Egyéjszakás kaland

Émelyegve tértem magamhoz, orromat azonnal a dohos fa, moha és halbűz csapta meg. A hajam csurom vizesen tapadt a fejemhez. Először azt hittem, hogy vizes, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egész testem a saját izzadságomban fürdik. Vetettem egy gyors pillantást a ruhámra - a fehér ing már a bőröm színét mutatta, s nagy megkönnyebbülés fogott el, hogy van rajtam fehérnemű. Sötétbarna szövetnadrágon szintúgy megjárta, hosszú csizmáim kazánként égették a lábamat. Övemről hiányoztak fegyvereim, csizmám szárából a jól megszokott tőr rubinköves ezüstmarkolata. Amik viszont nem hiányoztak, azok a bokáimat vasmarokként tartó bilincsek, melyek jó egyméteres lánccal voltak a falhoz erősítve. A szemöldököm fennakadt a meglepetéstől, s gyorsan nyúltam volna a bokámhoz, ám a csuklómba hirtelen éles fájdalom hasított, amit lánccsörgés követett. Felkaptam a fejem: körülöttem rácsok, több cella is, de mind üres, persze az enyémet kivéve.

Nem tudtam mire vélni a dolgot. A hajó, amin épp voltam, a bátyám tulajdonában állt. De akkor miért vagyok a rácsok mögött?

Percekig süllyedtem gondolataim útvesztőjében, s ez most órák hosszának tűnt csendes magányomban. Néha fel-felzavart gondolataimból egy-egy hullám nagyobb lökése, vagy esetleg pár lépés a fejem fölül. Ám, hogy miért vagyok itt, még mindig nem tudtam.
A percek órák, az órák napokként szálltak tova "kabinom" állandó félhomályában, aztán kordult egyet a gyomrom. Nem ez volt az első a hosszú idő alatt, de az zökkentett vissza a valóságba. Legalábbis először azt hittem, merthogy a kordulás valójában nyikordulás volt, melyet az öreg ajtó hallatott, ahogy kinyitották.

Egy tohonya alak állt előttem, amolyan "széle-hossza-egy"-típus.Kerek, borotvált fejéből hatalmas krumpliorr emelkedett ki, ajkai, akár a hurkák, fülei elálltak, szemei pedig csupán apró pontoknak tűntek. Innen-onnan lopott ruhái közt két összeillő darab nem volt: sötétkék posztónadrágjához lila papucsot viselt, szakadt, szürke trikója fölé aranyszálas gyapjúkardigánt húzott. Tíz ujjára volt huszonkét gyűrűje, nyakában legalább hat amulett függött. Lapát kezeiben pedig egy tálca és egy kulcscsomó. Ő volt Kicsi Jack, a bátyám egyik leghűbb... hm.. szobakutyája.
Mosolya fülig ért, szemei gonoszsággal szennyezett ravaszságról árulkodtak, ahogy végignézett rajtam.
- Nem is tudom, William miért tartja zárva a celládat... - Letette mellém a tálcát, majd a fülembe suttogva folytatta. - Hisz még csak felállni sem tudsz, nem igaz? A hírhedt héttengeri boszorkány, Tiara, lám itt vergődik magatehetetlen. Ha tudnád, hány éhes férfi akart téged magáénak, hány vergődött érted álmatlanul az éjszakában - és most mind magáévá tehetne... Csak, tudod, kincsem, az a piszok nagy szerencséd akadt, hogy mindannyian hatalmas tisztelettel tartozunk a bátyádnak, és akármilyen sután is festünk, annyi eszünk van, hogy tudjuk, a bátyjád nem hagyná annyiban az esetet. Ezért, és csakis ezért hagylak most nyugton. - Azzal lassan felállt, bezárta maga mögött a cella bambuszrácsát, majd öles kacsaléptekkel elhagyta a helyiséget.
Vártam még egy pár percet, majd megkönnyebbülve vettem levegőt.

Azzal már eddig is tisztában voltam, hogy a sok éhes kan mind engem kíván - az egyetlen nőt ezen a kalózhajón - de, ittlétem kérdésében még mindig nem jutottam előrébb.
Talán a legjobb, ha az elején kezdek mindent...
Tiara Grey vagyok, idősebb William Grey és Emily Elizabeth lánya. Apánk tolvaj volt ugyan, de jó célt szolgált - egy világtól elzárt kis falut látott el, megélhetés céljából. Anyánk annak a seriffnek lánya volt, akinek minden vágya a régóta fosztogató William Grey és csapatának elfogása volt. Mindez majdhogynem sikerült is neki, ha anyánk nem jelenti ki, hogy őt akarja férjéül.
Aztán anyánk nem sokkal a születésem után életét vesztette. Ennek már csak nem huszonnégy éve. Willel beálltunk hajósinasnak, a Gyöngyvadász fedélzetére, majd loptunk magunknak egy még felavatatlan hajót, ami a Szürkefarkas nevet kapta. Lassacskán összeszedtünk magunknak egy legénységet is - de hogy miért vagyok most itt? Fogalmam sincs.
Múltamnak ez a része sötétségbe burkolózott, akár az erdő egy csillagtalan éjjelen, én pedig visszafordíthatatlanul bolyongtam ösvényein.

Ismét nyikordult az ajtó, s ezúttal egy jól öltözött, magas, izmos férfi állt a cellám előtt. Arca barátságos - szemében idegenség, megbánás, és lelkiismeret furdalás. Hosszú, fekete haját vörös vászondarabbal kötötte össze, öltözéke az enyém mása - csak persze nagyobb méretben és szárazon.
Ahogy a cellába lépett megborzongtam. Nem szólt semmit, csak leült mellém. Hosszú percek teltek el így. Végül Will törte meg a csendet. Nem nézett rám, csak bámult a semmibe.
- Tiara, é sosem gondoltam volna rólad, hogy...
- Miért nem emlékszem semmire? - A kérdés olyan hirtelen bukott ki belőlem, hogy még engem is meglepett. Kérdő pillantást vetett rám, aztán csak sóhajtott egyet, bűntudatosan, majd láttam, ahogy a vonásai megkeményednek, elszigetelte magát tőlem.
- Lelőttek - hangzott a rideg válasz.
- Mégis ki? És hol, és hogyan? - A szívem szaporábban kezdett verni.
- Én. A füled mögött ért a találat. - Nem, nem a válasz rémített meg, hanem a bátyám érzés nélküli hangja. Will sóhajtott egyet. - Greg fellázadt ellenem, és mindenféle hülyeségeket vágott a fejemhez. Egy ideig még el is viseltem, látszott rajta, hogy sok, túl sok rumot ivott. De amikor alázni kezdett a legénységem előtt, és te védted az igazát, mindkettőtöket lelőttem. De te szerencsére túlélted.

Ismét síri csönd következett. De legalább az emlékeim visszatértek, már tudtam, hogy Greggel leültünk rumozni, mert ő nagy lelki problémában szenvedett - ugyanis enyhe "vonzódási zavara" volt, és bántotta, hogy a bátyám nem viszonozza az érzelmeit.
Will sóhajtott, és a vállamra hajtotta a fejét. Éreztem, ahogy orrát a bőrömbe fúrja, aztán majdnem hogy elkeseredetten megszólalt: - Megváltozott a bőröd illata.
- Meddig akarsz még itt tartani? - kérdeztem vissza gyengéden, óvatosan, amennyire csak tőlem tellett.
- Amíg a legénységem megkívánja. Tudod, hogy nem tűnhetek gyengének előttük.
- Értem. - Mert tényleg, a hajón neki a legnehezebb: egyszerre kellett megfelelnie a legénységének, a hugának - és nem utolsó sorban önmagának. Csókot nyomtam a feje búbjára, nyugtatásképp, és hogy érezze, én mellette állok.
Will a tálcáért nyúlt, ami még mindig érintetlen volt. Egy kancsó víz, egy fél vekni kenyér és egy kevéske sült hal díszelgett rajta. Letört egy kis darabot a kenyérből, aztán a halból, és a szám elé emelte.
- Nyitsd ki - mondta halkan. Amint egy aprócska rés támadt az ajkaim közt, ő már tuszkolta is befelé a falatot.
Azonban még lenyelni sem volt időm, mikor a hajó teste megrázkódott, ezzel egyidőben pedig fa recsegése hallatszott a fedélzetről. Will csókot nyomott a homlokomra, majd talpraszökkent, s épp ekkor jelent meg az ajtóban Kalapos Joe.
- Kapitány! Megtámadtak minket! - A bátyám elrohant, a cellám ajtaját nyitva hagyva.

Én ott maradtam teljesen egyedül, a csatazajokkal körbevéve. Hallottam Will elmosódott hangját, mely ködként szivárgott át a hajóléceken. Ágyúk dörögtek, ha támadtunk; deszkák recsegtek, ha találatot kaptunk. Ha véletlenül valamikor csend támadt, a szivem dobogása töltötte be a teret.
A következő találat a legszélső cella falát szakította át, s a víz száguldó őrültként tódult be a hajótestbe.
- Süllyedünk! Süllyedünk! - hallottam fentről az utasításokat. - Fedélzetet elhagyni! - Még tompán érzékeltem, ahogy a hajó túloldalán csónakok csapódnak a vízbe, ám az ágyúlövések, melyek a Szürkefarkast sorjázták, nem akartak szűnni. Az utolsó két lövés mellettem szakította ki kétoldalt a hajófalat, végül a süllyedés sodrása kitépte a falrészt a láncaimmal és velem együtt. Akkor vált világossá minden...

...A bátyám arca nem azért volt idegen és bűntudatos, mert meglőtt, és cellába zárt, hanem mert ő nem mert megölni, és ezért megszervezte a halálomat.
Nem fájt, hogy meghalok, ez iránt most teljesen közömbös voltam. Még tíz percig bírom levegő nélkül - hála Kicsi Jacknek. Addigra talán még a fenékre is leérek, ám addig széttép a tudat, hogy az által az ember által veszek az örök hullámsírba, akiért egy világot is képes lettem volna adni. Sírni akartam, ordítani, hogy mindenki hallja bánatomat, de a hullámok elmosták könnyeim, és elnyelték a hangomat.
Leértem a fenékre. A só csípte a szemem, s éreztem, ahogy a tüdőm oxigénért kiált. A hullámok felém hozták a süllyedő roncs zaját, még tompán hallottam, ahogy apró szilánkokra szakad a hatalmas hajótest.

Hirtelen minden nyugodt lett. Hangosan zihálva ültem egy fehér vasrácsos ágyon - a takaróm a földön hevert, a párnám félrecsúszva. Fehér hálóingem csurom víz volt, izzadságtól átitatott. Karjaimon vastag kötések, s akaratlanul is az alhasamhoz kaptam.
A férjem álmosan egyenesedett fel a sámlin, amin eddig ült.
- Minden rendben, Szivem?
- Igen - sóhajtottam. Megcsókolt, és átölelt, majd visszafeküdtem, ő pedig rám borult. - Minden rendben -mismételtem, hogy el tudjam hinni. - Csak egy álom volt. Egy újabb éjszakai kaland.

Emily Elizabeth vagyok, a helyi seriff lánya. Sok időbe telt, mire apám beletörődött, hogy a leghirhedtebb bűnözőhöz megyek feleségül, de már megbékélt, miután az általa választott "tökéletes" jelölt rámlőtt.

Az ágyam mellett egy kis bölcsőben pedig ott szunnyadt, halkan szuszogva az újszülött fiam, a kicsi William Grey.