Élvezetek konferenciája 1.

– Ne mondd, hogy csak dísznek vagytok itt?! – háborgott a langaléta Péter, miközben jobbja a sörösüvegekkel asztal fölé hajoló lány fenekét simogatta.


A félhomályos bárban felhőként gomolygott a füst, a bordó falak mentén csak néhány boxot foglaltak el a vendégek.


– Pedig mondom – mosolygott a frufrus lány, nem sietve az üvegek kibontásával, és szinte tudomást sem véve a bugyija vonalán szánkázó kézről. – A főnök szigorúan megtiltotta, hogy elhagyjuk a helyiséget.


András belekortyolt a sörbe, és kíváncsian nézett a pincérlányra. Csinos teremtés volt, de mindent elrontott az arcáról sütő közöny, sőt… inkább utálat. Vagy együgyűség?


– Mit tudtok ajánlani a vendégnek, amikor felhúzzátok ezzel a bugyi-melltartós szereléssel? – koncentrált inkább a pincérnő szellemi vagy mentális képességei helyett feltűnően lenge öltözetére.


– Ideküldök hozzátok lányokat beszélgetésre – hangzott a lerázó válasz.


– Ennyi? Beszélgetni? – hüledezett a harmadik kolléga sűrű szemöldöke alól, a negyedik is értetlenül ráncolta a homlokát.


A pincérlány visszalibegett a pulthoz, útközben valamit odaszólt annak a négy, hasonló munkaruhában pompázó lánynak, akik egy kisméretű asztalka körül szótlanul fújták a füstöt, s most hangosan felnevettek. A bárban még további három lány tartózkodott, közülük a fekete egy termetes, csupa-pocak vendéggel beszélgetett elmélyülten, annak combján pihentetve a kezét. Távolabb – mintha ikrek lennének – két egyforma frizurás és ugyanolyan színű, villantós melltartót viselő lány egy háromtagú férficsapathoz csatlakozott, és vihogva reagáltak a fogdosásokra.


– Azt a kettőt mindjárt megdugják – intett arrafelé Péter –, itt az asztalon. Tényleg nem kell ehhez elhagyni a helyiséget.


– Mindjárt megkérdezem ettől, a mi lányunktól, mit szól egy menethez az ölemben… – jegyezte meg a bozontos szemöldökű.


Második sört iszogatták a járda szintjétől 4 lépcsőnyire lefelé található bárban. Szólt a zene, hömpölygött a füst.


– Ezzel az erővel elhozhattuk volna a kolléganőinket is, azokkal se nagyon lehet dugni – zsörtölődött Péter. – Évről évre gyengébb az eresztés, öregszenek vagy elfásultak? Ugyanaz, aki tavaly bejött reggel a szobába egy fél üveg pálinkával, és addig, amíg a szobatársam előkerült a fürdőszobából, leszopott... az a csaj, mintha kicserélték volna, most csak a munkáról akar beszélgetni.


– Ilyen világ van! – csóválta a fejét a negyedik férfi, megigazgatva zselétől fénylő haját.


– Hanem az a csaj, akit tőled láttam kiszállni a kocsiból, az jóféle anyag! – Péter András felé emelte a párás poharat. – Remélem, felpróbáltad útközben, nem hozol szégyent öreg barátaid fejére!


– Nem volt elég a négyórás út, hogy kiismerjem, bár a felét átaludta – felelte András. – Egyik percben úgy viselkedik, mintha haverok lennénk, vagy legalábbis kézimunkázna nekem vezetés közben, szóval afféle közvetlen kapcsolat… Azt mondta, hogy idiótán vigyorgok…


– Ebben van valami! – röhögött fel a társaság másik három tagja. – Jó meglátásai vannak a csajnak!


–… Aztán meg, amikor mondtam, hogy szóljon, ha pisilnie kell – folytatta András zavartalanul – úgy becsukódott, mintha nem is tudom, mit ajánlottam volna. Mélytorkos franciát.


– Ha lelki problémáik vannak, akkor zavarodnak így össze… – bólogatott szakértően Péter. – Mindent félreértenek, hisztiznek, azt mondják, hogy ők nem olyanok, közben kilépnek a bugyijukból.


– Azt már megérteném, de csak a félreértésig jutottunk… – legyintett András, és ugyanazzal a lendülettel megmarkolta a poharát.


Két lány tápászkodott fel a négyesből. Kényszeredett mosollyal, s olyan billegéssel, mintha egy kisebb méretű vibrátor működne ez alatt a lábaik között, a konferencia különítményéhez sétáltak.


– Szeretnétek társaságot? – támaszkodott egyikük az asztalra.


– Hogyafenébene! – hadarta Péter. – Mit tudtok ajánlani?


– Csak azt ne mondd, hogy nem hagyhatjátok el a helyiséget, ezen már túl vagyunk! – jegyezte meg a gondosan belőtt sérójú férfi.


– Pedig ez a helyzet – válaszolt a lány, és alig takart fenekét elhelyezte a kanapén András és Peter között, a másik pedig belehuppant egyenesen az imént megszólalt kolléga ölébe.


– Nem vagyok nagyigényű – hajolt a fészkelődő lányhoz Péter. – Kísérj ki a mosdóba!


– Sajnos nem szabad…


– Nekem a zongora mögött is megfelel, nem kell kilépned a helyiségből – mondta András, és látva, hogy a lány gondolkodóba esik, folytatta: – Rákönyökölök a zongorára a függöny felől, mintha élvezném a zenét, te meg elém guggolsz… A művész úr nem fog megharagudni érte… Szokott ezen játszani egyáltalán valaki?


– Úgy érted, hogy zenélni? – kacagott lány, miközben mindkét kezét áttette a két szomszédos férfi ölébe. – Mert zongorának még nem használták, de más célra jó volt a teteje…


– Na, látod?! Nem kell kimenni, itt is jó lesz nekünk!


– Nem engedi a főnök, pedig néha jó is lenne, rá is érnénk… – sajnálkozott a másik lány, akiről közben lekerült a melltartó, helyette a kolléga markolászta az egyenletes barnára sült ciciket.


– Te is mutass valamit! – rikkantott Péter, és az András és közte vihorászó csajról kikapcsolás nélkül, a fején át lehúzta a ruhadarabot.


– Hozhatok valamit? – lépett az asztalhoz a pincérlány.


– Mindjárt megbeszéljük, először számold össze, légy szíves, hol tartunk! – válaszolt András. – Eddig nyolc sörünk volt.


– Addig ezt itt is hagyhatod! – tette hozzá a hármasszámú férfi, és könnyedén kikapcsolta ezt a melltartót is.


– Isztok még egy sört? – nézett végig Péter a kollégáin. – Lányok, ti mit szeretnétek inni a zongorás kaland előtt?


Válaszra nem került sor, mert visszatért a pincérnő, és átadott egy cédulát Andrásnak, aki csak rápillantott és továbbadta. Hamar körbeért a cetli, rajta a ráfirkantott összeg: 48.000 Ft.


*


9 órával korábban…


Frissen mosott autó kanyarodott méltóságteljesen a parkolóhoz. András szórakozottan pillantott a kijelzőre - éppen 14.00 órára ugrott -, majd ismét megnézte a pad mellett álldogáló, hosszú feketehajú lányt. Mégis ő az! – állapította meg elégedettem.


Andrea a mindkét irányból közeledő kocsikat figyelte izgatottan, majd megkönnyebbült mosollyal nyúlt a csomagjaihoz, amikor észrevette a kiszálló Andrást.


– Elfelejtettük megbeszélni, miről ismerjük fel egymást – lépett hozzá a férfi.


– De megismertél, nem? – hangzott a kacagó válasz)


– Neked elég lett volna azt mondanod, hogy a legszebb lányt keressem az út mellett. De én igazán elárulhattam volna  a telefonban, hogy milyen kocsit figyelj.


– Te meg azt, hogy egy olyan fickót figyeljek, aki úgy vigyorog, mint egy idióta – viccelődött a lány. – De most már mindegy is. Megtaláltuk egymást és ez a lényeg – nevetett fel újra. A szemei csak úgy szikráztak.


– Választhatsz, hová tegyük a cuccaidat. Például a hátsó ülésre? De te mellettem ülsz, nincs más lehetőség. – Nem hagyott sok gondolkodási időt, felkapta a lány bőröndjét, kézitáskáját és elhelyezte az ülésen.


– Nekem teljesen mindegy. Te vezetsz, te vagy a főnök – kacsintott Andrea.


– Miért szerettél volna annyira vezetni? – érdeklődött a diadalmaskodó sofőr kikanyarodás közben. – Nagyon erőszakos voltam? Cserélhetünk útközben, ha gondolod.


– Nem is tudom. Szeretek vezetni. Ha nem csinálok menet közben semmit, hajlamos vagyok elaludni, azt meg gondolom, te sem szeretnéd, hogy itt horkoljak melletted. De ha jó a társaság, a fenének sincs kedve aludni – kacsintott ismét barna szemével.


– Zenét? Válassz onnan a rekeszből... kesztyűtartóból, érezd otthon magad! Jó hosszú út lesz… Mikorra is kell odaérni?


– Lássuk csak – kotorászott Andrea a retiküljében – azt írják, hogy hatra.


– Vacsorára elég, ma még nem lesz semmi érdekes. Elfelejtettem kinyomtatni a négy nap programját, így majd nem fogom tudni a kávészüneteket. Te érted, hogy miért négy nap, amikor még szombaton délelőtt is tart, ma meg csak hétfő van? Ki nem tud számolni?


– A hétvége a plusz ajándék – hangzott a vidám válasz. – Bizonyára csak a munkanapokat számolják.


– Kábé négyórás az út... Nem is a négy óra sok, hanem a négy nap! Szólj rám nyugodtan, hogy ne morogjak! – dörmögte András az órára nézve. – Voltál már ilyenen?


– Nem zavar a morgás. Hozzászoktam már a sok unott kolléga között. De ha már sok lesz, majd lecsaplak... Kérdésedre válaszolva, nem, nem voltam még. Új vagyok a szakmában. Most végeztem csak az egyetemen. És te?


– Én nem most… Emlékszem, olyan két-három hónapja beszélünk néha telefonon?  És egyszer láttalak is már egy értekezleten… Most megismered ezt a fajtát is! A szekciók a legjobbak, mert lehet azt mondani, hogy a másikon vettünk részt… csak éppen nem azon, ahol hiányolnak. Azt se nagyon értem, hogy mitől konferencia, amikor néhány nagyokos elmondja a mesét… én mindig el is álmosodok, tényleg esti mesének tűnik… de nem érdekli őket a mi véleményünk. De ennyi volt a morgás négy napra összesen.


– Ajánlom is. Mert ha így folytatod, tényleg csak az előadásokon ücsörgés marad neked – dorgálta meg Andrea az ujjával. – Egy csaj se lesz rád kíváncsi.


– Ezt sajnálnám! Sok csaj nagyon komolyan veszi a konferenciát, jegyzetelnek, még szünetekben is arról beszélgetnek. Persze, akadnak normálisak is, akik enni-inni jönnek, és talán még egy izgalmas program is akad… De majd meglátod, a pasik is ilyenek!


– Bizonyára – válaszolta közömbös hangon a lány, és kitekintett az ablakon.


András arcán egy értetlenséget kifejező szemöldök-felhúzás futott át, de tovább mesélt: – Két éve lehetett, egy kolléga sikertelenül próbálkozott helyben, aztán telefonon rendelt magának egy csajt. De úgy képzeld el, hogy félnapra, nem egy menet és kész… mert együtt szaunáztak, láttuk őket a bárban is, meg persze mentek szobára is. Ez a kolléga olyan, mint egy számítógépes program, felugrik az ablak: felpróbálom most… és akkor muszáj neki. Majd észreveszed – fordult Andrea felé.  – De ki nem szereti a szexet? Nem kérdés volt, mert nem is feltételezek ilyesmit rólad.


– Ne is! – Huncut mosoly jelent meg a lány szája sarkában.– A kedves kollégának meg üzenem, hogy ha csak a farka fontos neki, akkor csak így tovább.


– Lesz alkalmad megmondani, de inkább kerüld el! Nekem legalábbis nem tetszene, ha nő lennék.


– Nem kell tovább győzködnöd. Hidd el, nem is vágyom rá!


A férfi tekintetét a szélvédőn keresztül az út szélére függesztette, ahol sorban, nagyjából 500 méretenként, mintha csak rendhagyó kilométerkövek lennének, lengén öltözött lányok tűntek fel.


– Dolgoznak ám! Ha nincs meg a teljesítmény, reggelig kinnfelejtik őket.


– Na igen – fordult hátra Andrea, figyelve az alulöltözött lányok elsuhanó képét. – A kedves kolléga már útközben felszedheti a muníciót.


– Ezek szerintem éjjel-nappal itt állnak. Igaz, hogy csak egyetlen egyszer láttam otthon, a város szélén, hajnalban ácsorgott szerencsétlen. Még biztos az előző napról maradt ott szellőzni… Akkor már inkább a konferencia!... A kolléga meg biztos megáll egyszer-kétszer, legyen az ő dolga…


– Nem lennék a helyükben – húzta el a száját Andrea. – És nem csak az ácsorgás miatt.


– Biztos nem élvezetből csinálják. Állítólag más a munka és más a privát szex számukra.


– Hú de tájékozott vagy – lökte oldalba Andrást gyengéden a könyökével.


– Beszélgettem már velük... – válaszolta a férfi komolyan. – Elég megállni egy ártatlan pisilésre, akkor is, ha nincs senki a közelben sem...


– Pisilésre, hm? Így még nem hallottam körülírni.


– Kétfunkciós. Vagy három… De tényleg, ha nem áll ott senki, mert aki dolgozik, azt nem látjuk innen, attól még ott lehet. Nem szoktak messzire menni az úttól. A következő fa mögött már láthatjuk, ahogy guggol a koma előtt… – Tekintete végigfutott Andrea krémszínű arcán. – Tényleg: szólj ám, ha megálljunk kávézni, pisilni, vagy amihez kedved van! Időben figyelmeztess, hogy figyeljük a kocsmákat.


Andrea tiltakozva megrázta a fejét,


– Ha van gusztusod ilyeneket nézegetni – vont vállat, még az előző témához hatása alatt. – Nem beszélhetnénk másról? Nem szeretnék egész úton a farkakról diskurálni!


– A te pisilésednek nem sok köze van a farkakhoz, de nem kötelező megállni, Majd később egy benzinkútnál esetleg.


Andrea észrevette, hogy túlreagálta a témát:


– Nem szükséges. Kibírom. És amúgy is, én nem szívesen nézegetném őket a bokor mögött – tette hozzá szelídebben.


– Jó, hogy nem öltöztél ki nagyon az útra! – váltott hirtelen a férfi. – Merthogy azt sem hangoltuk össze, hogyan utazunk, de én mindig kényelmesen szoktam, s látom, te is farmert választottál.


– Igen – pillantott le a lány a combján feszülő nadrágjára. – Nem szeretek szoknyát hordani. Kivéve kosztümhöz, de az meg inkább ment a táskába.


– Az egészen rövid szoknyák tetszenek és a nadrágok, mert ezekben látszik a lányok lába.


– Nagy igazság – mosolyodott el a farmeros sokatmondóan, és látszott, hogy valami nagyon motoszkál a fejében.


– Egy kollégám, nem az előbbi, most egy másik... sokat utazik, gyakran visz csajokat, és mindegyiknek elmondja, hogy ő hozzá van szokva, hogy a mellette lévő ülésen tartja a jobb kezét. Figyeli, a csaj hogyan reagál erre.


– Remélem, te nem akarod megpróbálni – nézett rá Andrea mérges arckifejezést mímelve, de a szemei vidáman csillogtak.


A férfi baljával „6 óránál” kapaszkodott a kormányba, jobb kezének ujjai a saját térdén mozogtak szemtelenül a zene ütemére:


– Erre is van módszere! Ha valaki nem azt mondja, hogy hú, meg jaj… ő nem tűri, annak benyomja az anyósos sztorit... Amikor az anyósa ült mellette, véletlenül, megszokásból annak is a combjára tette a kezét, de el is kapta gyorsan!


– Jó barátaid vannak neked – húzta el a száját utálkozva Andrea. – Lehet, hogy rossz ember mellé ültem be?... Tudod, madarat tolláról...


– Szerintem nem baj, ha egy férfi próbálkozik, ha nem mindig és nem mindenkivel.


– Persze. Feltéve, hogy észreveszi, kinél nincs esélye – hangsúlyozta ki furcsán a mondatot. – Nincs is rosszabb annál, ha nem tudod megértetni egy pasival, hogy nem kell neked. Ha meg végül megunod és kerek-perec a szemébe mondod, akkor megsértődik és ország-világ előtt azt híreszteli, hogy egy beképzelt tyúk vagy.


– Pedig azért van a szánk, többek között, hogy mindent meg tudjunk beszélni. – helyeselt András. – Én nem tartom magam nyomulósnak... És mások sem tartanak annak. Ezt onnan gondolom, hogy nem egyszer kérdezték már meg csajok, miután sokat beszélgettünk: "Most akkor akarsz kufircolni, vagy nem akarsz?”


– Neked mindenre van egy történeted? – vonta össze a szemöldökét Andrea. Kissé már idegesítette a sok történet, ami, valahogy, mind a csajok után kajtató pasikról szólt. –... Csak azt ne mond, hogy arra számítasz, én is ezt fogom kérdezni! Mert akkor nagyot fogsz koppanni.


– Ez a Svejk-módszer. Könnyebb megérteni a másikat, ha mondunk példákat. Sok sztorit ismerek, de majd ha te is sokat jársz konferenciákra és egyéb hülyeségekre... – Nem folytatta. Andrea megjegyzésének második felét jobbnak látta, ha elereszti a füle mellett.


– Majd meglátjuk.


– Úgy kell felfogni, mint egy tartalmas kikapcsolódást. Mivel a tartalmassága vitatható, marad a kikapcsolódás, ami csakis tőlünk függ. Eljössz velem város nézni?


– Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok – válaszolt a most színtelen női hang, és tulajdonosa ismét kinézett az ablakon.


– Van wellness, masszázs meg ilyenek a szállodában, de azt a részét el sem olvastam a programnak, mert ha előre mindent ismerek, nem ér semmi meglepetés... Viszont emlékszem, hogy a mai vacsora után rendezni akarnak egy csapatépítő játékot, nos ez az, amit legelőször el fogok kerülni.


– Miért? – csodálkozott Andrea. – Pedig ott megismerhetnéd az összes jó csajt… Én tuti ott leszek.


– Próbáld is ki, mindenkinek szüksége van negatív élményekre is. Legutóbb 8 csapatra oszlottunk, és versenyben kellett képrejtvényeket és találós kérdéseket megoldani, meg mást is, de azt már nem láttam. Másnap megkérdeztem, hányadikak lettünk, alig találtam olyat, aki végig várta.


– Na és? Mi ebben a baj? Vagy egy helyes lány sem volt a csapatodban?


– Majd felméred a társulatot, én már nagyjából ismerek mindenkit. Bemutathatnám egyenként, egy-egy mondattal, de nem lenne tisztességes, mert lehet, hogy te másképp látod. Különben sem az igazi énjüket mutatják ilyenkor az emberek, kiszabadulva a munkahelyről, ingyen evés-ivás...


– Akkor rögtön csokorba is szeded a legjobb lányokat és kisajátítod őket az egész hétre? – kérdezte a másik durcásan.


– A legjobb lány itt utazik velem.


– És még azt mondod, nem nyomulsz. De abban ne is reménykedj, hogy engem kisajátíthatsz! Más terveim vannak. – Azzal ismét kitekintett az ablakon, szemével követve egy újabb út mellett ácsorgó, alulöltözött lány elsuhanó képét.


– Nem vagyunk összenőve, de bármikor fordulhatsz hozzám.


– Úgy érted, ha szükségem lenne egy biztos farokra a számba? Nyugi, arra nem fog sor kerülni!


– Képrejtvényt megoldani gondoltam, szex eszembe sem jutott.


– Vagy úgy? – nevetett fel. – Nem azt mondtad, hogy a lehető legmesszebb el akarod kerülni?


– Csak udvariasságból ajánlottam képrejtvényt, nehogy félreérts.


– Aha. Szóval ez a bélyeggyűjtemény szinonimája nálad?


– Jó a bélyeggyűjtemény is, de azt nem hordja mindig magával az ember. Ha hirtelen igény lenne rá, kéznél kell lennie.


– Nem is baj. Én úgyis inkább másfajta "bélyeggyűjteményre" lennék kíváncsi.


– Majd meglátod a választékot, egész szép gyűjtemény van mindkét nemből.


– Csak nehogy valaki lecsapja a kezemről a legjobbakat!


– Azt sem tudom, egyáltalán van-e még bélyeg, olyan igazi, odanyalós... amikor senki nem levelezik már – András nem tudott mit kezdeni az előző megjegyzéssel, ezért visszatért a bélyegekhez.


– Nem is baj. Van helyette más. Modernebb. De ha nincs... az se baj. Át lehet ugorni. Úgyis szeretem, ha valaki bevállalós.


Olyan félúttájon járhattak, amikor András bekanyarodott egy benzinkúthoz.


Tankolás és fizetés után, mikor visszatért a kocsihoz, Andrea kényelmesen elhelyezkedve, le-lecsukódó szemmel nézett oldalra.  Így meg sem kérdezte, szeretne-e valamit a shopból, a pisilést sem említette meg, mert a lány még ezt is nyomulásnak tartaná, miközben bélyeggyűjteményre vágyik és a konferencia legjobb résztvevőit félti, le ne csapják a kezéről.


Hosszú perceken át várta, hogy megszólal a lány, akinek viszont ehelyett egyenletessé vált a légzése.


*


Andrea barna szemei felpattantak, egy pillanatig rácsodálkozott a világra, elégedetten nyújtózkodott, és úgy érezte, mintha már évek óta autóznának. Némán figyelte előre bámuló útitársát. Különösnek találta ezt a férfit. Néha az agyára tudott menni a folyamatos vigyorgásával és az indirekt szexuális utalásaival, amiket általában titokzatos „kollégákról” szóló történetekbe csomagolt. Amikor azonban éppen nem e szokásának hódolt, kellemesen szimpatikusnak tűnt számára. A rövid, szőkésbarna hajjal koronázott arc a csillogó kék szemekkel rokonszenvet ébresztett benne és, érdekes módon, sokkal imponálóbb volt, amikor épp csak egy apró mosollyal a szája sarkában, mint amikor száz fogat kivillantva nézett a világba, mint egy elmebeteg.


– Merre járunk? – verte ki gyorsan a fejéből az előbbi gondolatokat.


– Még pár perc, s terv szerint, időben érkezünk – jegyezte meg András. – Egyébként mindegy, mert nem azok kapják a legjobb szobákat, akik előbb érnek oda. Már ki van osztva, ki kivel... Tudod, hogy kétágyasak lesznek?


– Most már tudom. Remélem, jó szobatársam lesz! – lelkesedett Andrea.


– Nekem mindig első dolgom, hogy az egymásmelletti ágyakat széthúzom.


– Nehogy történjen valami éjszaka a takaró alatt? – élénkült fel a lány.


– Más lenne a helyzet, ha koedukált szobákat osztanának, bár azért akkor sem mindegy, ki téved át a másik takarója alá.


– Hm. Nem is baj, ha nem koedukáltak – jelentette ki Andrea.


– Velem egyszer előfordult, hogy a 223-as szoba helyett hajnalban a 232-esbe tévedtem be, és már vetkőztem, amikor gyanús lett, hogy a másik ágyon alszik valaki, ami azért volt gyanús, mert a cellatársammal az előbb még lenn találkoztunk, hamarabb nem érhetett fel nálam.


– És? – nézett rá a lány érdeklődő, csillogó szemekkel.


– Kimentem, megint megnéztem a szobaszámot: stimmel… Vissza a szobába... de mégsem lehet itt, amikor lent hagytam. Megmoccant a másik ágy, erre tétován megkérdeztem: ki vagy? Azt válaszolta: Veronika. Erre felnyaláboltam a ruháimat, és újra megnézve a szobaszámot, rájöttem a tévedésre.


Andrea felkacagott.


– Másnap reggelinél – folytatta a férfi – a mellettünk lévő asztal felől hallottam, ott mesélte egy csaj, akkor tudtam meg, hogy ő Veronika –, hogy volt egy látogatója az éjjel, aki többször kiment, bejött, aztán megkérdezte: ki vagy? Majd végleg eltávozott.


Andrea jót nevetett a történeten.


– Pedig már azt hittem, befeküdtél mellé az ágyba, átnyúlkálni.


– Azóta mindig nevetünk egyet az élményen, amikor találkozunk… Nem sok híja volt, hogy befeküdjek, reggel lett volna csodálkozás.


– Nem hinném. Ha már az éjszaka egy meredező farok feszül a fenekéhez, nem lehet túl intelligens, ha csak reggel jön rá, hogy nem egy másik nő fekszik mellette.


– Nem meredezett volna, ha én abban a tudatban maradok, hogy az igazi szobatársam alszik ott.


– Én úgy gondoltam, hogy az után fekszel be mellé, hogy kiderült a tévedés. Elvégre miért hagynád ki a lehetőséget?


– Az eszembe sem jutott, mert egyszerűen nem értettem a helyzetet…


– Akkor mégsem vagy akkora szoknyapecér! Vagy kit érdekelnek a szoknyák, minek az a csomagolás? – nevetett a lány. András csak mosolygott, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.


– Veronika azt is mesélte utólag, hogy az ő szobatársa szólt előre, hogy talán nem alszik ott, valami rokonhoz megy... de aztán úgy gondolta a sötétben rólam, hogy visszajött, mégis ott alszik. Úgyhogy teljes volt a félreértés.


– Hát, ha megfelelő a szobatársam, én inkább vele töltök minden estét, minthogy rokonokhoz mászkáljak. Ha meg nem, akkor egy másik szobában. – Szemei szüntelenül ragyogtak.


– Lesz idő mindenre, válogatni is... Ide parkolunk, éppen nekünk hagyták ezt a jó helyet!


Csomagokkal felpakolva jelentkeztek a recepción.


Míg Andrea a személyigazolvány számát kereste, András rutinosan, felesleges rovatokat átugorva, kitöltötte a cédulát, és cserében kapott egy mágneskártyát:


– A szobatárs még nem érkezett meg – közölte a recepciós –... Ő is András.


– Köszönöm. – Útitársa felé fordult: – Találkozunk fél óra múlva ugyanitt?


Andrea bólintott, és – miközben a férfi belépett a liftbe – megfordította a cédulát, ott található-e még kitöltenivaló.


– Nagyon szép neve van, kedves Andrea, illik önhöz – bókolt csípőből a recepciós, a másik két formaruhás, a nők, egy-egy elnéző mosollyal vették ezt tudomásul. – De hol is találom… Megvan, csak A-nak írták, pedig vétek egy ilyen nevet rövidíteni… Andrea. Íme, a kártyája, reggelinél is kérni fogják öntől. Legyen kellemes az ittléte, kedves Andrea!


A lány örült, hogy végre becsukódott mögötte a liftajtó, és egy-kettő-három-négy emelet választotta el a tolakodó recepcióstól. Nehezen viselt volna el még tőle néhány „kedves Andreát”.


A szobában az egymástól tisztes távolságra lévő egyik ágyon egy bőrönd hevert, a másikra ő is leeresztette a csomagjait. Óvatosan megemelte a fekvőhelyét – milyen nehéz lehet ezt tologatni? – és eszébe jutott, hogy Andrásnak első dolga a két ágyat széthúzni…


– Helló! – köszönt a fürdőszoba irányába az ismeretlen szobatársnak, aki félig behajtott ajtó mögött csobogott.


– Máris hiányoztam? – András lépett ki a mosdóból, kezében egy törölközővel.


*


A félreértést viszonylag gyorsan sikerült tisztázni telefonon.  Andrea kedvenc recepciósa azonnal átlátva a helyzetet, megállapította, hogy „valaki” Andrea helyett csak A-t írt a listára, amiből másik „valaki” arra következtetett, hogy ez András rövidítése. Így – egy harmadik „valaki” – közös szobát adott a két Andrásnak.


– Tehát most Andreának egy gyors műtétet ajánlanak, vagy esetleg más javaslatuk is van? – kérdezte az igazi András, eltartva a kagylót a fülétől, hogy Andrea is hallja a választ.


– Mégegyszer elnézését kérjük, kedves Andrea… – hallatszott.


– Ez a koma csak veled akar beszélni – nevetett András és a lány kezébe nyomta a telefont.


– …Azonnal nyitunk egy másik szobát, és egyikük átköltözhet.


Szinte alig tették le a készüléket, a recepciós kopogott az ajtón, és átnyújtotta – kedves Andreának – az újabb szoba mágneskártyáját. – Mégegyszer elnézést kérve…


– Fogadjunk, hogy ő bakizta el! – sziszegte Andrea.


– Maradhatunk is, ha már így hozta a sors… – vigyorgott András. Válaszként csak egy gyilkos pillantást kapott, majd váratlan fordulatként egy behízelgő kérdést:


– Ugye, megteszed, hogy te költözöl át?


– Természetesen, de majd látogass ám meg!


– Előtte, még ha visszatolnád egybe, az ágyakat, az jó lenne!


– Ügyes! – bólintott a férfi. – Olyan lesz, mintha franciaágyban aludnál egyedül.  – Csodálkozva látta, hogy a lány egy cseppet sem lelkesedik, holott valószínűleg a konferencia valamennyi résztvevői közül csakis ők ketten azok a szerencsések, akik egy szál maguk lehetnek egy-egy kétágyas szobában.


*


A vacsora eseménytelenül telt. A résztvevők jórészt nem először találkoztak egymással, többen eleve úgy kerestek asztalt, hogy rég látott ismerősüknek is foglaltak helyet.


András már a liftben összefutott két, havernak minősülő kollégával, így közös asztalhoz ültek, majd még egy régi ismerős csatlakozott a társasághoz, és korábbi rendezvények kevésbé publikus élményeiről beszélgettek. Tekintetével Andreát kereste, mert – bár nem tudott eligazodni a lány különös viselkedésén – valami felelősség-félét érzett iránta, hiszen a lány még senkit nem ismer, minden és mindenki idegen lehet számára.


Ekkor lépett be Andrea, aki ugyancsak a liftben futott össze éhes kolléganőkkel, és ereszkedés közben megejtették a bemutatkozást.


Az étteremben tartózkodók közül többen arra fordították a fejüket, és úgy is maradtak, alaposan végignézték az új nőt. Volt is mit nézni! Andrásnak még a szája is tátva maradt a látványtól. Ha lehet, a lány most még gyönyörűbb volt, mint amikor először meglátta délután – mintha hetek teltek volna ez azóta – a pad mellett ácsorogva. A kopott farmert feszes fehér nadrágra cserélte, ami olyan tökéletesen simult hosszú lábaihoz, mintha valójában nem is viselne semmit. Ezen pedig, nem mintha önmagában nem lett volna elég, dobott még egyet a fekete magassarkú. Na, nem a cipő, hanem amilyen hatást kiváltott. Régi bölcsesség, hogy a nők azért hordanak magas sarkút, mert ahhoz, hogy abban járni tudjanak, jobban meg kell feszíteniük az izomszalagokat, amitől azok hosszabbnak és vékonyabbnak tűnnek, mégjobban ingerelve a rájuk vadászó férfiakat. Akár igaz, akár nem… talán a nők ma már azért is viselkednek így, mert tudják, hogy a férfiak így gondolják, a dolog bevált. Andrea úgy nézett ki, mint egy kecses gazella, ahogy lassú léptekkel haladt keresztül az éttermen. Nadrágja alatt kidomborodó feszes feneke minden pillantást magára vonzott. De még afelett is maradt látnivaló bőven. A meleg idő kényszerítőerejének engedelmeskedve, bő felsőt húzott, ami alatt könnyedén járhatott a levegő. Talán emiatt a férfiak többsége morogva sóhajtott volna fel, átkozva a meleg időt, de a világos felső bő szabása ellenére szinte már többet engedett láttatni, mint amennyit takart. Ugyanis széles kivágása miatt csak a lány egyik vállát borította be, másik oldalon viszont lelógott egészen a felkarja közepéig, látni engedve krémszínű bőrét, amikor éppen nem fedte el lágyan ráomló, hosszú fekete haja. De ezt a sóvár tekintetek a legkevésbé sem bánták, mivel,– kivéve persze azokat, akik még mindig a fenekét csodálták,– mindet magára vonzotta a lány csinos arca, csillogó, csókolni való ajkai és fénylő barna szemei.


A frissen megismert csapat társaságában vacsorázott, majd velük együtt célozta meg azt a tárgyalóhelyiséget, ahol a konferencia szervezői, csapatépítést célzó, kisebb-nagyobb csoki-kupacok megnyeréséért folyó – András előzetes értékelése szerint – bárgyú játékokat vezettek elő.


Ugyanekkor András és víg asztaltársasága kilépett a hotel elé, mélyet szippantottak az esti levegőből, majd rövid tanácskozás után visszatértek a recepciós pulthoz:


– Tudna nekünk valami esti programot javasolni?


– Milyen jellegűre gondoltak? – kérdezett vissza sűrűn pislogva a szobák elkeverésével gyanúsítható recepciós.


– Valami olyasmire, ami nyitva van, így a könyvtár, múzeum és társaik, mint lehetőség is kiesett. Egy barátságos helyre vágyunk, ahol egy sör mellett el tudunk beszélgetni.


– Ajánlanám a hotel éttermét…


Péter, aki elveszítette a türelmét, András mellé lépett, és félbeszakította az ajánlatot:


– Éppen onnan menekülünk… Van egy kocsma a környéken, ahol lányok is előfordulnak?


– Három sarokkal lentebb – mutatott felfelé a kérdezett.


– Ez az! Köszönjük, majd jövünk! – A négy kikapcsolódásra áhítozó férfi belevetette magát az éjszakába.


*


– Akad a szobámban egy kis vodka és más finomság is. A fenekére nézünk?


Andrea néhány perc után már rutinosan hárította el az efféle odasúgásokat vagy harsány ajánlatokat:


– Milyen fenékre gondoltál? – kérdezte, és faképnél hagyta vállig kopasz férfit.


Máris érkezett a következő jelentkező, kezében két, gyöngyöző pezsgővel töltött pohár.


– Hercegnőhöz illő frissítőt hoztam…


Andrea átvette az egyik kelyhet és egy mosollyal megköszönte – ami azonban sokkal inkább tűnt lenézőnek, mint hálálkodónak –, aztán már hátat is fordított. A férfi nem adta fel, elébe került és mélyen a lány szemébe nézve, búgó hangon folytatta:


– Ismerek egy romantikus kis parkot a közelben. Megszöktethetlek oda? Csak egy kis séta a jó levegőn…


– Ne fáradj! – válaszolta a lány hidegen. – A hercegnő nem vágyik kéjsóvár udvaribolondok társaságára.


Egy másik, aki az egész – tényleg gagyi, vagy mit is mondott rá András? – vetélkedő alatt le nem vette volna a szemét a lány dekoltázsáról, most bizalmaskodva belékarolt, és szinte erőszakkal arrébb húzta a romantikus parkok ismerőjétől.


– Ne hagyd magad, mert ez annyira nyomul, minden nőnek ugyanazt a szöveget löki! Amúgy László vagyok. Milyen kincseket rejtegetsz? – meresztgette a szemeit a mélyen kivágott ruha által alig takart mellek irányába, mintha csak a pezsgőspoharat tanulmányozná. László a ruhán nem, Andrea azonban egyből átlátott a szitán.


– Akkor, úgy látom, nagyon jól megértitek egymást. Talán inkább az ő kincsei után kellene érdeklődnöd. Azt hiszem, a nadrágjában hordja. – Azzal lehámozta magáról a férfi kezét, hogy azonnal faképnél hagyja.


Amikor kiszabadult a hímnemű kollégák gyűrűjéből, hagyva, hogy azok a többi nőre vessék magukat – egymás elől igyekezve elhalászni őket – akik hajlandónak bizonyultak szóba állni velük. Végtelen fáradtsággal nekitámaszkodott a shop csillogó üvegfalának, és egy pillanatra lehunyta a szemét.


– Melyik szobában laksz? – szólalt meg egy érdes hang váratlanul mellette.


– Miért is? – kérdezte Andrea, megsemmisítő pillantását végigfuttatva a szakállas pasason, aki egyik karjával már egy másik lány derekát ölelte át, kezét annak szoknyája alá dugva. A vékony teremtés gyanakvó pillantásokkal mérte végig potenciális vetélytársnőjét, Andrea azonban gondolta, ha már ennyire nem vágyik rá, meg is hagyja neki az amúgy sem túl szimpatikus férfit.


– Egy ilyen gyönyörű hölgy nem töltheti magányosan az éjszakáját!


„Valóban?” – gondolta Andrea. – „Akkor töltsem inkább máris hármasban veled és… vele?” De végül csak ennyit mondott ki: – Ha a gyönyörű hölgyön múlik, nem is fogja.


A túlbuzgó udvarló nem látszott észrevenni a lány hangjában feszülő élt, ezért az mormogott még valamit, hogy lerázza és ellökte magát az üvegtől.


A recepción túli bőrkanapékat és fotelokat mind a konferencia résztvevői lepték el, az egyik társaságban ismerős nőket fedezett fel, akikkel beszélgetett már az est folyamán. Gyorsan oda is lépett hozzájuk.


– Azt hiszen, az ajtó elé kell tolnom a szekrényt, mert ezek a pasik mindenáron az én szobámra pályáznak.


– Nehéz dolgod lesz a beépített szekrénnyel…– nevetett az egyik kolléganő.


– Befelé nem akarod engedni őket, vagy kifelé? – kedélyeskedett egy másik. Sötétbarna szemei vidáman csillogtak. – Kifelé gyorsabbak. Mert löknek kettőt és már húzzák is fel a nadrágot.


– Ha arra vágynék, hogy jól eldöngessenek, lehetséges, hogy többet kellene választanom közülük – nézett végig a nőkön Andrea, és így folytatta: – De azt hiszem, egyedül töltöm az éjszakát a kényelmes, dupla ágyon.


– Akkor ne siess még, ülj ide közénk! – biztatta az, aki a beépített szekrény tologatása miatt az előbb kinevette. – Veronika vagyok, még nem találkoztunk.


Andrea is bemutatkozott és mosolyogva megszorította a nő felé nyújtott kezét. Veronika nagyon szép nő volt. Hosszúkás arca, mélyen ülő sötétkék szemei, széles szája és egész megjelenése mély komolyságot sugárzott magából, harsány nevetése és a folyamatosan az arcán ülő mosoly azonban azonnal meghazudtolta ezt. Andreának tetszett ez a kettősség és elragadtatva figyelte, ahogy a nő hátra veti a válla felett hosszú szőke haját.


– Leülsz hozzánk? – kérdezte, azonban Andrea válaszát már szinte meg sem hallotta, mert egy közelből felhangzó, csilingelő – szia Roni! – köszöntésre felkapta a fejét, fogta a retiküljét és sietve eltávozott.


A többiek örömmel figyelték, ahogy Andrea lehuppant a megüresedett helyre, a puha kanapéra fektetett lábának bokáján átvetve másik térdét.


– Üdv a klubban! – nevetett az a nő, aki az imént a rámenős férfiak mozgásirányáról érdeklődött, és kedvesen megsimogatta a lány meztelen vállát, majdnem kilögybölve a másik kezében tartott pezsgőt.


Andrea viszonozta a mosolyt és alaposan végigmérte. Ő nem volt épp az a klasszikus szépség, mint Veronika. Sőt, ami azt illeti, az a fajta, akit az ember inkább nevez kedvesnek, vagy aranyosnak, mint csinosnak, esetleg szépnek. Míg Veronika olyan karcsú volt, mint egy modell és ennek megfelelően, miután felpattant ültéből, olyan légies mozdulatokkal sietett el, mintha csak lebegne a levegőben,  ez a nő valamivel gömbölyűbb volt… Talán az ilyet nevezik teltkarcsúnak. Kerek arca sem volt kifejezetten szép. Szemei talán kissé túl nagyok, orra pedig előre ugró volt. Mindezen pedig nem sokat dobott leginkább jellegtelennek, vagy hétköznapinak mondható fekete haja. Viszont mindezzel együtt is megnyerő jelenség, akit minden hiányosságáért kárpótolt kirobbanó energiája és határtalan jókedve, amivel azonnal szimpatikussá vált. Különösen, ahogy vállalja önmagát, s nem akar annak látszani, ami nem lehet. Nem próbált olyan ruhát választani, ami a valóságnál karcsúbbnak mutatná, vagy nagyobbnak láttatná a melleit. Ehelyett inkább farmert és kényelmes felsőt, maga mellé húzott lábain pedig világos sportcipőt viselt.


– De vigyázz! – tette még hozzá, felemelve a mutatóujját. – A legjobb pasik az enyémek.


– Ezen nem fogunk összeveszni. – Már Andreára is átragadt a másik nő jókedve és azon kapta magát, hogy ő sem tudja abbahagyni a nevetést. Tekintete azonban szünet nélkül járt, míg meg nem pillantotta Veronikát nem sokkal arrébb, most egy férfival beszélgetni.


– Ki az a pasas, akivel Veronika beszélget?


– Ő? – fordította arra a fejét a másik nő. – Csak egy régi ismerős. Már a legutóbbi konferencián is sülve-főve együtt voltak.


Látszott rajta, hogy visszatérne az előző témához, de látva, ahogy Andrea továbbra is a párt bámulja, beharapva alsó ajkát, ismét felnevetett.


– Ne aggódj! Nincs közöttük semmi. Ha tetszik a pasas, nyugodtan hajts rá!


Andrea hálás tekintettel mosolygott rá. Bár beszélgetőpartnere alaposan félreértette a céljait, ezt inkább nem akarta az orrára kötni, látva, hogy ő egészen másfelé tájékozódik. Annak érdekében pedig, hogy leplezze zavarát, gyorsan felhajtotta pezsgője maradékát.


– Jól hallom?! – hallatszott egy csilingelve kacagó hang. – Csak nem érjük meg a napot, amikor a mi drága barátnőnk lemond egy pasiról valaki más javára?


Mindketten arra néztek és egy fiatal, Andreánál nem sokkal idősebb nőt láttak meg közeledni. Magas sarkú cipőjében ügyesen lavírozott a férfiak között, akik lapos pillantásokkal mérték végig, térdig érő nadrágja alatt meztelen lábait és a feszes ruhadarab alól kidomborodó fenekét. A merészebbek pedig mégmagasabbra emelve tekintetüket a párductestű szépség csillogós felirattal díszített csőtopja felett teljesen szabadon hagyott vállait, vadító, kávészínű bőrét, hátközépig érő, hullámos mézszínű haját, telt ajkait és szikrázó mogyoróbarna szemeit vizslatták. A nő azonban tudomást sem vett róluk, csak szó nélkül kikerülte a bámészkodókat, igyekezve nem kilöttyinteni a kezében tartott két pezsgős pohár egyikének sem tartalmát.


– Fogd be! – fújta fel az arcát a teltkarcsú nő, egy pillanat múlva azonban ismét visszatért a jókedve és harsányan felkacagott. – Minden pasival én sem bírhatok el.


– De azért próbálkozol – nevetett a párductestű.


– Azért nem kell mindenkivel megdugatni magunkat.


– Ezt gyorsan vegyük jegyzőkönyvbe! – csillant fel a frissen érkezett nő szeme, mire mindenki elnevette magát.


– Amúgy miért hurcobálsz magaddal két pohár pezsgőt? – vonta fel a szemöldökét, aki nem tervezi mindenkivel megdugatni magát.  – Talán egy nem elég?


– Nem! – rázta a fejét a másik. – A másikat a konferencia legvonzóbb résztvevőjének hoztam.


– Köszi, én még ezzel sem végeztem! – válaszolta azonnal amaz, és felemelt tenyerével utasította vissza a félreértett ajánlatot.


Andrea magában kuncogott. Az biztos, hogy ennek a nőnek van önbizalma. Fél szemével még mindig Veronikát figyelte, aztán viszont észrevette, hogy a párduclány őt bámulja. Teljes figyelmét neki szentelve viszonozta pillantását, mire az félszegen elmosolyodott, és szemmel láthatóan erősebben kezdte szorítani a két pezsgőspoharat. Andrea – a külső szemlélők számára ok nélkül – harsányan felkacagott.


...folyt...