Egy Ember Napja VII.

Este

A Szó

„Nem” mondta. „Nem” hallottam, és megállt köröttem az idő. „Nem”, és koppant a szó. Nem szárnyalt, nem csengett, nem dalolt. Koppant. Mélyen lenn, nagyon lenn koppant és egy húr megpattant, lágyan pendülőn, végtelen fájdalom szakadt ki mindenből. De „nem” és koppant, mint a magas sziklaorom, százezer éves magas, büszke orom, lágy sóhajjal búcsút véve életétől, és a sóhaj messze szaladt, eget földet megrengetett, majd elcsitult. Lágyan csúszott meg, hang nem hallatszott. Az ég visszafojtotta lélegzetét, az örök Idő egy pillanatra megtorpant, és nézték, ahogy a lélek a mélybe hull. Megcsikordult, mélyen, sötét völgy kitárta ölét, bánat, magány nézett fel a lehulló büszke oromra.

És lehullt. Lágyan szárnyalt, a Szél még alákapott, de felemelni nem tudta, talán nem is akarta. A Nap még beragyogta sima felszínét, de megszínesíteni nem tudta, talán nem is akarta. Zuhant, egyre csak zuhant, nézte őt az Ég, simogatta őt a Szél, sütötte a Nap, és csak zuhant. Körbeölelte a sötétség, az örök Bánat fölsóhajtott, sóhaja ezeréveket múlatott el, másodpercek szaladtak el néma lábakon. Bánat ölelte, keserűség cirógatta, és csak feküdt lenn, a Nap elfeledte, a Szél elfeledte, az Ég letekintett, de őt nem érdekelte. Oldalán gyökeret vert a Kétségbeesés szürke virága, és kihajtott rajta hamu-szín leveleivel, halál-fekete virágjával. Forró könnyek öntözték, zokogó sóhajok legyezték, és nőtt, egyre nőtt a virág. Nem látta a Nap, nem figyelte a Szél. Látta az Ég, de őt nem érdekelte. Látta a Vándor a sötét kő örök bánat-virágát, látta, leült messze a mélyben, messze a sötétségben. Halk szó hagyta el száját, szó, ezer közül a legkeserűbb, ezer közül a legfájóbb. Nem. Suttogta halkan az ítéletét, suttogta halkan, hogy nem hallotta őt az Nap, nem hallotta őt a Szél. Hallotta az Ég, és értette. Nem, mondta a Föld, és örök búcsút vettek. Vágyakozik az Ég a Földért, de a Föld oly messze, elérni talán sosem fogja. Nem, suttogta a Vándor, nem szeret.

Halkan koppant a szó, mélyen, lenn a sötétségben. Érezte a kő, áthasadt rajta a fájdalom, egy messzi, messzi Idő, mikor még magas volt, mikor még tisztelte a Nap, tisztelte a Szél, és nyújtózott az Ég felé. Koppant a szó, és a magas orom messze esett, magas égből leesett. Most itt fekszik, egyedül, magányosan, hosszú, hosszú ideje fény be nem ragyogta. Itt ül a Vándor, arcán keserű könny ragyog, és halk nevet suttog. Nézi a bánat virágát, levelet szakít belőle, keserű illata belengi a tompa homályt. Élni kéne, néz az égre, de a Nap nem süt be, a Szél messze járt, szavai lehulltak a porba. És csak nézte a homályt, nézte, egyre nézte. Halk szavak visszhangzottak fejében, halkan, mélán, talán kicsit lágyan is. Képek villantak, melyekért talán érdemes volt élni, és képek, melyek helyett az üresség is szebb lehet. Talán… Csak egy szó, és minden messze ment, zuhant mélybe, örök sötétségbe a Vándor… „Nem”…