Ma is ott volt. Ott ált az iskolakapuban várva. Lazán nekitámaszkodva a kerítésnek. Fekete csőnadrágban és kockás ingben. Jól nézett, ki mint mindig. Tőle ez elvárható volt. Elhatároztam magam. Ma oda megyek, és végre megmondom, hogy mit érzek. Vagy ha nem is, legalább beszélgetünk valamiről. Nekiindultam. Kinyitottam az iskola ajtaját, aztán gyors vissza is fordultam, így nekicsapódva a mögöttem álló diáknak.
- Bocs – sziszegtem, aztán nekidőltem a falnak. A suliban ilyenkor már nincs senki. Csak akik emelt angolra járnak. Mint Ő, és persze én. Aki minden héten, kedden bent maradok tovább, csak hogy láthassam. Megőrültem. Tiszta bolond vagyok. Hogyan is mondhatnám el neki? Amikor ő olyan más, mint én. Menő.. Igen az. Ez a legmegfelelőbb szó rá. Rengeteg barátja van. Mindig körülzsongják az emberek. Ellentétben velem, akinek egy barátja sincsen... A suli lányainak háromnegyede is oda van érte... Hát persze.. Hogy jövök én ehhez? Egy szürke kisegér... Mit várok, hogy odaállok, elmondom, és ő mindjárt a nyakamba borul? Na ne... ez nem Hollywoodi Love story... Csöpögős, nyálas befejezéssel. A csempe, amin ültem kezdett nagyon hideg lenni. Időközben észre se vettem, de leültem a fal mellé. Az arcomban könnyek gyűltek. Könnyek a saját magam szánalmáért… Mikor most is odamehetnék, de tessék már megint megfutamodtam... Nem most nem. Nincs idő gyengeségre. Felpattantam arcomról letöröltem a könnyeket. Megigazítottam az elmosódott szemfestéket, és újra kinyitottam az ajtót, de ezúttal kiléptem rajta.
Még mindig ott állt. Igaz már két srác körülvette. De akkor is ott volt. Elindultam feléjük. Meg fogom szólítani, meg fogom szólítani hadartam magamban. És már oda is értem melléjük.
- Sziasztok – hadartam gyorsan, és még egy szégyenlős mosolyt is kierőltettem magamból.
- Szia Liz- szólalt meg akkor ő. A szívem egyszerűen a torkomba ugrott a gyomromban, leírhatatlan érzés keletkezett. Rám mosolygott, és boldog hétvégét kívánt.
- Neked is- nyögtem, majd tovább mentem. Úgy éreztem, mintha repülnék. Rám mosolygott. Tudja a nevem. A nevemen szólított. Ha csak egy pillanatig is, de beszéltünk. Na jó, nem sokat, de akkor is. Az eddig fel nem fedezett érzés a gyomromban csak nem akart tompulni. Boldog voltam. Hihetetlenül boldog. Talán mégse annyira reménytelen... Hisz tudja a nevem... Tudja, hogy létezem... *-*
