Egy emlékkönyv lapjára - 2. rész

Csak álmodom… mondogatom magamnak szüntelen. Ez nem lehet más, csak egy álom, és hamarosan fel kell ébrednem.
Olyan régen volt részem ennyi gyengédségben, simogatásban, csókban, ölelésben, hogy már szinte el is felejtettem, milyen érzés. Milyen érzés átadni magam a vágynak, milyen érzés, ahogy egy kéz lágyan cirógat és egy száj szenvedélyesen csókol… szinte érzem, ahogy összerándulok a karjai közt, hallom saját ziháló lélegzetem és érzem szívének vad ütemét, ahogy hozzám simul. Kapaszkodok belé, a testem némán könyörög, hogy ne engedjen el, ám a simogatás mégis abbamarad egy percre, s a zöld szempár halkan kérdez.
- Nem akarlak újra megbántani… nem akarok olyat tenni, amit esetleg…
Ne, kérlek csak ezt ne. Hát nem látja, hogy itt fekszem, bármire készen, s vágyom arra, hogy mindenem neki adhassam?

Nem válaszolok, az ajak néma, csak a szem beszél: vágyón-türelmetlen bámul az aranypöttyökbe.
Megérti a hangtalan szavakat, egyik karja újra ölel, a másik pedig a puha hajszálakat simogatja el nyakamból. Érzem kapkodó sóhaját, forró ajkát nyakam finom bőrén, s egész testemben remegek. Nyelve újra az enyémet keresi, s anélkül próbál megszabadítani ruháimtól, hogy elválna tőlem. Kapkodva gombolja blúzomat, s az érzésre, ahogy ujjai néha meztelen bőrömhöz érnek, én is egyre vágyakozóbban csókolom. Remegő kézzel keresem az ing gombjait, de megérezve ügyetlenkedésemet, gyorsan segítségemre siet, s már ketten próbálkozunk, kapkodva, nevetve, kipirultan. Végre. Pici tenyerem mellkasán pihen, forró bőre perzseli az enyémet is. Ahogy ujjaim lassan, óvatosan cirógatás-simogatásba kezdenek, arca megpihen a vállgödrömben s szaporán a fülembe szuszog.

Már nem sietünk. Minden másodpercet ki akarok élvezni, minden pillanatot, mikor érinthetem, s mikor ő érint. Kezemet hátára simítom, körmöm finoman karcolja bőrét, érzem megfeszült izmait a tenyerem alatt. Mikor felbátorodva nadrágjának cipzárját keresném, gyengéden eltolja a kezem, testem mellett az ágyra szorítja, és csókokkal simogatja le a blúzt vállamról.
Hosszú percek telnek el így, minden porcikámra csókot lehel, s mikor hasamon érzem nyelvének nedves érintését, testem önkéntelenül is megfeszül, annyira vágyom már rá. Karjába vesz újra, könnyedén emeli meg testem, s melltartóm kapcsát keresi. Érzem, hogy az ő keze is remeg, mosolygok, mosolyog, igen, megvan. Lassan csúszik le a pánt a vállamról, s végül a feleslegessé vált fehérnemű valahol a szőnyegen köt ki.

Pár pillanatig mozdulatlanul térdel az ágyon, tágra nyílt szemmel néz rám és pillantásától önkéntelenül is magam elé húzom a kezem. A mozdulat azonban félbe marad, gyengéden a csuklóm után nyúl és eltolja a karom. Ködös tekintettel pillant a szemembe.
- Hányszor… hányszor elképzeltem ezt a pillanatot de… - hangja egy pillanatra elcsuklik – de sose gondoltam, hogy ennyire gyönyörű vagy…
- Nagyon furcsán hangzik ez a mondat éppen a te szádból – suttogom bánatosan, bűntudatos mosolyt csalva az arcára.
- Tudom. Nem tudom megmagyarázni a történteket, nincs mentség rá. Csak remélni tudom, hogy megbocsátasz…
Olyan a hangja, mint a legédesebb olvasztott csokoládé, szinte simogatja a fülemet minden elhangzott szó. Képtelen vagyok válaszolni, reagálni, csupán szorongva nyelek egyet és bizonytalanul bólintok. Még mindig nehéz elhinni, hogy ez tényleg a valóság.
- Akarlak… hetek óta… - hangja most rekedt és karcos, és a rám tekintő szemekben mintha izzó parázzsá változtak volna az aranypöttyök. Újra a nyakamba csókol, majd forró ajkaival kulcscsontomat illeti, egyszer, tízszer, százszor. Keze közben a csípőmet cirógatja, a rövidnadrág észrevétlenül kerül le rólam, ujjai az utolsó ruhadarabbal játszadoznak. Alig bírok már magammal, akarom őt, most azonnal, érezni akarom a testét az enyémen, érezni akarom, ahogy izmai megfeszülnek a tenyerem alatt. De ő még mindig gondosan ügyel rá, hogy én ne érhessek hozzá, csak a hátát, tarkóját, haját simogatom öntudatlanul és közben sóhajok szakadnak fel mellkasomból csókjai nyomán. Még mindig a könyökére támaszkodik, kicsi, de éppen eléggé zavaró távolságot tartva kettőnk között. Megelégelve a játékot szelíd erőszakkal tolom el a karját, s már nyúlnék ismét a bosszantó gomb után mikor újra elkapja a csuklóm.
- Ne, még ne… - nyögi rekedten. – Ha csak hozzámérsz… ha csak megérintesz… elveszíteném a fejem, és azonnal akarnék mindent. Kényeztetni akarlak… minden porcikádat… csókolnálak órákig, mielőtt…
- De én téged akarlak… egészen. – susogom alig hallhatóan. Kitartóan nézek a szemébe, s a zöld íriszen egyszer csak felvillannak a megadás szikrái. Érzem egyre gyorsuló légzését, ahogy tenyerem a mellkasán siklatom, majd kapkodva nadrágjának gombját, cipzárját keresem. Felegyenesedek, egymással szemben ülünk az ágyon, farkasszemet nézve. Lassan feláll az ágyról, kézen fog és magához húz. Egymáshoz simulunk és érzem, testünk milyen tökéletesen összeillik, minden hajlat, minden domborulat fájdalmasan egymáshoz való. Erősen szorít magához, hátamat, fenekemet cirógatja, majd egy hirtelen mozdulattal elenged. Nem is emlékszem, hogyan, de szinte egyetlen pillanat alatt lekerül rólunk a maradék ruha. Úgy állunk egymással szemben, zihálva kipirult arccal, mintha az első alkalomra készülnénk. Meztelenebbnek érzem magam, mint eddig valaha.

Aztán valami átszakad közöttünk. Egymásnak esünk. Csókolja, harapja a szám, szinte a fájdalom határáig, közben a fenekembe markol. Egyetlen pillanatra sem szakítva meg a csókot, lesöpri a füzeteket, könyveket, tollakat az íróasztalról, majd egy gyors mozdulattal megfordít, és az asztalhoz szorít. Kezemmel a sima lapnak támaszkodom, próbálom megtartani az egyensúlyom, s közben fejemet hátrafordítva követelem a nyelvét újra és újra. Ajka végül elszakad az enyémtől, tenyerét mohón húzza végig csípőmön, derekamon, majd rátalál melleimre. Finoman morzsolgatni kezdi duzzadó mellbimbómat s közben ajkával már a tarkómnál jár. Perzsel a lehelete, ahogy egyre lejjebb halad gerincem vonalán, egészen a csípőmig. Érzem, ahogy letérdel mögém, keze most a combomat simogatja, nyelve már sós bőrömet kóstolgatja. Félek, hogy remegő lábaim megtagadják az engedelmességet, így erősen megkapaszkodom, nehogy a padlóra zuhanjak. Szemeim előtt szinte szikrák pattannak, ahogy keze popsim két félgömbjére feszül, nyelve pedig egyre beljebb hatol. Önkéntelenül hajolok előre és kínálom fel magam még jobban. Lábamat egyre jobban szétnyitom, popsimat kitolom és várom, reszketve, remegve várom, hogy megérintsen végre. Ahogy fenekemet széthúzza és nyelve nedves ölemhez ér, megroggyan a testemet támasztó karom, és az asztalra borulok. Érzem, ahogy fürge nyelve végigsiklik ajkaimon, majd egyetlen mozdulattal belém hatol. Felsikoltok, ahogy megérzem a nyelvét magamban, és úgy érzem, nem bírom tovább, itt a vég. Márpedig ha tényleg itt a vége mindennek, akkor azt akarom, hogy az utolsó, amit érzek, az ő legyen.

Hatalmas akaraterővel elszakadok tőle, megfordulok, és a szemébe nézek. Nincs kérés, vagy kérdés a szememben, csupán az emésztő, mindent elsöprő vágy. Megérti. Azonnal. Az ágyra fektet, és rám nehezedik. Megmarkolom férfiasságát, és azonnal magamhoz igazítom. Erőteljesen de mégis finoman hatol belém, és nekem megakad a hang a torkomon. Olyan tökéletesen kitölt keménysége, hogy az egyetlen dolog, ami az eszembe jut az az, hogy soha nem éreztem még ilyet. A hátába vájom a körmöm, s ő hosszú, mély lökésekkel mozogni kezd bennem. Minden alkalommal szinte teljesen kihúzódik belőlem, majd tövig nyomul újra és újra és újra… Már-már önkívületben kapkodom a levegőt, látom, ahogy Laci nyakán megfeszült egy ér, és szinte érzem, hogy bennem is ugyanarra az ütemre lüktet. Ajka közben ismét az enyémet keresi, csókolja számat, arcomat, orromat, lehunyt szemhéjamat. Karja derekam alá siklik, kezét popsimra szorítja, és kissé megemeli azt, csak hogy még mélyebbre hatolhasson. Mindketten felnyögünk, ahogy végre teljesen bennem van. Egyetlen pillanatra, de csak egyetlen pillanatra megáll, és mindketten kiélvezzük ezt a földöntúli érzést, ágyéka az enyémhez nyomódik, duzzadó csiklómat is finoman izgatja.

Mikor már azt hinném, ezt nem lehet fokozni, ismét megmozdul. Csípőjével apró köröket ír le, és én szinte öntudatlanságba süllyedek az érzéstől. Sose gondoltam volna, hogy ilyen eszeveszett és őrjítő, ilyen emésztő és lángoló is lehet szeretkezni valakivel… Aprókat mozdul bennem, mintha minden egyes alkalommal még mélyebbre akarna hatolni, s közben erős karja bilincsként fonódik körém. A tudatom már rég nem tudja kontrollálni az ajkam, karom, lábam mozdulatait, kezem ösztönösen feszes fenékbe markol, mintha csak azt akarnám, sose szakadjon el tőlem. Érzem, hogy testünk egyre forróbb, mintha valami gyógyíthatatlan láz emésztene, de ez a kín oly édes, amilyet még sose tapasztaltam. Ahogy a szemembe néz, tudom, hogy mindez több puszta testi vágynál. A lelkem is kívánta már őt. Kisimítja az izzadt hajtincseket az arcomból, újra ajkamra tapasztja a száját, miközben egyre gyorsabban mozog bennem. Lábamat összekulcsolom a derekán, karomat nyaka köré fonom, és úgy érzem, ha most vége lenne a világnak, azt se bánnám. Mozdulatai egyre hevesebbek, gyorsabbak, követedzőbbek, érzem, hogy lassan itt a vég. Testünk kissé eltávolodik, csak hogy keze észrevétlen kettőnk közé csúszhasson. Egyetlen érintés elég. Amint hozzámér a legérzékenyebb ponton, azonnal felrobban a testemben valami, és elemi erővel tör rám a kéj. Szikrák pattannak a szemem előtt, és már nem érzem a combot az enyémnek nyomódni, már nem érzem az ujjak szorítását, csak azt, hogy tövig belém hatol, megrándul és bensőmet elönti forrósága.

Percekig – vagy tán órákig – csak zihálunk. Hajam csapzottan tapad a hátamra, úgy érzem, a karom ólomsúlyú. Képtelen volnék megmozdulni. Olyan, mintha testem törékeny porcelánná vált volna, melynek csak ez az egyetlen biztonságos helyzet: hozzásimulva egy ilyen hozzám oly tökéletesen illő meleg, védelmező testhez.

Hosszú ideig tart, mire agyam újra képes a külvilággal foglalkozni. Lassan újra meghallom az óra halk tikk-takkját, a mosógép távoli duruzsolását, s szinte rácsodálkozom a narancsszín függöny lengedező selymére. Nagyon késő lehet már… gondolom, de aztán eltöprengek. Ki tudja, lehet, hogy csak percek teltek el… de az is lehet, hogy már lassan hajnalodik. Lassan felkel a nap, és meleg sugarai porrá égetik ezt az éjszakai álmot. Először csak egyetlen, röpke pillanatra jut eszembe a hogyantovább. Csak távoli, ködös gondolatként merül fel bennem, hogy mi lesz ezek után, de aztán a köd oszlani kezd, és a kérdés egyre égetőbben lüktet az agyamban. Végül kiszorít minden más gondolatot és kellemetlen, kínzó forrósággal önti el egész testem. Hiszen egyetlen szó sem esett arról, hogy… hogy – képtelen vagyok akár magamban is kimondani a szót – … kedvelne engem. Mi lesz most…? Ilyen hetek, hónapok után nem pihenhetek békésen a karjaiban! Kellemetlenül feszengeni kezdek, s az eddig védelmezőnek és biztonságosnak hitt ölelés már nem nyugtat meg. Hiszen semmit, de semmit nem tudunk egymásról, Istenem… mennyire ostoba vagyok!

A kétségbeesés határán járok, mikor Laci rám emeli zöld szemét, és – mintha csak kitalálná gondolataimat – megrovó hangon megszólal:
- Ugye nem holmi ostoba, önmarcangoló dolgok járnak a fejedben?
- Nem… én csak… - hökkenek meg. – Én nem… nem tudom.
Lassan, óvatosan kihúzódik belőlem, ahogy megérzi, hogy ki akarok bontakozni az ölelésből. Bármennyire is kezdek elbizonytalanodni mindannak a helyénvalóságában, ami történt, mégis szinte fizikai fájdalmat okoz a hiánya. Üresnek és elhagyottnak érzem magam.
- Megtennéd, ez egyszer, hogy nem gondolkozol? – kérdezi kedvesen, és átölelve mellkasára vonja a fejem.
- Nagyon… nehezemre esik – felelem és megpróbálom lenyelni a feltörő keserű gondolatokat. Hiszen itt van velem, átölel engem, simogatja a mellkasán szétterülő hajamat… semmi más nem kellene, hogy számítson.
- Túl sokat gondolkozol – állapítja meg tényszerűen. – Mindig mindenre kíváncsi vagy, mindent tudni akarsz. Pedig néha nem muszáj… néha jobb a dolgokról nem tudni.
Az utolsó mondata úgy hatol a fülembe, mintha mérgezett tüskét fúrnának egyenesen a szívem közepébe. Valóban volt ebben a mondatban valami kellemetlen, keserű utalás, vagy csak én kezdek mindenhol ilyeneket hallani?

- Pihenj… - szólal meg nyugtató hangon még mielőtt kinyithatnám a számat. – Tudom, hogy kimerült vagy mostanában. Vigyázok rád…
Ha az előbb nem azok a mondatok hagyták volna el a száját, akkor most ettől a néhány szótól megadóan simulnék a karjába és béke szállna a lelkemre, abban a tudatban, hogy minden rendben lesz, hiszen vigyáz rám. De nem… nyitott szemmel bámulom a falat, s közben próbálom minél erősebben szorítani őt magamhoz, minél mélyebben magamba szívni az illatát, mintha ez lenne az utolsó alkalom…

Lassú az ébredés. Percekig bolyongok az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén, a hangok furcsán tompák, a színek elvesztik a mélységüket és élénkségüket, de mégsem szűnnek meg színesnek lenni. Olyan, mintha túlságosan mély álomba zuhantam volna az éjjel, s most több ideig tartana a visszatérés. Nem akarom kinyitni a szemem, s még kevésbé fűlik hozzá a fogam, hogy megmozduljak. Pedig előbb vagy utóbb meg kell tennem… Felnyitom nehéz szempilláimat, pislogok, és kikukkantok a takaró alól. Nehezen áll össze a kép, a puha paplant meztelen bőrömön érzem, és hatalmas hiányérzetem van. Laci nincs mellettem.
Az agyamból mintha hirtelen minden gondolatot kiszippantottak volna. A szememből ugyanúgy kiröppen az álom, mint izmaimból a merevség, lábamból a fáradtság. Kiugrom az ágyból, magamra kapok valamit, és kiszaladok a konyhába, fürdőbe, folyosóra. Igazán magam sem hittem volna, hogy ott fog üldögélni a konyhában, és rám várva kávét iszogat. De mégis… reménytelenül és csalódottan visszatérek a szobámba, végtelen ürességet és zavarodottságot érzek… az asztalra pillantok. Balázs lakáskulcsa hever a csinos kupacba rakott könyvek, füzetek tetején. Agyam szinte képtelen feldolgozni az információt.
El… elment…? Mi ez az egész? Itt hagyott… egyedül?

Ostobán, tehetetlenül, magányosan állok a szoba közepén, kezemben az ezüstösen csillogó kulcscsomóval. Végül lábam megadja magát, kavargó gondolatokkal zuhanok le az ágy szélére, s arcomat a tenyerembe temetem. Nem kell sokáig tűnődnöm, hogy a tegnapi gyomorszorító gondolat mindent félresöpörve az agyamba tolakodjon. Csak kihasznált engem… az egész csak egy játék volt neki. Hazugság volt mindaz, ami tett és mondott. Hirtelen megingathatatlanul érzem, hogy igazam van. Vége van mindennek.
Ég a szemem… valami úgy feszít belülről, hogy azt hiszem, nem tudom elviselni. Sírni szeretnék, de nem jönnek a megváltó könnyek.

Mi történt…?