Éjfél

Az ötvenes években épült fehérre mázolt falú, egyszintes ház kapuja nyikorogva tárult ki a belépő Sarah Robinson előtt.
- Otthon édes otthon!- sóhajtotta az asszony, miközben teleszívta a tüdejét a lakás áporodott - most mégis jóleső- levegőjével.
- Hazatértem drágáim!- kiáltotta a ház néma csendjébe, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Sarah egy a hatvanas éveiben járó zömök ősz hajú nő volt. Arcát pókhálóként szabdalták az öreges ráncok. Kabátját felakasztotta a fogasra és zgatott léptekkel a nappaliba sietett.
- Megérkeztem kedveskéim! - gügyögte az ízlésesen berendezett szobának.
Átölelte a falnál álló egyhangúan tikktakkoló faliórát, szeretettel végigsimogatta a szépen faragott faasztalt és játékosan megpaskolta a székek háttámláját.
- Hiányoztam? - kérdezte izgalomtól piros arccal. Szavaira nem érkezett válasz.
- Miért nem beszéltek?- hordozta végig tekintetét a használati tárgyakon.
- Szóljatok már valamit! - kérlelte a szobát. De senki sem szólt.
- Talán haragszotok rám? - jutott eszébe - Óh bocsássatok meg, de nem tehetek róla, hogy magatokra hagytalak titeket. Nem önszántamból mentem el higgyétek el.
Már a kezeit tördelte kétségbeesésében.
- Esküszöm, soha többé nem megyek el itthonról!!

Mivel most sem szólalt meg senki, Sarah Robinson zokogni kezdett.
A konyhaasztalnál ült. Előtte egy két literes borral töltött karniszter melyet még a kamrából hozott elő. Csak sírt és sírt, egyre letargikusabb állapotba kerülve. A konyha koszos ablakán át betűzött a késő délutáni napfény.
Sarah egy hajtásra kiitta a bort a két decis poharából. Majd poharat pohár követett, míg Sarah a depresszióból egyre inkább a részegség felé sodródott. A kancsó már majdnem teljesen kiürült, mikor Sarah az asztal lapjára hajtotta a fejét, és csendes bódult álomba merült.
Nagy-nagy bánatában elfelejtett egy igen-igen fontos dolgot, amit már nem tudott jóvá tenni.

A szobában lévő falnál álló falióra elkezdte kongatni az éjfélt. A kis kakukk ki-be járt a kis lyukon, ahogy kongott az óra. Aztán az utolsónál mikor vissza kellett volna mennie a helyére, megállt. Aztán hirtelen, mint egy igazi kakukk felröppent. Kissé nehézkes volt a mozgása mintha berozsdásodott volna. Lassú lomha repüléssel kirepül a konyhában alvó Sarah-hoz. Lesszállt mellé és elkezdte csipkedni a nő fülét. Addig csipkedte míg Sarah riadtan a fülében hirtelen jött fájdalomtól fel nem ébredt.
Kábultan felnézett. A világ forgott körülötte és ő is forgott a világgal.
"Átkozott másnaposság" - átkozódott magában. Látása kis időre megkétszereződött de lassan minden a helyére került.
Első érzése a fájdalom volt a fülében. Amint azonban meglátta az arcától alig pár cenitre lebegő kakukkot elfelejtkezett a fájdalmáról.
- Drágaságom...! - kezdte Sarah, de a kis ökölnyi nagyságú madárka a szavába vágott.
- Itt hagytál minket!!- vádolta Sarah-t dallamos csiripelő hangján.
- Nem tehetek róla! - mondta Sarah esdeklő hangon. Egy óra repült közel Sarah arcához. A nő látta hogy éppen egy perccel múlt éjfél. A kakukk is csak egy leheletnyire volt az arcától.
- De bizony, hogy tehetsz!! - a madárka hangja egészen fülsértő magasságig emelkedett. Szinte már sipított. - És meg is lakolsz érte. - azzal mielőtt Sarah bármit is tehetett volna, vagy mondhatott volna a kakukk kilőtt, mint egy rugó és hegyes fémcsőrét a nő jobb szemébe vájta.

A fájdalom őrjítő volt Sarah számára. A véres csőrű madár visszahúzódott, amikor Sarah mind két kezével a sérült szeméhez kapott. Valami ragacsos nedvességet érzett kifolyni a szem helyéről. Felsikoltott. A kakukk mintha csak erre várt volna a másik szemét vette kezelésbe. Villámgyors volt. Többször egymás után lecsapott. Minden csapás tépte szaggatta a nő arcából a húscafatokat. Majd egy hangosabb cuppanás hallatszott és Sarah bal szemgolyóját is kitépte szinte.
A madár csőrében a látóideg maradványaival vonult vissza. Sarah érezte hogy szemgödrébe véres kocsonyás anyag tolul. Most már úgy üvöltött mintha nyúznák.
- Meglakolsz! - hallotta maga mögül a kiáltást a gáztűzhely irányából. Aztán fülét gonosz sziszegés ütötte meg.
"a gáz" hasított elméjébe a gondolat.
- Meglakolsz!! Meglakolsz!! Meglakolsz!!- ezek a szavak gúnyos suttogásként hatottak Sarah agyában

Ezt sercegések követték. Mintha valaki gyufákat gyújtott volna meg sorban egymás után. Majd a sercegéseket piciny koppanások követték.
"Lelki" szemei előtt szinte látta a sziszegve fellángoló a gázhoz ugráló égő fejű gyufákat.
- Nee...! - akarta kiáltani. És még valamit akart kiáltani de az már örökre benne maradt mert a kakukk egy villámgyors mozdulattal támadásba lendült és egyszerűen kitépte Sarah nyelvét a szájából.
Torkából így szavak helyett bíborszínű vérfolyam tört elő.
A fájdalomtól eszméletét vesztve zuhant a konyha hideg kőpadlójára. A konyhaszék mindennemű érintkezést kerülve táncolt el előle.

A következő másodpercben Sarah Robinson a konyhájával együtt felrobbant.
A kissé kopaszodó szemüveges rendőrfőnök dühösen nézett a füstölgő romoknál álló doktort.
- Nem lett volna szabad kiengednie, tudja?! - támadta le mérgesen a doktort. A magas barna hajú férfi magába roskadva nézte a szétégett ház maradványait.
- De hát minden tesztje negatív volt. Teljesen tünetmentes. A főorvos is úgy határozott, hogy az új program keretében meghatározott időre hazaengedhetjük. A gyógyszereit is megkapta és...- sorolta kétségbeesetten a tényeket a rendőrfőnöknek.
A zsaru a szavába vágott.
- És..?? Itt tudja valaki ellenőrizni hogy bevette e a szaros gyógyszereit? Én azt mondom maradt volna csak az átkozott elmegyógyintézetben, akkor ez sosem történik meg!
Megvetően köpött egyet maga elé. Még tovább mérgelődött de a doktor ezt már nem hallgatta végig. Lassan távozott a helyszínről.
Előtte a fáról valami felröppent a sötét ég felé.
Egy madár volt...
Egy kakukk...