Egy lány emlékei 2. rész

Tehát, miután a hívatlan banda megzavarta izgalmasnak induló szeretkezésünket, elsétáltunk a parton, amely teljes sötétségbe, s a nyári éj titokzatos hangjainak és illatainak kavalkádjába burkolódzott. Távoli célként a strand lebegett előttünk, de nagyon lassan haladtunk, meg-megálltunk apró csókokra, simogatásokra, akárcsak idefelé jövet. Korábbi gerjedelmünk természetesen nem múlt el, úgy éreztem, mintha egy kis, forró nap égne az altestemben. De én akkor már elhatároztam magamban, hogy most övé lesz az elsőbbség…

Az események elmosódnak emlékezetemben. Valahogyan letértünk a sétányról, a part felé, ahol a hold átragyogott a fák sűrű lombján, és tisztán lehetett érezni a víz szagát. Egy fának dőlve csókolództunk, teljesen elmerülve egymásban. Éreztem, hogy mennyire keményen feszül a férfiassága, és kapkodó csókjaiból is kikövetkeztettem, hogy nagyon jól esne neki a megkönnyebbülés. Ezen ne múljon, gondoltam mosolyogva, és szépen lassan leguggoltam előtte. Felnéztem rá, láttam a sötétben ragyogó, meleg, kíváncsi tekintetét.
Lehúztam a cipzárt a nadrágján, a hang nagyon hangosnak tűnt az este csöndjében, amelyet csak a tücskök zenéje, a békák kuruttyolása és a lombok sóhaja szellőborzolta sóhajai törtek meg. Zoli ujjai a hajammal kezdtek játszani szelíden. Én remegő kezekkel húztam le a nadrágját, az alsóját, s megfogtam kőkeményen pulzáló, méretes péniszét.
Megnyaltam az ajkam a vágytól. Zoli felnyögött, s a mi közös szóhasználatunkkal élve, tovább „birizte” a hajamat, egyenként ujjai köré csavarva fürtjeim. Ezt nagyon szerettem. Akárcsak azt a testrészét, ami itt meredezett az arcomnál…

Végsimítottam rajta a kezemmel, s éreztem, már feltört makkjából az első örömkönny. Óvatosnak kell lennem, hogy kiélvezhesse, amit teszek vele, gondoltam. Apró puszikat adtam pénisze oldalára, ujjaimmal körülfontam a tövét, és simogatni kezdtem a zacskót. Zoli felnyögött, és a fának dőlve teljesen átadta magát nekem. Én hosszan, érzékien végnyaltam farkának sima, forró oldalát, körbe-körbe, mintha egy csigalépcsőn haladnék fölfelé. Amikor a makkjához értem, merész mozdulattal ajkaim közé kaptam, hátrahúztam a bőrt, és nyelvem hegyét erősen a nyílásra szorítva szívni kezdtem. Kedvesem felhördült, s én megijedtem, hogy ez talán kissé túl gyors… de ő szavak nélkül is tudatta velem, hogy jó neki, ne hagyjam abba. Én pedig ütemesen, szapora nyelvmozdulatokkal szopni kezdtem, kezemmel húzogattam közben a bőrt a péniszén. Egyre vastagabb lett a számban, finom volt, s amikor görcsösen a hajamba markolt, éreztem, közel jár már. S rövidesen bekövetkezett.

Mély torokhangon felnyögött, összerándult, s egész testében remegni kezdett. Erősen rászorítottam ajkaimmal a farkára, amely úgy éreztem, szinte felrobban. Egyik kezemmel pumpáltam rángatózó hímtagját, másikkal a derekát, fenekét karmoltam, érezve az alattuk rángó izmokat. Mindig elkápráztatott az a gyönyörű, de félelmetes erő, amely orgazmus közben felszabadul a testből: Zoli önkívületi hangjai az éjszakában, forró, finom nedve a torkomban, vibráló izmok, az örömszerzés csodája… s a tüzes lávaként feltoluló izgalom saját testemben. Mennyire imádtam ezt, mennyire imádtam őt!

Amikor elcsitult a kéj kedvesem testében, s én nyelvemmel megtisztogattam már lankadó férfiasságát, fölálltam, és némán átöleltem. Ő is megölelt, és így álltunk néhány percig. Éreztem illatát, kielégült nyugalmát. Utána gyengéden megcsókolt, nem zavartatva magát saját ízétől a számban. Hát, vannak dolgok, amiket talán le sem lehet írni: azt a bensőséges boldogságot, tökéletes harmóniát, amit akkor éreztem, bizonyosan nem. És kérdések is vannak, amiket nem lehet megválaszolni…
Eszembe jut egy Beatles-dal: „Ennek a szerelemnek évekig kellett volna tartania”. Nos, nem tartott… de nem engedem, hogy emiatt sötétebb színűre festődjenek az emlékek, amelyek szomorúság rájuk ereszkedő fátyla alatt szépségükből mit sem veszítenek.

Miután visszaballagtunk a sétányra, folytattuk szórakozott tempójú sétánkat a strand felé. Volt ott egy vendéglő, ahová úgy gondoltuk, betérünk, mert igencsak megszomjaztunk az izgalmakban. A teraszon ültünk le, nagy, sejtelmes fényű üvegburák alatt, melyet körülzsongtak az éjszaka bogarai. Zoli vörösbort rendelt mindkettőnknek, s én nem tiltakoztam: mindössze egy ásványvizet kértem mellé. Fogtuk egymás kezét, és mindenféle dolgokról beszélgettünk. Kihozták a bort, s nagyon finomnak találtuk: kértünk még egy pohárral. Ennyitől még nem csiccsentem be, de azért megtette a hatását: új forróságot gyújtott testemben. Az asztalon égő gyertya átragyogott a bor vörösén, különös színt adott neki. Elbűvölten simogattam a pohár metszett élét, s a benne tündöklő ragyogás felett Zoli arcát figyeltem, ahogy szokása szerint gesztikulálva, teljes beleéléssel magyarázott valamit. Hátradőltem, s közben belül mosolyogtam, az enyhe alkoholmámor és a szerelem egészen elbódított.

Úgy fél óra múlva távoztunk, leandalogtunk a homokos partra. Elég késő volt már, a strand üresen állt: azon morfondíroztam, hogy valahol elveszettünk két vagy három órát. Soha életemben nem telt még olyan gyorsan az idő, mint akkor. Bár telt volna lassabban…
Leültünk a homokba, s Duna méltóságteljesen hömpölygő sötét folyamát figyeltük, s ahogy a holdfény ezüstös sávokat ragyogtat felszínére. A halakra gondoltam, ahogyan odalenn alszanak a mélyben, s egyéb éji lényekre, akik bujkálnak az éjszakában. Vajon ők álmodnak? Képesek szeretni egymást? Tudom, buta gondolatok ezek egy majdnem húsz éves lánytól, de a szerelem mindig fiatalít, sőt újra gyerekké avat – szerint, többek között, ez a legmegkapóbb benne.

Nem sokkal később Zoli felvetette az éjszakai fürdőzés gondolatát. Mivel csak mi ketten voltunk közel s távol, lelkesen belegyeztem. Kissé szeleburdi módon kezdtük el ledobálni magunkról a ruhát, mígnem teljesen meztelenek lettünk. Nagyon élvezetes volt az éjszakai szellő érintése bőrömön, merev mellbimbóimon. Zoli teste árnyékban volt, de éreztem, csodálattal méregeti az enyém, amelyet megvilágított a holdfény. Lenéztem magamra, feszes kebleimre, lapos hasamra, hosszú combjaimra, és valóban szépnek éreztem magam. Játékosan kidomborítottam a mellemet, aztán kacagva piruettezni kezdtem. Kedvesem ezt már nem tűrte tovább – odaszaladt hozzám, felkapott, és rohanni kezdett velem a víz felé.

Sikkantottam egyet, kértem tegyen le, de valójában nagyon élveztem: elolvadtam a karjában, igen, ez jó kifejezés. Tudtam, bele akar dobni a vízbe, vártam azt a hirtelen, jeges szúrást, ahogy az éji folyó hidege befogadja testem. De a víz hőmérséklete nem volt olyan barátságtalan, mint amilyenre számítottam: szinte langyos volt, csodálatosan, finoman hűs. Amikor felbuktam a felszínre, megláttam Zoli vigyorgó arcát, és játékosan fröcskölni kezdtem. Ő visszafröcskölt, és néhány percig valóban olyanok voltunk, mint a gyerekek: két fiatal, telve tomboló élettel testük minden sejtjében, felszabadult szabadságban, vágyban fürödve az éjszakában és a hold alatt, elveszve egymás bűvkörében. Tőlünk nem messze magányos emberek ittak a kocsmában, házaspárok veszekedtek lehúzott redőnyök mögött, öregemberek haldokoltak… tőlünk olyan távol volt mindez, akár a sötét égbolt tündöklő csillagai. Egymáséi voltunk, és az időben megkövült pillanatok sora szegélyezte boldogságunkat.

Vízbéli játékunk során egyre közelebb kerültünk egymáshoz, végül meztelen testünk forró ölelésben forrt össze. Vad csókolódzásba kezdtünk, és nemsokára a víz szélén, a nedves homokon fekve találtuk magunkat. Teljesen száműztük fejünkből a gondolatot, hogy esetleg valaki meglephet bennünket: szeretkezni akartunk, ott és akkor. Fináléval megkoronázni az este mesevilágát…

Egy darabig egymás mellett feküdtünk, csókoltuk, simogattuk egymást. Zoli végigpuszilgatta az arcom, a nyakam, s időnként lágyan ajkai közé kapta izgalomtól s a hidegtől borzongó, merev bimbómat. Én mellkasát cirógattam, feszes combizmait, és játszadoztam délcegen ágaskodó hímvesszőjével. Igyekeztünk tiszták maradni, Zoli keze a fenekem alatt volt, hogy ne legyen homokos nedvesen kitáruló szirmaim környéke. Egy ujjával barlangom bejáratát tapogatta, az érzés olyan volt, mintha lángnyelvek lobbannának szemérmemben. Magával ragadott az érzés, kértem Zolit, ne várjon tovább. Akkor rám gördült, kezével megemelte a fenekem, én a belekapaszkodtam a hátába, s éreztem, belém hatol.

Vastagon, feszesen, forrón csúszott belém a szeretett test, betakart húsával, teljes valójával. Átkulcsoltam lábaimat a derekán, s ölem szélesre tárult, megnyíltam, mint különös, szelíd virágok szirmai éjszaka. Nedveim körülfolyták erőtől duzzadó, potens férfiasságát, s az eksztázis hullámai tolultak fel testemben. Nyögései ott voltak a fülemben, teljesen felajzottak, s távolról hallottam saját, kéjes sóhajaim, apró sikkantásaim. Elragadtatva éreztem bennem dolgozó péniszét, hüvelyemmel meg-megszorítottam, hogy kifényezzem kedvesem lüktető gyönyörét. Simogattam, karmolásztam sima hátát, küszködő farát, minden porcikáját, amit csak megérinthettem a holdfényben elefántcsontként ragyogó testén. Tudatomban a gondolatok fel-le gördültek – napsütötte rétek, gyermekkor meleg érintései, titkos vágyak, titkos érzelmek – az élet! Felsikoltottam, lágy húsomban a vastagon feszülő keménységgel, dobálni kezdtem csípőm, nyüszítve kiabáltam boldogságom az éjszakába. Orromban a víz ásványi illata, a homoké, füleimben párom izgatott nyögései, ígérete közelgő beteljesülésének.

A mozgások felgyorsultak, nedveim kis patakokban csordultak Zoli kezére, aki a levegőbe emelte fenekem, és jött, jött belém, elöntött forró, nedves, meleg magja. És akkor én is összerándultam, hüvelygyűrűim megfeszültek, a kéj őrjítő volt, fogaim húsába martak. Egymáshoz tapadva, nyögve, sikoltva élveztünk, egybeolvadtunk az éjszakával, mibelénk olvadt az éjszaka, szemünkbe költöztek a csillagok, és felemelkedtünk a semmibe. Úgy éreztem, lelkem elröppen, körüljár egy ennél szebb világot, aztán újra ott van testben, sokkal kényelmesebb fészekbe költözve vissza. Az élvezet hosszan, lágy hullámokban csitult el… gyengéden puszilgattam kedvesem vállát, ahol harapásom nyomán kiserkent a vére. És ölelésünk kitartott… talán percekig, talán órákig, ki tudja.

Hogyan szokták az ilyen meséket befejezni? Hogy úgy maradtam volna örökre? Igen. Úgy bizony. De a dolgok legtöbbször máshogy alakulnak, mint szeretnénk. Itt állok a mese végén: és fogalmam sincs, hogyan indulhatnék tovább.
Mert vége, Kedves Naplóm, és későre jár. A világ pihen, és ideje, hogy én is aludni térjek. Vár az üres, hideg ágy. Nem számít. Mert minek is töltöm meg ezeket az oldalakat emlékeimmel, amikor a szépség és a szomorúság könnyei összefolynak, és ugyanazt a földet öntözik? Föl kéne nevelnem azt a valamit, ami ebből a földből sarjad, vagy temessem el inkább?

Nem tudom. Zoli még friss seb a lelkemben. Sok szörnyű dolog van ezen a világon, s kétségkívül, egyesek szemében gyötrelmeim nevetségesnek tűnhetnek. De azért, amikor úgy jön el egy hajnal, hogy mellettünk ébredő kedvesünk szeméből eltűnt a vágy, s már nem szeretkezik velünk, sőt meg se csókol, csak unott mozdulatokkal felkel, s kilép az ajtón… az rossz tud lenni, nagyon. S egy darabig még visszajön, vagy azért, mert úgy érzi, tartozik neked, vagy, mert maga sem hiszi el, ami lejátszódik benne, vagy akármi miatt, de a lényegen ez már nem változtat. Vége.
Vége.
Megyek aludni, Kedves Naplóm. Rejtsd el e sorokat. Zárd magadba a múltam, és segíts, hogy visszanyerjem a szerelmem. Mert hiszem, hogy a szavak segítenek. Hogy a jól sikerült mese egyszer, talán, valósággá válik.