt meg?


Kristófot ez annyira meglepte, hogy csak annyit bírt kinyögni:


-          Tessék?


-          Miért nem öntünk tiszta vizet a pohárba? – kérdezte hirtelen a lány.


-          Hogy érti?


-          Számomra nyilvánvaló, hogy van valami köztünk, mert hétköznapi munkatársak nem esnek egymásnak, úgy ahogy azt tettük tegnap. Bár az is igaz, hogy hétköznapi munkatársak nem úgy ismerkednek meg, ahogyan mi.


-          Mire gondol?


-          Ugyan már! – kiáltotta a lány felháborodva. - Ne kerteljen tovább! Tudom, hogy csak maga lehetett az, aki néhány hónapja meztelenül látott engem a masszázsszalonban.


Kristófban elpattant valami. Szofi temperamentuma felizgatta, nem kevésbé a közelsége. Hirtelen elkapta a lány csuklóját és megpenderítve a falnak nyomta, miközben az ajkaiba mart. Szofit olyannyira meglepte a férfi nyílt vadsága, hogy lélegezni is elfelejtett. Kristóf erősen szorította a csuklóját a válla fölé a falhoz és megszakítva a csókot Szofi arcába lihegett.


-          Rendben. Tudni akarja, miért csókoltam meg? Azért, mert már nem bírtam tovább. Igen, én voltam az, aki meztelenül látta a bokszban és azóta nem volt se éjjelem-se nappalom, minden egyes átkozott percben a testét látom magam előtt és gyötör a kielégíthetetlen vágy, hogy nem kaphatom meg. Mikor megpillantottam, mint asszisztensemet, jobbnak láttam nem bevallani, hogy felismertem, hogy ne legyen kellemetlen a közös munka. És nem is volt semmi probléma a karácsonyi partiig. Megérintettem és ezzel elindítottam a lavinát magamban. Azóta is küzdök. Küzdök minden egyes nap, hogy legyen erőm ellenállni a kísértésnek. A vágynak!


A mondandója ellenére újból megcsókolta a lányt. Kábán érzékelte, hogy Szofi remeg a karjaiban. Elválva az ajkaitól, a szemébe nézett, fura fátyolos csillogást látott benne. A lány forró lehelete szinte perzselte az arcát. Hirtelen elgyengült és kiesett a főnök szerepből.


-          Az első perctől kezdve kívánlak, szüntelenül, a nap minden percében. – suttogta.


Látta, hogy Szofi lélegzete elmélyült, mellkasa reszketve emelkedett és süllyedt.


-          Tegyél a magadévá! – zihálta a férfi arcába.


Kristóf ágyéka fájón rándult össze a szavak hallatán. Istenem, mit meg nem adott volna ilyen szavakért a feleségétől, de Beától nem számíthatott ilyenre, ő egyáltalán nem volt olyan szenvedélyes. De lám! Szofi a gyengepontjába talált. Szenvedéllyel tolta a nyelvét a lány szájába, táncra hívva a nyelvét. Lassan elengedte  a kezeit, és magához ölelte a testét. Szofi a férfi nyakába fonta karjait és odaadóan simult az ölelésébe. Az elfojtott vágyak a felszínre törtek és megállíthatatlanul hömpölyögtek előre. Az ujjak türelmetlenül kezdték gombolni, rángatni a ruhákat. Szinte egyszerre gyengültek el és omlottak a padlóra, de akkor abban a pillanatban kopogtak az ajtón. Azonnal szétrebbentek és felültek. Riadtan néztek egymásra, majd Szofi beevickélt az asztal alá, Kristóf villámgyorsan beleült a székébe és visszagombolta az ingjét, közben kiszólt.


-          Igen!


Az ügyvezető igazgató lépett be.


-          Bejöhettek?


Kristóf bólintott. Mi mást tehetett volna? Nagyon remélte, hogy nem jön az asztalához az igazgató. Persze célszerű lett volna felállni és elé menni, de ezt még, ekkorra merevedéssel, nem tehette meg. Szerencsére az igazgató megállt az asztal előtt.


-          Csak azt szerettem volna mondani, hogy a jövő héten folytatnánk a mai megbeszélést. Hétfőn délelőtt. Rendben.


-          Persze, semmi akadálya.


Majd az igazgató kicsit elkezdte fejtegetni, hogy miről is lesz még szó. Szofi már nagyon kényelmetlenül érezte magát, de legalább a vágya lecsillapodott. Az órájára nézett. „Basszus, lassan indulnom kéne. El fogok késni.” – gondolta. Ahogy ott kucorgott az asztal alatt, Kristóf lábai előtt, gondolkodóba esett, mi is történt néhány perce. Kristóf beismerte, hogy komoly fizikai vonzalmat érez iránta. És ez kölcsönös. De sajnos két probléma is van. Az egyik, tulajdonképpen lényegtelenebb, hogy ők főnök – asszisztens viszonyban vannak, ez egy munkahely, nem igazán megengedett a lamúrozás. A másik és ennél sokkal súlyosabb probléma, hogy Kristóf nős. Szofi csalódottan sütötte le a szemét. Valahogyan el kell fojtaniuk ezt a szenvedélyt. Nem lehetséges, hogy beteljesüljön a vágyuk. A gondolataiból az igazgató búcsúzkodása rázta fel. Kristóf felállt és kikísérte az igazgatót, amint Szofi meghallotta, hogy az ajtó becsukódott, már mászott is ki az asztal alól.  A férfi azonnal ott termett, hogy felsegítse a földről.


-          Én sajnálom.


-          Semmi gond. – felelte Szofi, miközben a ruháját igazgatta. – Jobb is így.


-          Igen. Jobb. – hangzott a bűntudattól súlyos válasz.


-          Mennem kell. Találkozóm van, és már késésben vagyok.


Kristóf csak bólintott. Most útjára kell engednie a lányt, de azt már akkor megfogadta magában, hogy nem ez volt az utolsó beszélgetésük. A lány kisietett az irodából, összepakolta a holmiját, felvette a kabátját és visszalépett az irodába, hogy elbúcsúzzon.


-          Jó hétvégét.


-          Jó hétvégét – felelte Kristóf. Mást is szeretett volna mondani, de nem tudta, mit. Így inkább hallgatott.


Amint Szofi kiment és hallotta, hogy beszáll a liftbe, az asztalra ejtette a tollát és fejét a tenyerébe döntötte. Mit művelt már megint? Neki esett. Letámadta. Basszus, hogy lehet kívánni valakit ennyire? Jól van, de legalább már annyival tisztábban lát, hogy tudja, hogy Szofi is szenved a vágytól. És most mi lesz? Bármennyire is próbálta elhitetni magával, hogy ellen tud majd állni Szofinak, valahol a szíve mélyén tudta, hogy el fog jönni az az alkalom, az a perc, amikor nem fognak tudni nemet mondani egymásnak. Miért kellett ennek így lennie? Vajon, ha Beával még minden jól működne, akkor is így kívánná Szofit? Sajnálta, hogy Beával megromlott a viszonyuk, a szerelmük és talán a házasságuk is, de ez a gyerek téma taccsra vágta őket. Fogalma nem volt arról, miért nem jön össze az a gyerek. Vele semmi probléma, az biztos, és Bea is kivizsgáltatta magát, azt mondta, minden rendben van. Akkor miért nem tudott még teherbe esni? Bár most már abban sem volt biztos, hogy akar e gyereket Beától. Hiszen minden áldott hónapban csak peteéréskor szexelni, aztán meg várni, illetve nem várni a menstruációt… már egy borzalom, különösen, hogy minden hónapban csalódnak, és olyankor Bea elviselhetetlen. A másik dolog a szexszel kapcsolatban, hogy ez a babaközpontú szex teljesen kiölte belőlük a spontaneitást és Bea egyenesen irtózik az ő heves vérmérsékletétől. Nem szereti, ha túlzottan szenvedélyes, nem szeret beszélni, nem szeret új dolgokat kipróbálni. Amióta a gyerekcsinálás az elsődleges szempont, még arra sem hajlandó, hogy felül legyen. Az igaz, hogy Bea soha nem volt forróvérű, de az elején legalább hagyta neki, hogy ő az legyen. Most már rászól akkor is, ha gyorsabb iramot diktál. Egyébként félreértés ne essék, azért itt nem arról van szó, hogy ő csak akkor élvezi a szexet a feleségével, ha minél durvábban a magáévá teheti, mert néha jó meghitten, érzékien, gyengéden is szerelmeskedni, na de mindig… Tessék, itt van például Szofi. Azt mondta, tegyél a magadévá.  Melyik férfi tudna ellenállni egy ilyen kérésnek? Szofi ezzel az egy mondatával elérte, hogy mindent felrúgjon és engedjen a csábításnak, és valószínűleg a magáévá is tette volna, ha nem jön be az igazgató. De most mit tegyen? Bea mégiscsak a felesége. Szofi pedig az asszisztense. Megfogadta Beának, hogy jóban, rosszban, örökre. És voltaképp szereti. Nem bánthatja meg, azzal, hogy megcsalja. El is döntötte, hogy este bocsánatot fog kérni tőle, amiért rajta vezeti le a feszültséget. Majd a munkára fogja, meg a stresszre…


Még remegve szálltam ki a liftből a bevásárló központba. Próbáltam uralkodni magamon és nem arra gondolni, milyen nedves lettem Kristóf csókjától. Néhány lépés után megpillantottam Beát, az étterem előtt várt.


-          Szia. Ne haragudj a késésért, közbejött valami és későn indultam. – kezdtem a magyarázkodást.


-          Semmi baj. – mosolygott Bea. – Gondoltam, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Rendelünk?


-          Persze. Éhes vagyok. – nevettem rá.


Leültünk és nézegetni kezdtük az étlapot. Rövidesen el is döntöttük, mit eszünk és rendeltünk is. Amint a pincér elment az asztalunktól, Beára néztem.


-          És most halljam, mi történt?


-          Miből gondolod, hogy van valami? – kérdezte.


-          Szomorú a szemed és a telefonban sírós volt a hangod.


-          Ilyen rövid idő alatt kiismertél. – húzta halvány mosolyra az ajkait.


Csak mosolyogtam és vártam a választ.


-          Igazad van, tényleg baj van. Történt valami a férjemmel.


-          Ezt hogy érted? Baleset?


-          Nem. Hanem az elmúlt hetekben megváltozott a viselkedése. Feszült, lobbanékony és rajtam vezeti le az indulatait.


-          Nem bánt téged, ugye?


-          Áh, dehogyis! Soha nem ütne meg, csak sokat veszekszünk. Túlságosan is sokat. És mintha már nem érdekelné annyira a gyerektéma.


-          Miből gondolod?


-          Veszekszünk, és nem érti meg, hogy nálam most a teherbeesés a legfontosabb. Eddig mindenben támogatott, de mostanában olyan, mintha otthon sem lenne. Igaz, hogy sokat dolgozik, de ha hazajön, akkor is folyton fáradt, látom rajta, hogy komolyan aggasztja valami. Éjjelente alig alszik valamit. És a szex is más.


-          Hogy hogy más?


-          Mintha nem elégítené ki. Értesz?


-          Nem igen.


-          Hát olyan, mintha oké, elélveztem, de valójában nem erre vágytam.


-          És szerinted mitől lehet ez?


-          Biztos van valakije.


-          Jaj, miért kell mindjárt a legrosszabbra gondolni?


-          De hát, akkor mire gondoljak?


-          Nem lehet, hogy csak elege van abból, hogy minden a babáról szól? Egy kicsit foglalkozni kell vele is, nem csak azzal, hogy teherbe ess! Kérdezek valamit, de ne sértődj meg.


-          Persze, kérdezz csak.


-          Ugye, nem csak peteéréskor szexeltek?


Bea nem válaszolt, csak lesütötte egy pillanatra a szemét.


-          Érted, mit akartam mondani ezzel? – kérdeztem tőle.


-          Értem. – válaszolta Bea. – Túlságosan is rákattantam erre.


-          Valószínű. Figyeld csak meg, ha foglalkozol vele is kicsit, biztosan megint a régi lesz.


Elmosolyodott. Akkor érkezett a pincér a vacsoránkkal. Evés közben is jól elbeszélgettünk, sokat nevettünk. Késő este volt már, mikor taxiba ülve hazaindultunk.
A hétvégén takarítással próbáltam levezetni a felgyülemlett szexuális energiámat. Kisuvickoltam az egész lakást, ami persze nem volt nagy, hiszen csak egy kis garzon, de végtelen büszkeséggel töltött el, hogy legalább az enyém. Újépítésű társasházban volt. Szerettem itt lakni. Ahogy beléptem az ajtón, előszobámból nyílott a sarokkádas fürdőszobám, majd az előszobából tovább haladva jött az amerikai konyhás-nappalis- hálószoba. Étkezőasztalnak nem volt hely, így a konyhabútorommal szemben volt egy konyhapult, hozzá bárszékek és ez volt az étkezőm. A konyhapult túl oldalán egy sarokkanapé dohányzóasztalkával. Itt szoktam dolgozgatni. Vele szemben a tévészekrényem, közvetlenül mellette a gardróbszekrényem. Mellette kis öltözősarkot alakítottam ki tükörrel és fésülködőasztallal. A sarokban pedig egy duplakeretes ágy helyezkedett el. A lakásban a napsárga, dió és fehér színek domináltak. Amit különösen szerettem, az az erkélyem volt. Az ágyam és a kis öltözősarkom között léphettem ki rá. Kényelmesen elfért egy kültéri asztalka két székkel, még növényeket is tudtam kirakni. Imádtam csinosítgatni piciny lakásomat. Eddig bárki is járt itt, mindenkit lenyűgözött. A nyugalom szigete volt. Egy valakinek nem tetszett csak és az Tamás volt. Szerinte ez csak egy kis lyuk. No comment. Dobtam a pasit, még szerencse! Vasárnap este izgatott várakozással feküdtem le aludni, alig vártam, hogy hétfő legyen és láthassam Kristófot.


Hát hétfő dél van és Kristófnak ma még a színét se láttam. Tudtam, hogy tárgyaláson van. Ebéd után ugrott be az irodába, de nem volt bent sokáig, dolgozott néhány órát, aztán elbúcsúzott tőlünk és hazament. Csalódottan követtem a szememmel az alakját a liftig. Nem értettem. Ez most mi volt? Hova megy? Haza? De hát nem is beszéltünk! Két szót sem! Valósággal letargiába döntött a távozása. És akkor még nem is tudtam, mi vár rám a következő napokban, ugyanis péntekig jóformán nem is láttam Kristófot. Hol tárgyaláson volt, hol itt, hol ott, hol meg otthon. Már végtelenül el voltam keseredve. Magam sem tudom, miért. Csak szerettem volna látni, beszélni vele és titkon, de nagyon titkon reménykedtem a múltkori folytatásában. Bár tisztában voltam vele, hogy nem bátoríthatom a felesége megcsalására, de a vonzalom erősebb volt nálam. Pénteken ebéd után került elő. Beviharzott az irodába és kérte, ha lesz kis időm, menjek be hozzá. Bólintottam, de nem mentem be azonnal. Egyrészt azért, mert épp benne voltam a munkában, másrészt pedig azért, mert nem akartam, hogy azt higgye, csak erre vártam, hogy kettesben lehessek vele. Később mentem be hozzá. Beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Kristóf felállt az asztaltól, megkerülte és az asztal szélének támaszkodott.


-          Beszélni szerettem volna… arról, ami köztünk történt.


-          Hallgatom. – feleltem higgadtan, miközben tettem felé néhány lépést.


-          Ami történt, hiba volt.


-          Tessék? – reagáltam rá rögtön. Kristóf döbbenten nézett rám.


-          Igen, hiba volt, mert nekem feleségem van és szeretem őt.


-          Nem mintha akadékoskodni szeretnék, és teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nős, de ha jól emlékszem, egyszer sem volt szó érzelmekről az esetünkben.


-          Ez igaz. – bólintott Kristóf. – De értse meg, nem engedhetek a vágyaimnak, még akkor sem, ha semmi mást nem szeretnék jobban, mint a magamévá tenni.


Egy pillanatra elakadt a lélegzetem a kimondott szavaktól.


-          Egyetértünk? – kérdezte.


-          Természetesen. – feleltem.


-          Csak ennyit szerettem volna.


-          Akkor megyek dolgozni. – mondtam és válaszra sem várva kimentem az irodából.


Picit dühös voltam, persze, tudom, hogy semmi jogom nem volt ehhez, de akkor is így éreztem. Kristóf közelsége minden alkalommal felzaklatott és nem tudtam meddig leszek képes vele együtt dolgozni.


Ez a gondom egy időre egy csapásra megoldódott, mert a következő héten kiderült, hogy szerdán Kristóf elutazik az anyavállalathoz egy teljes hétre. Vegyes érzésekkel fogadtam a hírt. Egyrészt örültem, hogy legalább nem kísért, de másrészről hiányzott is. Magam se tudom, miért, hiszen szenvedtem a közelében. Kristóf közölte velem a hírt kedden este, mikor már ment haza. Minden erőmmel azon voltam, hogy megfeledkezzem erről a problémáról és mivel a húsvét is beleesett ebbe az egy hétbe, gondoltam, hogy a felesége is megy vele. Az nyugtatott, hogy annyira nem lesz időm morfondírozni, mert Kristóf nélkül az én nyakamba szakad majd az egész pénzügy, ráadásul ünnep lévén én hazautazom a szüleimhez hétvégén. Nagyjából lett igazam csak, a munkahelyen valóban nem értem rá Kristófon és a történteken agyalni, de amint hazautaztam, otthon volt időm és persze éjjelente is. Valami borzalom volt ezt végigélni. Vágytam a csókjára, vágytam rá. Elmondhatatlanul, kimondhatatlanul. Húsvét utáni munkanapokon Lillának is feltűnt, hogy valami nincsen rendben velem. Igyekeztem titkolni előtte és tagadni, hogy bármi bajom is lenne. Ennek érdekében belevetettem magam a melóba és egy szabad percet se engedélyeztem magamnak. Szerettem volna elnyerni Kristóf tetszését azzal, hogy helytállok egyedül is a munkában. A munkámon kívül pedig elvállaltam, hogy részt veszek az éves csapatépítő tréning szervezésében is. Ezzel együtt pedig már tényleg nem maradt időm semmire. Még Beát is elfelejtettem felhívni, pedig megegyeztünk, hogy majd keressük egymást. De ő sem hívott. Lehet megfogadta a tanácsomat és foglalkozni kezdett a férjével is, és most kibékültek, így már nincs rám ideje. Sebaj! Most nekem sincs időm. A tréning szervezése munkaidő utánra jutott és így előfordult, hogy estig is bent voltam a vállalatnál. Természetesen a szívem mélyén repesve vártam a csütörtököt, hogy láthassam Kristófot, de csalódnom kellett. Kristóf reggel beköszönt az irodába és csak annyit mondott, egész nap értekezleten lesz, ahol beszámolót tart az útjáról. Késő délután érkezett vissza, mikor már lejárt a munkaidőm és a tréninggel foglalkozhattam.


-          Szófia, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte.


-          Persze, rögtön megyek. – mondtam, de még mielőtt bementem volna utána az irodába, Lilla szólt utánam.


-          Figyi, akkor én nem várlak meg, jó? Holnap talizunk.


-          Oké, menj csak. – puszit dobtunk egymásnak és én beléptem Kristófhoz.


Az asztalnál ült.


-          Szeretném átnézni, mi történt a távollétem alatt.


-          Persze. – bólintottam.


Mikor hellyel kínált maga mellett, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ezt most komolyan gondolja? Menjek oda hozzá? Mellé? A közvetlen közelébe? Hadd kínlódjunk? Vagy azért hívott oda, mert én már nem vagyok rá hatással? Elképzelhető. Biztos jól sikerült a kiruccanás a feleségével. Alig észrevehetően vállat vontam és leültem mellé. Akkor elmosolyodtam magamban, miszerint mégis jó ötlet volt szoknyát húzni reggel. Leültem és keresztbe tettem a lábaimat. A szemem sarkából láttam, hogy Kristóf odapillant. Aztán rögtön az asztalra nézett és a kezébe vett egy mappát. Kinyitotta és kérdezgetni kezdett. Alapos beszámolót tartottam, mindent elmondtam neki, mi minden történt, mi mindent csináltam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Kristóf feszeng mellettem. Képtelen volt egyhelyben ülni, hol hátradőlt a székében, hol az asztalra könyökölt. Köhécselt, vagy tollakkal babrált. Tehát mégis hatással vagyok rá? Szerettem volna megkímélni magamat és őt is a kínlódástól, így lezártam a rögtönzött beszámolót azzal, hogy szeretnék hazamenni.


-          Persze, elnézést, hogy itt tartottam. Majd holnap folytatjuk.


Bólintottam és felálltam, hogy visszarakjam a mappákat a helyükre. Kristóf is értük nyúlt. Attól, hogy a kezeink egymásnak értek, talán ő jobban zavarba jött és véletlenül le is sodorta a mappákat a földre. Kristóf szabadkozva guggolt le, hogy felvegye a mappákat, én mozdulatlanra dermedve álltam előtte. Láttam, ahogy a lábaimat nézi, tekintete a combjaimat pásztázta. A szívem óriásit dobbant, ahogy a fejét felemelve a szemembe nézett, a szemeiben ugyanazt a kínzó gyötrődést láttam, mint amit eddig minden alkalommal, amikor nem bírt uralkodni magán. Lassan felállt és közelebb lépett hozzám. Szemei mohón falták a tekintetem. Éreztem, hogy a vér vadul száguld az ereimben, a testem szinte ugyanabban a pillanatban gyengült el, amikor Kristóf a testéhez vont és kezeit lesimítva a combomon, feltett az asztalra. A térdeim közé állt és még mindig le nem véve a szemeit rólam, gombolni kezdte az ingemet. Dermedten hagytam neki, hogy vetkőztessen. Nem jutottam szóhoz sem. A szívverésem a fülemben zakatolt, ziháló lélegzetemtől a mellkasom reszketve vonaglott. Kristóf szemeiben vad eltökéltséget láttam, csillogó vágyat és pusztító tüzet. Ahogy az utolsó gombot is kigombolta, széttárta a testemen az inget és egy pillanatra a melltartómra nézett. Észrevette, hogy a kapocs elől van. Hihetetlenül felforrósodtam és tovább küzdöttem minden egyes lélegzetvételért. Kristóf szétpattintotta a kapcsot, a fehérnemű szétnyílt és látni engedte az édesen telt kebleket. Felsóhajtottam. Kristóf lassan közelhajolt hozzám és megcsókolta az ajkaimat. Remegve simultam bele a karjaiba, miközben hűvös tenyere a lángoló cicikre tapadt. Apró hullám csapott át a testemen. Kristóf felnyögött. Ajkai lassan haladtak a nyakamon át az ágaskodó kis mellbimbók felé. Tenyerével megtámasztotta a lapockámat és ajkai közé vette a remegő, kemény, kis csúcsokat. Ahogy nyelve körbefutott a mellbimbó körül, kéjes sóhaj szakadt ki a torkomból. Hosszú – hosszú percekig becézte, csókolta, nyalta, szívogatta a mellbimbókat, míg nem már majd eszemet nem vesztettem a kéjtől. Akkor Kristóf nadrágjához kaptam és az övével kezdtem bíbelődni. Kristóf vadul mart az ajkaimba és közben forrón suttogta:


-          Kívánlak! Kívánlak!


-          Kérlek! – könyörögtem neki erősen lihegve, miközben a nadrágjába kapaszkodva próbáltam letolni róla. Keze a szoknyám alá kúszott, egyenesen a combjaim közé. Az ujjak szinte félve érintették meg a puncimat fehérneműn keresztül. Felnyögtem.


A távolból csilingelést hallottam. Kellett pár másodperc mire eljutott a tudatomig, hogy az a kinyíló lift ajtaja. Hidegzuhanyként ért, hogy valaki itt van az előtérben.


-          Kristóf. – szólaltam meg, miközben próbáltam őt eltolni magamtól. – Van kint valaki.


-          Tessék? – kérdezte Kristóf egy pillanatig fogalma nem volt arról, hol van, és mit csinál. Majd mindketten meghallottuk a motoszkálást.


Azon nyomban szétrebbentünk és rendbe hoztuk a ruházatunkat. Összeszedtük a földön heverő mappákat és a helyére tettük őket.


-          Nagyon késő van már. Biztosan a takarító lesz az.


-          Biztosan.


Mivel mást nem mondott, így úgy gondoltam, hogy akkor most haza kéne mennünk. Még mindig hevesen dobogott a szívem, alig bírtam kiegyensúlyozni az irodából. Az idős takarító néni Robi irodáját takarította éppen. Így észre se vette, hogy én kijöttem Kristóf irodájából, összeszedtem a cuccomat és a lift felé indultam. A liftnél csatlakozott hozzám Kristóf. Együtt szálltunk be a liftbe. Rövid hallgatás után megkérdezte:


-          Hazavihetlek?


Rémült csodálkozással néztem rá. Nem tudtam, mit várhatok tőle. Csak hazavinni akar, aminek örültem volna így késő este, vagy szeretné befejezni, amit elkezdtünk. Végül bólintottam. A parkolóházba érve egy pillanatra megilletődtem, mert vaksötét volt, semmit sem lehetett látni, arról meg halvány fogalmam sem volt, merre induljak. Még Kristófot is alig láttam. Ekkor hirtelen egy kéz simult a tenyerembe és gyengéden húzni kezdett. Kristóf megfogta a kezemet? Meglepett. Ahogy beültünk a kocsiba és elmondtam neki, merre lakom, cikázó gondolatok tömkelege zuhant a fejemre. Most mi lesz? Csak hazavisz vagy fel is jön hozzám? És mi volt ez az egész egyáltalán? Hetek óta beszélni is alig beszéltünk, látni se láttam. Ha lehetett, elkerült. Most pedig… az első alkalommal, hogy kettesben maradtunk, letámad. A gondolatok ide-oda kergetőztek a fejemben, még az is eszembe ötlött, hogy nem e hagytam reggel kupit a lakásban. Aztán megérkeztünk. Nem akartam rögtön kiszállni a kocsiból, reménykedtem benne, hogy megszólal, ad valami magyarázatot a helyzetre vagy valami. De ő is csak ült. Végül elköszöntem és ki akartam szállni, de akkor Kristóf megragadta a csuklómat.


-          Kérlek, várj!


Visszaültem és ránéztem. Elengedte a kezemet és egy pillanatra a tenyerébe döntötte a homlokát. Nagyot sóhajtott, majd belekezdett.


-          Sajnálom. Én … én hidd el, hogy nem szándékosan izgatlak fel, aztán hagyom félbe mindig. Csak egyszerűen nem bírok magammal, amikor a közelemben vagy…


-          Kristóf, tudom. Én is ezt érzem. De nős vagy. Én pedig nem szeretnék sem szerető lenni, sem a főnökömmel kikezdeni. Megértem.


-          Az elmúlt hetekben azt hittem, sikerül ellenállnom neked, de ez nem igaz.


-          Szándékosan kerültél?


-          Amennyire lehetett.


Bólintottam.


-          Azt hittem, legyőzhetem ezt az egészet, de nem. Folyton magam előtt látom a testedet, érzem az illatodat és megőrülök a vágytól.


Felnevettem. Kristóf megdöbbenve nézett rám.


-          Ne haragudj, de legalább neked van feleséged, akivel szeretkezhetsz és levezetheted a feszültséget, de nekem senkim sincs. Nem is emlékszem, mikor szexeltem utoljára. – nevettem magamon.


Kristóf viszont egyáltalán nem nevetett. Fájón lüktető ágyéka még inkább megrándult és szemei sötéten villantak, ahogy a szemembe nézett. Akkor, abban a pillanatban olvastunk egymás tekintetéből. Tudtam, hogy a legszívesebben most azonnal dirib-darabokra szedne. Egy pillanatra mindketten eljátszottunk a gondolattal, hogy feljön a lakásomra. De teltek a percek és ő nem lépett, így aztán gondoltam, akkor majd én lezárom és kinyögtem:


-          Akkor köszönöm, hogy hazahoztál.


-          Szeretnék felmenni, de nem tehetem. – szólalt meg hirtelen.


Elmosolyodtam és kiszálltam a kocsiból. Kristóf megvárta, amíg bementem a lépcsőházba, csak akkor hajtott el. A lakásba érve ledobáltam a cuccaimat és ettem pár falatot. Elhatároztam, hogy lezuhanyozok és ágyba bújok. Fáradt voltam. Zuhany után belebújtam a szatén köntösömbe és az ágyamra vetődtem egy könyvvel a kezemben. Valamivel el kellett terelnem a gondolataimat Kristófról és arról, hogy mennyire kívánom...