Első Egyéjszkás Eset

Rendesen estem eddig egyik szerelemből másikba, cseberből vederbe, Egerből mentem Mecsekbe, költöztem ágyból ágyba és szeretkeztem egyik után a másikkal. Nem volt ezzel gond mind tartós volt, mint a tej és szerettem mindet, mint a tejhabot a kávémon. Mindnek adtam magamból, persze mindig a lehető legjobbat, s mindig megfeleltem nekik, aminek örültem, mert oda-vissza voltam értük, tőlük, velük de hiány volt valahol mélyen bennem, pontos helye a medencém környékére határolható. Imádat, amit teszek, hisz csak úgy élvezek, hogy nekik élvezet legyen. Herceg mind lovon csak talán én nem vagyok királylány… paff, ez ám a felismerés.

Mivel most végre magamhoz tértem és nem máshoz haza így időm és álmom, mint tenger, vágy meg még több. Barátnő is van, ám aki buliba rángat, és már mondja is a napi ajánlatot és kimondja neved. Áh, ő? Na hát igazán nem az esetem, de szerinte az nem is fontos hisz nekem most kielégüléseset kell és te abban igazán nagy tudással rendelkezel. De ha nem vonz? Ez a kérdés mire az igazi barát már nem is figyel, mintha sejtené, hogy ez másként lesz.
És valóban, nem vonzol csak annyira, mint mágnest a fém, elcsépelt a hasonlat de a helyzet mégis hasonló, szemedben saját vágyaim néznek rám és már az ígéret is megvan a beteljesülésre és egy éjszakára mely csak két test gyönyörű táncáról szól hol egymással szemben vagy épp háttal, függőlegesen de ha úgy adódik vízszintesen.

Egyelőre azonban marad a függőleges, így érezlek egyre közelebb és magaménak, imitálás és játék már-már elő vagy utó a zene függvényében. Hozzádsimulok, csípőm leng ütemről ütemre…ízelítőt adok, és te kóstolnád is már, de én csak az orrod előtt húzom el magam mint mézesmadzagot hogy épp ne érd el de minél jobban akard megnyalni. Minden mozdulat árulkodik de mégis titok neked melyet még ruha, cipő, fehérnemű takar, mégis sejted h feltárod majd vagy fel/kitárulkozik neked. Én azonban váratlak, húzlak, de még nem azonnal magamra, oh nem még csak az agyad hogy ne láss mást csak azt, hogy neked táncolok s lassan ruhámtól is megszabadítson képzeleted és úgy lásd kis rejtekem mely már fényesen csillog az izgalomtól h férfi izgalmad látja szemem. Na igen hisz az én képzeletem is már messze jár, az első szabad szobánál, ágynál hol levetkőzött gátlásokkal, ruhákkal már nem lenne gondunk, végigpásztázhatnám tested emelkedéseit és mélyedéseit majd elmélyülnék kiemelkedőségedben.

Eltelik az este, marad a tánc, de abból is az utolsó, s jön az elválás, mely bár a bulinak véget nekünk új kezdetet jelent.
Ekkor kapom tőled vissza az egész estét madzaggal és apró kitérésekkel együtt, a „nem engedésekért” megengedsz magadnak, és nekem címzel egy „Szia, szép este volt!” gyilkossági kísérletet, és amivel súlyosbíthatod a bűnt és ítéleted bíróságom előtt az a végszó: „Majd hívlak!”. És halálsorra küldelek, szikrát szórok, mint szék melybe most ültetnélek és már rég pokolba kívánlak, viszont az önuralom bíróúr is parancsol, pénzbírságra enyhíti ítéletében a lövésre kész kivégzőosztagot… Hiszen mégiscsak nő lennék vagy mi a fene így csak egy flegma válasz engedhető meg.
„Szám, amin elérhetsz esetleg nem kéne ehhez?” Hiába az úr parancsa ebből sajnos 3 napi elzárás lett, amit már a hangomból te is hallasz mégis mosolyra húzod a szád és én máris világosan látok a késő éjszakában, te erre számítottál, közelebb lépsz és már hozzám hajolva hallom hangod halkan: ” Akkor talán felderítjük az ismeretlen…szád.”.

És forró hosszú csók melybe én elveszek de tartasz karodban, és vonalban, nem engedsz túl sokat csak, hogy én is megízleljem mi várhat, ha itt kapom a szád, és mi van ha lent. És most kezdődik nyelveink tánca mely érzékibb minden argentin tangónál vagy brazil szambánál kevesed ad, de annál többet sejtet. Játszol a nyelvemmel, nem hagyod, hogy egy pillanatra is átvegye az irányítást, minden percben megadod és elveszed, amit akarok, és amit akarsz, most az én agyam nyúlik már-már befőttes-gumi inkább, mint legfőbb idegközpont, nem is segít már semmiben nyúlok, mindenhova egyre jobban szorítom tarkódat, míg másik engedelmességre képtelen felső végtagom kutatja a kielégítő választ a hogy lesz este tovább kérdésre. Oh igen megtalálom, igen már ő is várakozón áll, már ő is sóvárog, hogy a farmer ne nyomhassa el többé tehetségét és engedje már végre érvényesülni.

Nem tudok uralkodni magamon, minden célom az életben szertefoszlik, és már csak az lebeg a szemem előtt, hogy eme szegény, kínzó nyomás alatt tartott rabot megszabadítsam a kegyetlen kék ruhadarab fogságából. Meg is találom a kiskaput ahol szöktethetem a kinti, majd talán nemsokára már egy szebb benti, világba ám ekkor bilincs kattan csuklómon kezed formájában. „Ne itt… gyere velem!” Az eleje nem teljesen érthető de a vége már határozottabb, visszatérünk a pillanatba és hát igen, sokkal kényelmesebb már a kocsi is, mint a tömegben állva. Hajtod a gépet, megy is, mint az álom- mienk már sok-sok kielégülés és újrakezdésen van túl, mikor a kocsi még csak egy-két pislogó lámpán. Látom rajtad, nem akarod, hogy megpihenjen felajzott testem és kontrollt vesztett eszem, csak addig veszed el néha lábam közül a gyengéden követelőző kezed, míg sebességet váltasz. Isteni érzés, bár bizonyos irodalom, amit pont neki tulajdonítanak, mintha bűnnek titulálná, amit most készülünk tenni de hát mit ér az élet egy kis huncut ellenszegülés nélkül és amúgy is már rég csak arra várakozik, vágyakozik ölem hogy megérintsd s még így ruhában is majd bűnbe eshessen veled.

Na végre vagy inkább valaminek kezdetére fékez a kocsi, kattan a zár, csapódik az ajtó: egy kis szomszéd ébresztő, bár nem ez az összes ma éjjel, amire édes álmukból irigykedve fognak felriadni. Talán az ő kedvük is megjön majd, mert mi már megjöttünk azonban végcélunk felé még hosszú az út. Eleje a háló lenne, bár neked úgy tűnik ez egyre kevésbé fontosabb, hiszen már az előszobát már elkezded díszíteni a ruháimmal, te drága, aki úgy szabadítasz meg e felesleges díszlettől, hogy minden érintésed külön történetet ér meg, érzem, nem először csinálod ezt mégis mintha most én lennék a leggyöngébb virág amire vigyázni kell és csak ott jár kezed ahol nekem jó. Nem bánt hogy én passzívan aktív élvezést folytatok ujjaid játéka alatt és nem segítek öltözeted eltávolításában, sőt csak arra koncentrálsz, hogy én minél inkább beléfeledkezzem, és ne gondolkodjam. Sikeresen.

Nem is veszem észre hogyan, mikor és hol hagytad el őket, de valószínűleg az én eszem is arra felé lesz, ha nem mérföldekkel arrébb. És csak csókolod nyakam, minden kis bőrsejtem kap ajkad ajándékából, majd vállamra tapad és halad egyre lejjebb, míg már ágaskodó domborulataim el nem éri és mély feltérképezésre nem indul. Észveszejtő, amit teszel, (mondhatnám ezt is, de mint már ismert itt ész már rég nem játszik szerepet csak a testek játéka), csak nyelved érzem, ahogy simogatja, körbe öleli kényezteti melleim, hol habzsolva, hol éppen, hogy csak meg-meg érintve őket, és engem már csak a kielégülés érdekel.

Nem is bírom ki az éveknek tűnő kényeztetést, hisz csak az ölem tud már engem irányítani és kezemnek is ő parancsol, hát válladra helyezi őket és finom nyomást gyakorol rájuk hogy nyomás lefelé! Te azonban ellent mondasz - mit mondasz!- teszel és nem mész, sőt még irányt is váltasz, és felfelé jössz számat kutatva száddal, majd zsákmányra találva csapsz le rá, engem felkapsz és közeli szoba ágyára téve egy percig se engeded el az áldozatod. Ott viszont rá kell döbbenem ezzel tettél igazán csak az én követelőző felettesem kedvére hisz így juthat leginkább olyan kényeztetéshez ami egyetlen részletet sem fog kihagyni.

És így is történik ismét két feszülő mellemen érzem ajkad, de ez a játék már előre mutatja mi vár még rám, majd jön a hasam, a köldököm, és itt már mindenem feszül csak lent akarlak érezni és élvezni. Végre, nem hagysz szenvedni, és combjaim közé furakszol, csupasz altestemet teljesen elfoglalod és felfalod, pont úgy teszel mindent, ahogy szeretem.

Először körözöl, mintha csöpögő fagyi szélét nyalnád le, finoman érintve belső részeket de nem sietve hisz időd, mint a tenger, majd haladsz befelé és lassan kezeid is segítségedre sietnek. Pontosabban kínzó lassúsággal haladnak rejtekem felé h feltárják titkom és felszabadítsák kitörésre váró vágyaimat, de pont ez a kínzás, ami eredményt hoz neked, számomra pedig a gyönyört. Ujjaid eljutnak a sokat misztifikált pontra és olyan szenvedéllyel, kéjjel és átérzéssel simogatják, mintha mindig is ismerted volna. Izgalmam már egekig, onnan tovább pedig a legközelebbi univerzumig fokozod. De nem akarod, hogy ott nyugalmat leljek és visszarántasz, módszered nem túl kedves e pillanatban számomra hisz ujjaidnak megálljt parancsolsz mely parancs nekem a zuhanást jelenti most. Azonban gyorsan felsegít a földről nyelved mely mintha összenőtt volna rejtekéből előbújt nedves kincsemmel…igen ez a szó most mindent takar, mert úgy bánsz vele mintha tényleg kincs volna, kényeztetve babusgatva veszi körül egész szád, ,minden egyes kis részét végig pásztázod és csak szívod a belőlem csorgó áradatot.

Nagyon finom, élvezek mit te fejem dobálásából és testem megfeszüléséből sejtesz, nem is sejted tudod de ennek ellenére vagy épp ezért a kielégülésem nem állít meg, csak talán jobban fel, és ekkor oh igen ismét kis kapum felé felfedezőnek indítod ujjaid melyek gyorsan rátalálnak a már meghódított és nyelveddel összehangolt támadást mérsz testemre és pillanatokon belül már győztesen le is igázod.
Nem ez nem fog menni gondolom, hiszen én már el… oh istenem, hát vannak csodák? Te magad vagy az, dolgod végeztével nem állsz tovább, vagyis dehogynem, de neked most nem számít a saját tested. Folytatod, sokkal finomabban mit az imént, szádat továbbra is tapasztod oda, ami most érzékenyen lüktet.
S te óvatosan kényezteted, én már nem is akarok mást csak ezt érezni egész éjjel, majd nappal majd ismét éjjel és így tovább a végtelenségig, nem számít most semmi csak hogy te foglakozol velem, te vigyázol arra hogy testem teljes békében megnyugvást találjon és legyen olyan minden mint ami az én meséimben élt eddig.
Nem is vársz semmit már tőlem, látod izgalmából hervadó testem, tudod hogy számomra ez volt maga a megvalósult álom, amiből te ugyan fel tudnál ébreszteni, mégsem nem teszed, ezzel magadat bűntetve és sanyargatva, de nekem oly élményt ajándékozva mit soha nem feledek.

Nem tudom ki voltál, nem tudom ki vagy, jött a hajnal én pedig mentem, már nem az áhított helyre hanem a taxihoz, utolsó lopott pillantás arra ki most épp fejben éli át amit én éjjel, és élek át azóta is minden nap, ha az eszembe jut. Eszembe jut már Csak… mert belőled többé már nem-nekem nem.