Egy átlagos lány és az álomférfi...

Epilógus

Egy valós, igazi, megtörtént esetet szeretnék megörökíteni, hiszen annyira csodálatos volt, hogy félek, hogy egyszer csak elkopik az emlék, és akár egyetlen részlete is feledésbe merül… A könnyebb bele- és újraátélhetőség miatt asszem harmadik személyben fogom írni a történetet, érthető módon persze mindenképp a lány szempontjából – vagy majd közben kiderül…

Pre – a kezdetek

Ugyan megpróbálnék a történetnek abszolút csak „arra” a részére szorítkozni, de bizonyos előzmények szinte elengedhetetlenek. Mint pl. az, hogy a lány, amikor először meglátta élőben azt a fiút, akivel bizonyos komoly ügyek szervezése miatt már sokat beszélt telefonon és több levelet is váltott (viszont soha nem jutott eszébe valami miatt, hogy attól, hogy fiú, még úgy gondoljon rá, bár már maga ez is ritkaság a lány igencsak hézagos pasizási szokásait figyelembe véve az utóbbi időben), szóval amikor élőben meglátta, és a körülöttük lévő sok ismerős arc közül kizárásos alapon rájött, kit is keres, abszolút filmjelenet állt be: a külvilág megszűnt, lelassult, a hangok eltűntek körüle, de legalább is tompultak és torzultak, már-már hallotta lelki füleivel a filmekben megszokott lassításhoz járó lassú, romantikus filmzenét, áll leesett, szem kigúvadt, ha nem lett volna alapból ennyire józan, tutira meg is dörzsölte volna a szemét, mert nem hitte el: egy félisten, maga az álompasi állt nem messze tőle, akiről tudta, hogy most meg kell szólítania, és bemutatkozni, hiszen mint írtam, élőben még nem találkoztak.

Újra körbenézett a teremben lévő nem túl sok emberen, hogy nem lehet-e vmi tévedés, hiszen ilyen nincs, az nem lehet, hogy egy ilyen emberhez kelljen neki bemutatkozni, „ekkora mázlija” nem lehet. Körbenézett, de tényleg senki más nem felelt meg az eddig megismert kritériumoknak, mások túl fiatalok, ismerősök, no meg csakhamar vki a nevén szólítja – így már nincs kétség, tényleg ő az. Hát akkor nosza, rajta, gyerünk, ÉBRESZTŐ!!!, józanodj, imitáljuk már a megszokott földhöztapadt kimértséget! És különben is: mi ez? Mik ezek a reakciók, sőt, inkább reflexek, hiszen semmi akaratosság, mi ez a már-már mámoros döbbenet, amit kb. 12 évesen éreztünk utoljára, de akkor még bőven belefér, egészséges kiskamaszos álmodozás, azzal semmi gond. Na de 23 évesen?! Ennyi minden, ennyi kaland, élet, kapcsolat, csalódás, lehiggadás, kiélés, megrögzött józanság után???!!! Itt valami nagyon nem stimmel… Ez nem is én vagyok… No de az események lassan véget vetnek a gondolatok továbbburjánzásának, hiszen mindeközben közelértünk egymáshoz, és neki még nem esik le, hogy ki is vagyok, szinte értetlenül néz rám, hogy mi ez a határozott (?) közeledés, majd miért állok meg tőle kb. fél méterre és nézek meredten a szemébe. Talán még zavarban is lettem volna…? Hát ki tudja, de az azért már tényleg nagyon meglepő lenne tőlem… Aztán bemutatkozik, tudod, beszéltünk telefonon, én vagyok az… ja, igen, igen, vigyor, talán a kötelező kedvesség vigyora, talán alapból jár mindenhez, de arra azért nem enged gondolni alapvető önbizalomhiányos gondolkodása, hogy esetleg tényleg neki szól… De nincs is igazából jelentősége, hogy miért. Aztán pár perc csend kicsit később a kötelező körök után, ahol – sajnos? – újra elszabadulnak a felháborodott, értetlenkedő gondolatok: ez most mi? Most akkor mi lesz? És különben is… hogy kerül ide egy egyenesen a legnagyobb sikerfilmekből kilépett legnagyobb és legszexibb filmsztár??? És én meg hogy jövök a képbe? Hogyhogy hozzászóltam? No de aztán jön a megnyugvás: hiszen úgyis erről az egy rendezvényről szólt az egész megismerkedésünk, kapcsolatunk, vége lesz egy pár percen, órán belül, és úgysem látom soha többé! Akkor meg? Akkor meg nem mindegy, hova olvadozom, csöpögök jobbra-balra? Dehogynem, csak nyugodtan, abszolút kockázatmentes a dolog, soha többé hírét sem fogom látni-hallani, hiszen ugyan megvan egymás elérhetősége, de hát milyen alapon keresne ő engem, vagy én őt…? Úgyhogy baj, bántalom nem érhet, rég nem vagyok én már olyan alkat, aki csak úgy szerelembe esik, majd párnáját gyűrögetve és nevét firkálva mindenfelé álmodozna… Legfeljebb most jól megfigyelem, akarom mondani felzabálom a tekintetemmel, és majd üres, unalmas óráimon lesz kiről álmodoznom – továbbra is kockázat nélkül… Talán vmilyen szinten sajnálja is, hogy még 12 évesen is kimaradt nála az a tiszta erőből való áradozás és olvadozás popsztárok vagy filmcsillagok után, akkor meg legalább itt van egy hús-vér ember, aki bár elérhetetlen, mégis itt van most előttem, látom, hogy él, mozog, beszél, hát csak közelebb van, mint a tévéből vagy a poszterokról…!

Így hát olvadozás ezerrel (bár így utólag eléggé kíváncsi lennék, mennyi látszódhatott ebből kívülről), majd első meglepetés: a fiú beszélgetést kezdeményez a lánnyal. Ó, hát ez tuti csak az átlagos jófejség, no meg ha jobban körülnézek, mindenkinek van vmi dolga, tennivalója, csak én téblábolok itt, hát még jó, hogy illik ilyenkor foglalkozni az új jövevénnyel. Meg talán kíváncsi is lehet, hiszen az sincs kizárva, hogy ilyen kinézettel nincs számára bevehetetlen nő, és ezt biztos ki is használja – így végül is akár még ilyen szinten érdeklődhet is irántam… de talán ez nem is fordult meg akkor még a fejében. Tehát beszélgetés, majd vicces, nagyon vicces szituáció: a fiú elnézését kéri, de neki feladata van ezen a rendezvényen, fényképeznie kell, úgyhogy az eddigi ülőhelyről feláll, és arrébb megy. Na igen, csak épp valami beszélgetés, téma közepén voltak, a lány meg hát mit üljön ott egyedül, főleg ha úgy sincs semmi dolga, így hát szintén feláll, és utána megy (annak a legalább három lépés távolságnak, ahol a fiú megfelelő pozíciót talált a fényképezéshez). Így hát megáll mellette, csak hogy befejezze a mondatát, a fiú megint elnézését kéri, majd bíztatja, hogy folytassa csak, attól még figyel. Akár már ott, mondat közben sem tudta volna elmondani a lány, hogy miről is beszélt, mit is folytatott, de a szája szerencsére irányítás nélkül folytatta is a beszédet, a fiú közben fényképezget előre fordulva, tehát egymás mellett állnak, mintha kilátóból bámészkodnának ki, és úgy beszél hozzá, de mondom: fogalma sincs, hogy mit.

Hogy miért? Hát ez a vicces rész: a nagy hangzavar miatt – kiabálni nem akarván – inkább a fejét fordítva kissé a fiú felé, amikor is a fényképezéshez felvett pozíciótól pontosan az arcától egy centire köt ki a fiú bicepsze. A lány ismét zavarba jön, ekkor már egészen nagyon „tudatosan”, mármint érzi magáról, azonnal feltűnik, hogy már a füle is ég a vörösségtől, a fiú meg persze csak a fényképezésre figyel… Totál zavarodottság, most akkor ilyenkor mi van, 12 évesen talán még elkezdett volna korához illően vihorászni, hiszen ezzel amúgy is olyan sok mindent meg lehet oldani, de hát ez nem egy megoldás ilyenkor már, főleg, hogy a fiú tényleg észre sem veszi, hogy mi van… Vagy talán direkt csinálja…? Szóval kész szerencse, hogy a folytatandó beszédtéma mesélése szinte automatikusan megy a lánynál, így még véletlenül sem hívta fel magára a figyelmet – már csak arra kell gyorsan figyelni, nehogy észrevegye a fiú, ha esetleg idenézne, a rikító rákvörös fejét… hát vicces, ezerrel, igen, el kéne fordítania a fejét, nehogy késő legyen, és sajátmagát alázza porig, de nem megy, ilyet még tényleg nem látott közelről, ilyen közelről, tényleg max csak filmekben, ahol a gyönyörű filmsztárnak egy gyönyörű színésznő is jut, ahol tehát mindenki gyönyörű, tökéletes, semmi gond – erre pedig én, itt, élőben, ezzel…?

Hát hihhhhetetlen, ezt nem lehet csak úgy egy fej elfordítással elintézni… csodálja, nézi, nézegeti, továbbra is olvadozik ezerrel, majd ismét beugrik a hasonlat: ilyen is csak filmekben lehet, ilyen véletlenek nem léteznek, hogy pont úgy fordítsa a fejét, hogy a fiú bicepsze pont a szemébe kerüljön… el is kezdi azon nyomban keresni a kandikamerát, ez már túl sok véletlen egy napra… de sehol semmi, és különben is – inkább próbáljuk kiélvezni ezt a pillanatot, ezeket a perceket, amelyek emlékéből tényleg talán évekig is élni fogunk…! Azon a délutánon több említésre méltó nem történt, hacsak nem az, hogy a lány erősen gondolkodott, hogy hogy is lesz majd a búcsúzásnál, vajon fog, kell, illik ilyenkor puszit adni, és ha igen, ki fogja kezdeményezni, és milyen lesz? És mi lesz a búcsúszó? Utaljunk rá, hogy megvan egymás elérhetősége, vagy az már szinte önreklám lenne? Á, nem kell ennyit agyalni, majd lesz, ahogy lesz. Na hát búcsúzásnál puszi elmaradt, hiszen a lány soha nem tartozott a mindenkinekpuszitadunk-stílusú emberek táborába, sőt, valamilyen szinten talán el is ítéli őket, hiszen akár egy baráti puszinak is nagyobb annál az értéke, mint hogy fűnek-fának, alig ismert évfolyamtársaknak adjuk találkozáskor meg búcsúzáskor.

És ha a fiú nem kezdeményezte, akkor meg főleg hagyjuk, nehogy már nyomulósnak gondolja, no meg különben is… egyébként még így utólag az is lehet, hogy a fiú kezdeményezte volna, de a lány olyan zavarban volt ismételten ettől a szinte mindent eldöntő búcsúzástól, hogy minél hamarabb szeretett volna túlleni rajta, egy kis jelképes formaság, vmi „akkor majd…” vagy hasonló, aztán gyors hátat fordítás, és uzsgyi el. Hát végül is ennyi lenne a történet, gondolta ő, bár kicsit fájt érte a szíve, hiszen… no de nem, ezeket a határokat nem szabad átlépni, kilépni az álmodozásból – rendkívül veszélyes lenne… ennyiről volt szó, viszlát, ha meg ő nagyon akar valamit, ő is rá fog jönni, hogy tudja a számát és a címét is. Így hát szomorú szívvel elhagyta a helyszínt, de a nagy szomorúságban azért értetlenkedett egy kicsit ezen a csodán, a találkozáson, hogy ilyen ember van élőben, mintha csak az álmaiból lépett volna elő, az álompasi, akit nem csak hogy látott, de még hozzá is szólt, beszélgettek, néhány dolgot megtudtak egymásról, és úgy álom, hogy közben teljesen valóságos… Tehát hazament, azzal a megkérdőjelezhetetlen hozzáállással, hogy ez ennyi volt, soha többé színét sem fogja látni ennek a félistennek…

És akkor…

No de egyik meglepetés a másik után: pl. hogy rögtön másnap a buszon – a lány természetesen rohan, mint mindig, most épp a busz hátuljából az elejére – az ajtónál állva és lihegve a nagy rohanásba egyszer csak valaki megkopogtatja hátulról a vállát, és ott áll ő, sőt, Ő. Hát nem hiszi el. Ennek úgy mégis mennyi az esélye, hogy tegnap találkoztak először, először és utoljára, majd rögtön másnap összefutnak a buszon! Még a fiú is szóvá teszi viccesen: hiszen csak tegnap ismertelek meg, és máris megismerlek hátulról! A lány ismét zavarban. Vajon van értelme hinni a véletlenekben? Mennyi a természetes esélye, hogy egy ekkora hatalmas városban egy ilyen forgalmas útvonalon, ahol fél percenként váltják egymást a buszok pont ugyanakkor pont mindketten pont ugyanazon a buszon utazzanak, sőt, mi több, ugyanott is szálljanak le?!

Hát véletlenszerűen nem sok esély van erre, ezt talán mindenki beláthatja, akkor meg már kezdhetünk hinni a csodákban… Kb. két szó kommunikációs lehetőség, hiszen a lány már megint késésben van, no de ilyen hirtelen fordulatnál természetesen ugyanakkor zavarban is ismét, méghozzá erősen, nem tudja mit mondjon, minek kéne beleférnie abba a tíz másodpercbe, amíg a busz még kinyitja az ajtót, majd elkezd futni, hogy mentse, ami még menthető – majd megfordul a fejében: talán hagyni kéne minden mást, és a véletleneket meglovagolva most azonnal csinálni valamit? Á, ez egyáltalán nem ő. A lány nem ilyen. Ha valamit megígér, azt megcsinálja, még ha el is késik, és nem szereti a hirtelen döntéshelyzeteket, neki kimértségre, megfontoltságra van szüksége, ami persze biztonságérzetet ad. Így hát szó sincs napi tervtől való eltérésről, futás van, ha kinyílik a busz ajtaja, rohanás tényleg ezerrel, de hopp, már meg is történt, a lány pedig hogy, hogy nem, már senki nem tudná megmondani, milyen késztetéstől, gondolkodás nélkül, reflexszerűen két puszit ad, ahogy a „többiek szokták a haverokkal”, majd miután rohan, rohan nagyon, akkor esik csak le, mi is történt. És akkor lepődik csak meg igazán ő maga is, hogy de hiszen ez tökre nem volt betervezve, és hát én nem is ilyen vagyok, én ilyet nem szoktam – hát teljesen kikeltem önmagamból…? Itt valami kezd nem stimmelni…

Aztán ismét azt hiszi, hogy most már tényleg ennyi, de aznap vagy másnap köszönő levél a mailboxában a szervezésben nyújtott segítségért… hát meglepetés. Ez most tényleg annyira fontos volt, hogy megírja? Á, biztos még mindig csak az alapvető illem, jófejkedése, nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, mint amennyi van… no de a rövid levélre rövid, talán picivel hosszabb válasz, majd arra másik válasz a fiútól, a levelek szinte egyre hosszabbak – persze inkább a lánynál, hisz’ már eddig is kiderült, milyen is, ha elszabadul a klaviatúra… – és már-már azon veszi észre magát a lány, hogy szinte flörtölnek a levelekben, aztán a nagy viccelődések között elhangzik a fiú első ajánlata a találkozásra, de a lánynak nem tűnik fel, hogy miről is van szó, talán alapból mindent poénnak vesz, vagy tényleg lebénította valami az eddig viszonylag gyors átlátó képességét az összefüggések között… így hát hosszúra nyúlik a levelezés, hetek telnek el, különböző indokok hangzanak el a fiútól a találkozásra, különböző programok, közös program, helyszínek, időpontok, de a lánynak még mindig nem tűnik fel, hogy mit is csinál tulajdonképpen, csak önmagát adja, írja a hülyeségeit, az értelmetlen blabláit, aztán egyre konkrétabb időpontok és helyszínek, míg nem az ilyen-olyan programajánlatból végül csak a „te átjössz, megnézünk egy filmet, majd ha úgyis folyton fáradt és álmos vagy, ahogy írod, akkor akár nálam is aludhatsz”.

Hát jó reggelt! A lánynak végre leesik, miről is van szó, a kellemes langyos rózsaszín mámorból a jéghideg valóságba zuhan, de hát honnan is voltak olyan illúziói, hogy talán sajátmagáért érdeklődik, vagy ölt bele eddig ennyi energiát? Hiszen mi mást akarhat egy „ilyen kaliberű” félisten egy ilyen kis senkitől, ha nem azt? No meg ki nem tanulta még meg kicsi korában, hogy minden férfi csak azt akarja? Szóval hirtelen csalódás, elszontyolódás, nem is válaszol, hisz’ nem tudja, mit válaszoljon, kicsit talán fel is van háborodva, hiszen mit képzel ez a pasi, hogy csak úgy megkaphat… majd jóval később, talán másnap, vagy napok múltán az eddigi eseményeket ízlelgetvén – no meg a hormonok lassanként átvéve az irányító szerepet – valami furcsa történik: máshogy kezd állni a kérdéshez. Egészen konkrétan felbukkan benne egy gondolat a nagy bosszankodás közben: hogy „na és?”. És ha tényleg csak azt akarja, az miért baj? Talán így is a legjobb, hiszen most annyira nagyon tökéletesnek látja, hogy ha esetleg jobban megismerné, esetleg még kiderülne róla valami, ami elrontaná ezt a gyönyörű idillt…!

Így tehát – bár maga is megijed ezektől a gondolatoktól, amelyek bár sajátjai, mégsem érzi annak – új szemszögből kezdi vizsgálni a szituációt… Mi lenne, ha…? És ha talán mégis…? Végül is… Végül is nem 12 éves már… Abszolút felnőtt, felelősségteljes ember, aki ura a saját életének. Csak megfelelően kell feltenni a kérdést: mit nyerhet, mit veszíthet? Így, ebben a helyzetben, hogy alig ismerik egymást, és csak olvadozik utána, szinte semmit nem veszthet. Elég okos és megfontolt ahhoz, hogy védekezzen, mit kockáztatna, mit veszíthetne, ha belemenne? Hát egyértelmű, hogy ilyen fejjel csakis trófeavadász lehet ez az ember, de ez sem érdekli, vagy talán pont ez a jó, hiszen annak ellenére, hogy elvileg tök másról beszélnek, videózásról és tanulásos kifogásokról, mindketten nagyon jól tudják, hogy ezen szavak mögött egészen más van. Miért van az, hogy adott egy fiú, aki azt mondja a lánynak, hogy gyere át videózni, a lány erre azt válaszolja, hogy nem megyek, mert sokat kell tanulnom, és közben mindketten nagyon is tökéletesen tudják, hogy miről beszélnek, mindketten értik a másikat, mégsem azt mondják. Hát miért van szükség ilyen álcákra? Miért nem tudnak felnőtt emberek még ennél is nyíltabban beszélni? Miért nem kezdte ezzel rögtön az elején, amikor találkoztunk, hogy c’mon baby, let’s have sex, a lány meg rámondta volna, hogy kösz, most nincs kedvem, és el lett volna intézve a dolog. De nem, nem. De miért nem? Talán mert az igazi, álomférfi meghatározásba beletartozik a tapintat is, az udvariasság, és hát ha már bevállalta nála ezt a címet, akkor ki kell használnia minden téren… Tehát a nagy kifogások után fordulópont a lány gondolkodásában, talán ez az a pont, ahol a kiváncsiság és a hormonok átvették az irányítást, és meggyőzték a józanészt, hogy tulajdonképp semmi vesztenivalója nincs, viszont annál többet nyerhet, csak nyerhet, hiszen jó lesz, sikerélmény, sőt, tulajdonképp már most is az, hogy végül is ha úgy vesszük elég jó – akár csak szex céljára is – egy ilyen félistennek… tehát májhízás, virulás, és nagy elhatározás, hogy ez az, gyerünk, jaj, de jó lesz!

… éééééééééééééééééés….

És pár napos, hetes mosoly- és kommunikációs szünet után a lány felveszi a fonalat, hogy ott folytassák, ahol abbamaradt, ha eddig a tanulásra hivatkozott, akkor most itt az ideje, hogy a tavaszi szünetre hivatkozzon… és szinte felajánlja magát a fiúnak, meg sem fordul a fejében, hogy akár vissza is utasíthatja, nem fogja kihasználni a lehetőséget, hiszen a lány szempontjából egyszer már elszalasztotta, de ez valahogy egyáltalán eszébe sem jut, csak elküldi azt az smst, és totál magabiztosan, kivirulva várja a választ. Ami este meg is érkezik, telefonbeszélgetés, néhány mellékkanyar, időhúzás egyiknél, másiknál, egyszer az egyik utazik el, aztán a másik, míg végül… hát végre megbeszélnek egy időpontot – és hogy a formaságoknál maradjanak, igen, filmnézés… Ezen a napon a fiú megy át a lányhoz, hiszen a lány már volt a fiúnál egy héttel azelőtt – igen, eddig tartott már megint a szervezkedés, egyik sem egyszerű, az biztos –, és bár akkor arra is azt hitte, hogy már lesz valami, hiszen ünnepi vacsorameghívás volt, de a lány csalódottan tapasztalta, hogy az ünneplés nem kettesben készült, és bár az is elég megtisztelő, hogy találkozhat egy szülőjével, meg jó pár barátjával, hát… azért a lány mégsem így képzelte azt az estét. Sebaj, látta a gyönyörű palotáját, a szobáját, az ágyát, a zenéit, amiket a fiú hallgat, és mindenét, és hát… ami késik, nem múlik, gondolja ő. És igaza is volt, hiszen ejött az a nap, ez a nap, amiért ezt az egész eddigit megírtam, ami miatt az egész eddigi bevezető szólt…

Na de most már akkor tényleg

A lány elutazása előtt még beszélnek telefonon, a fiú megígéri, hogy a hazaérkezése előtti nap felhívja, hogy megbeszéljék most már végre tényleg a pontos találkozó helyét és idejét, és mivel a lány már nagyon rég nem hisz az ilyen „majd felhívlak”-megszólalásoknak, nem is veszi komolyan. Pedig tényleg felhívja, pont akkor, amikor megbeszélték, és a lány nagyon, de nagyon meglepődik, hiszen ilyet talán még soha nem is tapasztalt egyetlen fiúnál sem, hogy ennyire pontosan, pont, ahogy megígérte… Döbbenet… Szóval megbeszélik, akkor én már voltam nálad, most megnézheted te is, hogy én hol lakom, hiszen nekem is vannak dvd-im, tehát akkor itt, ekkor. És eljön a nagy nap, amikor gyanúsan nyugodt a lány, de talán csak azért, mert maga sem hiszi, hogy ez most tényleg meg fog történni. Újra átgondolja, mit is csinál éppen, normális-e egyáltalán, épp lefeküdni készül valakivel, akit nem is ismer, csak egyszerűen tetszik neki, de nagyon-nagyon, és teljesen egyértelmű és nyilvánvaló számára, hogy a fiú nem is akar, egyszerűen nem akarhat semmi mást, és tuti, hogy minden nap más nővel van, de még csak el sem ítélem ezért, hiszen talán ha én így néznék ki és az ő helyében lennék, akkor szintén ezt tenném… vagy ki tudja…

Nem talál kifogást, talán mert nem akar, csak jó dolgokat tud felhozni, hogy ez csak jól sülhet el, és talán még külön ez a legizgalmasabb benne, hogy egyikünk sem kockáztat semmit. Ismét érdekes, hogy ezt sem mondta ki egyikük sem, hogy ez erre az egy éjszakára szól, de a lány már talán van ennyire okos, és talán visszanyerte józan ítélőképességét, hogy átlássa a dolgot: máshogy közeledne, ha nem csak ennyit akarna… Így tehát mindketten nyílt – na jó, kb. nyílt – lapokkal játszanak, nem ámítják egymást, a lány sem lovalja magát illúziókba, csak kiváncsi, és talán a birtoklásvágy hajtja, hogy elmondhassa magáról, hogy igen, megtette álmai pasijával, mert ha nem tenné, akkor talán örök életére bánná, hiszen kihagyna egy soha vissza nem térő lehetőséget, és most itt az alkalom, hogy egy ilyen, nem is tudom, minek nevezzem, maga a tökéletesség az ő ágyában legyen, és mi mindent csináljanak meztelenül egész éjjel…
Kis idegeskedés, hiszen csak előző nap beszéltek, hátha elfelejtette, vagy csak szivatja, de nem! és hihetetlen, de megcsörren a telefonja, és ő az, Ő, és a házszám iránt érdeklődik, hihetetlen, Úristen, tényleg jön, és mindjárt itt lesz, és megkérdezi, hogy mit hozzon, és mindegy, és jön, és, és, és…

És megszólal a kapucsengő, és ő az, Ő, elképesztő, elkezdtek pörögni az események, hiszen hetek óta erre készült, erről álmodott, ez tartotta minden szinten benne a lelket, és most itt van…! És meglátják egymást, és bejön, és kezébe nyomja az üveg bort, amit hozott, és a lány csodálkozik, hogy bor?, bár maga sem tudja, miért, mi van ezen csodálkozni való, no de sebaj, ki is nyitják izibe’, koccintanak, beinvitálja, leülnek tisztes távolságra, beszélgetnek, ismét formaságok, vagy már ki tudja, mi az, és mi nem, szóval beszélgetnek, fogy a bor, fogy az idő is, a lány kicsikét, nagyon kicsit oldódik, talán örül is neki, hogy hazai terepen van, érdekes, olyan, mintha ezer éve ismernék egymást, már a találkozás is olyan volt, nem is tudom, miért, de a lány mindenképpen úgy érezte, mintha egy nagyon régi jóbarátot látna vendégül, a bortól meg aztán főleg, aztán a filmekre terelődik a szó, és hát megmutatja a filmgyűjteményét (bélyeggyűjtemény után szabadon), válasszon csak a fiú, ő már amúgy is látta a nagyrészét, de hát persze, hogy csak olyan filmje van, amit maga is szeret, tehát lassacskán megegyeznek, mit nézzenek, a lány berakja a lejátszóba, majd mindketten az ágyon helyezkednek el, hiszen… hiszen… azt hiszem, az indok talán az volt, hogy kényelmesebb, meg melegebb is van ott, de minden bizonnyal ezt is tudta már mindkettő akkor, hogy ez csak szöveg… közben elfogy az üveg bor, sőt, előkerül egy másik is, bár az csak kb. félig van, no de az is elfogy, a lány már nevetgélős-szédelgős, a fiú irigyli, hiszen semmit nem érez, no de sebaj, talán nem is a fiúnak van szüksége igazán a feszültségoldásra…

Egy film tehát, és másfél üveg bor, egy jó nagy ágy, és valószínűleg mindkét félnél tomboló hormonok… No de a kimértség… A lány már a film elején azzal van elfoglalva – hisz’ már úgyis látta –, hogy vajon mikor fog valami történni, és hogy lesz mindez, és ki fog hogyan kezdeményezni, bár ez nem volt valódi kérdés, hiszen ő biztos nem, de akkor a srác mikor fog, és hogyan…? Aztán csak végignézik a filmet egy érintés nélkül, sebaj, végül is jó film volt másodszorra is. Na és akkor most mi? Csak nem feszültség, feszült csend vagy felszínes beszélgetés fog kezdődni? Bár ha rámvetné magát, az legalább annyira lenne szánalmas, bár legalább egy kicsit izgalmas… Végül tényleg beszélgetés erről-arról, hogy mi felszínes és mi nem, na az relatív, majd a fiú meglátja a plafonon a foszforeszkáló csillagokat, és megkérdezi, hogy világítanak-e a sötétben. Nnna, végre! – gondolja a lány, hát vhogy csak el kell kezdeni! Hát persze, akarod, hogy megmutassam? Jó, lekapcsolja a lámpát – tök sötét van, teljesen, mindenhol. Ahol eddig ültek, az ágy szélén, hát a lány megpróbál visszatámolyogni eddigi helyére, bár ennyi borral a fejében ez már-már kihívás, de azért csak sikerül. Visszaül az ágy szélére, ülnek egymás mellett, „nézik a csillagokat”, majd a lány hall vmi halk puffanást: egyértelmű, a fiú hátradőlt. Na, gondolja, ennyit ő is tehet az ügy érdekében, anélkül, hogy még nyomulósnak hatna, ő is hátradől. Nahát, micsoda meglepetés, vmi nyomja a hátát, hát mi lehet, jééé, a fiú rögtön hátraborulása után kinyújtotta a kezét, hogy a lány „véletlenül” pont ráessen.

Nahát. Ismét játsszák mindketten a hülyét. Nem szól egyik sem semmit, vagy ha beszélnek, tök másról. A lány nem csinál semmit, nem mer. Talán csak véletlenül van ott a keze… na persze… a lány lassan skizofréniát vél felfedezni magán, bár lehet, hogy csak a kibúvókat keresi, a felelősséget hárítja, hogy nem ő a kezdeményező… Hosszú-hosszú beszélgetés a korom sötétségben, a lány már rég nem emlékszik, hogy miről, de talán a saját életéről, pedig annyira szeretne a fiúról is többet tudni, de talán inkább mégsem. Aztán a lány feljebb csúszik a nagy ágyon, hogy ne legyen a talpa a földön, hanem egész testével az ágyon feküdjön – a fiú is feljebb csúszik.

Aztán a nagy helyezkedésben valahogy a lány a fiú mellkasára hajtja a fejét, hiszen amúgy is egymás mellett ültek, fekszenek. A fiú átöleli, ekkor már a lány is átöleli a fiút, bár itt már talán jogosabb fiú és lány helyett inkább férfiről és nőről beszélni. Hiszen ezekkel a mozdulatokkal, amikkel valami egész más elkezdődik, mindketten egész mások lesznek, épp kezdenek túllépni a nem is létező barátságon, hiszen még arra sem volt idejük, vagy nem is akarták, hogy barátok legyenek… Szóval a nő a férfi izmos mellkasán fekszik, közelebbi keze mellette, kettejük között, a másikkal pedig átöleli, hogy már szinte rá is fordul teljesen. Ráteszi kezért a férfi karjára, és igen, megfogja azt a hőn áhított karizmot, olyat, amilyet még tényleg nem látott élőben, most pedig itt fekszik vele, félig alatta, ő pedig megfoghatja. A férfi is átöleli, és elkezdi simogatni a hátát, majd lejjebb… Ekkor a nő felnéz rá, hiszen már szinte megszokta szemük a sötétséget, hogy szinte látnak is, tehát felnéz rá, talán kérdően, talán remélően, a férfi pedig… megcsókolja… és az a csók…!

A nő tényleg 23 éves, elég sok barátja volt, volt már igazán nagyon szerelmes, volt nagyon hosszú, beteljesült szerelmes kapcsolata, és szinte megszámlálhatatlan férfivel csókolózott már, de ezt egyszerűen nem hiszi el…! Ilyen egyszerűen nincs… A nő a mai napig is hitetlenkedik, hogy valóság volt-e ez egyáltalán, mert ilyen csókot álmaiban sem jutott eszébe elképzelni. A férfi amilyen eszméletlenül erős és izmos, legalább annyira gyengéd, szinte nem is érzi a száját, olyannyira puha, ajka szinte szétfolyik a nő ajkán, és a nő szinte elalél ettől a csóktól… mámorosan, elképedve ájul vissza a férfi mellkasára, és öleli, szorítja, magához húzza, soha, de soha többé nem engedi el…! Ha semmi más nem történne ezután, már akkor is örökre boldog lenne ettől a csóktól…!

De nem, nem hogy vége van, a férfi számára még csak most kezdődik minden, hiszen látván a nő elalélását, felpattan fektéből, felkapja a nőt is, mintegy felrázva arrébb rakja, mit rakja, csapja a nőt, majd ráveti magát, csókolja, felegyenesedik, lekapja a felső ruházatát végig, a nő meg csak fekszik, és nem tud mit kezdeni a helyzettel, ámul és bámul – már amennyire ezt sötétben teheti –, a férfi pedig meztelen felsőtesttel újra ráveti magát a nőre, vad szenvedéllyel, de mégis végtelen gyengédséggel, pont úgy, mint ahogy arra mindig is vágyott, és mint ahogy arra valószínűleg a föld minden nője vágyik… Ezen a nagy örömön felbuzdulva a nő is felül egy levegővételnyi szünetben, és lekapja magáról a felsőrészét… A melltartót azt nem. Azzal küzdjön csak meg ő, az a férfi dolga. Újra egymásra vetik magukat, mindkettőn csak nadrág van, felső testük majdnem teljesen meztelen, összeforr, a férfi elkezdi fentről lefele még mindig nagy „gyengéd szenvedéllyel” csókolni a nő testét, megy egyre lejjebb, közben megfogja a nő melleit, mindkettőt, simogatja, majd szinte gyömöszöli, majd leér a nadrágjáig.

A nő kíváncsi, mi lesz most, mit fog tenni, eddig azt szokta meg, hogy feltűnés nélkül eltűntetik róla, és úgy csinál mindkét fél, mintha mi sem történt volna – de nem, ő tényleg más, abbahagyja, amit eddig csinált, szinte hirtelen felemelkedik, majd a nő feje fölé hajol, és rendkívül gyengéd, de mégis határozott és kedves hangon megkérdezi: „hozzak egy ollót, vagy leveszed magadtól?”. A nőt ismét meglepetés éri, abban a pillanatban szinte letépi magáról a nadrágot, vele együtt a zoknikat is, hisz’ hát azért mégis, már csak fehérnemű van rajta, a férfin meg még nadrág. No de a férfi ott folytatja ám, ahol abbahagyta, kicsit kísérletezik a csepp bugyi félrehúzásával, és máris vadul (de gyengéden!) a nőnek esik, majd szinte türelmetlenül felemelkedik, a nő lábát a nyakába rakja, és egy mozdulattal lerántja róla a bugyit. Ugyanezzel a hirtelenséggel széttátja a lábát, és fejét a lába közé teszi – a nő nem érti ezt a hevességet, hiszen oké, hogy ez általában neki jó, de hát ezt eddig minden pasi úgy utálta, vagy még ha nem is mondta, vagy mutatta, a nő mindig is érezte, hogy a pasik hatalmas szívességet tesznek neki ezzel.

De ez itt most egészen más… Mintha a férfinek lételeme lenne, mintha már-már jobban élvezné, mint a nő, és ezen a nő nagyon csodálkozik. De persze örül, megnyugszik, és megpróbálja átadni magát az élvezetnek. Közben a férfi helyezkedik, mozgolódik, forgolódik, a nő azt gondolja, hogy közben ő is akarja a jussát, így felül közben, és szinte letépi a férfiről a nadrágját. A nő nem szereti az egyoldalú dolgokat, így azonnal hozzá is akar látni a munkához, bár ez nem tart sok ideig, a férfi nem hagyja – talán nem jól csinálja? Vagy talán fél, hogy neki már vége lesz…? Hát igen, ismét csak eddigi tapasztalatok alapján a férfiak nem szokták sokáig bírni… csak hozzáér az ember, hát még ha nő, hát még ha a szájával, és kész, tessék, ott a vége… De ő nem, nem ezért nem hagyja… Vagy lehet, hogy ez is benne van, mindenesetre a hátára fordítja a nőt, és készül beléhatolni. De a nő – szerencsére – ebben a feltüzelt és ittas-féle állapotában is okos, megálljt parancsol, amit a férfi nem ért, de a nő az ágy mögé nyúl, hiszen hát csak készült már egy ideje erre az éjjelre, és elővesz egy kis pirosat. Látszólag a férfi még mindig nem érti, mi van, mert nem hiszem, hogy amúgy nem szólna semmit, így hát a nő gyorsan kinyitja, és megpróbálja a helyére tenni.

Na igen, hát ezt is a pasik szokták, bénázik is kissé, hát miért nem gördül lefelé, ja, még szerencse, hogy magától rájön: fordítva! És igen, ez is megvan, a férfi még kicsit rásegít helyére rakni a dolgokat, de ekkor a nő már rég nem azzal foglalkozik, hátraveti magát, és lábát szétterpesztve ad szabad utat a várva várt behatolásnak… És igen, ez is megvolt, ahhh, hát ez hihetetlen, a férfi arcát a sötétben is látja már valamennyire, fintorog, na, biztos a gumi nem tetszik neki, de hát ez van… Jó tíz perc után a nő már nagyban csodálkozik, hogy hogyhogy még mindig tart nála, hiszen ilyenkor már mások… no de hát nem kell folyton másokhoz hasonlítgatni, főleg, ha egy félistenről van szó… Tíz perc, nem túl nagy elánnal a részéről, amolyan a közepesnél kicsit jobb kategóriásan, szinte már szépen nyugodtan ki-be-ki-be-ki-be… Aztán a férfi egyszercsak megkérdezi, hogy felkapcsolhatja-e a villanyt. Hát persze, bár a nő nem érti, hogy miért. Talán a gumival nem stimmel valami… Vagy esetleg zsebkendőt keres… Vagy valami mást keres… Vagy… vagy esetleg a nőre kiváncsi…? És felkapcsolja a lámpát, és bár a nő még sokáig nem lát semmit a hosszú sötétség után, azt rögtön kiszúrja, hogy a férfi arca nagyon közel van hozzá, és meredten nézi, szinte zabálja a tekintetével…

Vajon tényleg ezért kapcsoltatta fel…? Hát engem akar látni? Vajon ez a megalázás része? Vagy mi értelme van az egésznek? Biztos csak hogy jól a fejébe vésse az arcom, hiszen úgyis biztos ez az első és utolsó alkalom, milyen trófeavadász az olyan, aki mondjuk nem emlékszik az elejtett áldozatainak arcára…? Igen, ez tűnik a legelfogadhatóbb megoldásnak, hát akkor csak alázzon, ha ez neki jó, nekem meg mindegy, bár kicsit furcsa, ha jobban belegondolok, még sose csináltam ekkora díszkivilágításban… És ha jobban belegondolok, egész izgalmas, hiszen én is nézhetem őt, nem kell a sötétben vagy csukott szemmel elképzelnem, miközben itt van élőben előttem, bennem, és itt inkább nekem van jogom zabálni őt a tekintetemmel, hiszen nekem, a nő számára hihetetlen, hogy egy ilyen férfi van benne…! És így a fényben, már kinyílt szemmel végigpásztázza a csodás férfi meztelen testét, és még jobban élvezi, nem hiszi el, hogy most tényleg ez történik, már majdnem ki is mondja, hogy ezt tuti csak álmodja, bár a férfi ezt úgysem értené… A férfi tehát mosolygósan, már-már mintha gyönyörködne, bámulja a nőt, a nő pedig felfalja szemével, már amennyire azt még az élvezettől nyitva tudja tartani, és látásra tudja használni… (hogy a borról már ne is beszéljünk…).

A férfi végre megszólal, igen, a nő már hiányolja a beszélgetést, hiszen szex közben miért kéne csöndben maradni, legalább arról beszéljünk, hogy mi jó, mi nem, de persze a némaság is rendkívül izgalmas, hiszen mindenki ott jár gondolatban, ahol akar. Szóval megszólal, és nem tetszésének ad hangot a gumira vonatkozóan. Mindezt az első behatolástól számítva egy olyan jó 10-15 perc után, ami hát azért bizonyos szempontból viccesen hangzik… A férfi is vicces-szerűen mondja, a nő is vicces-félén, mégis komolyan válaszol: „és a gyerektartást akarod fizetni, vagy rögtön elveszel feleségül?”. Mindketten jót nevetnek az eseten, majd szenvedős beleegyezéssel belenyugszik – hát jó, jó. A nő közben nyugtatná, de tényleg úgy is gondolja: „hiszen én nem érzek semmi különbséget, nekem ugyanolyan jó így is”. Kis hitetlenkedés a férfi részéről, hiszen az nem lehet, meg különben is, hogyhogy nem szedsz gyógyszert, na de mindegy, jó, hagyjuk a témát. Újabb 10-15 perc után a férfi abbahagyja, a nagy határozottság és gyengédség között némi unottságot is fel lehet fedezni – talán tényleg nem élvezi annyira… A nő már-már sajnálja ezt a csodalényt, bár tényleg nem érti, hiszen ő már úgy kapkodja a levegőt, mintha legalább a Himaláját mászta volna meg – és itt a kalóriákra gondol – vajon mennyit égethettek már el eddig?

Tulajdonképpen megfordul a fejében, hogy időt kér, tartsanak egy kis szünetet, csak feküdni és pihegni egymás mellett, de fura, a férfin semmiféle fáradtságnak a jele nem látszik, még csak mintha meg sem terhelné magát. Közben folyamatosan nézi a nőt, és ez egy szinten biztonsággal, másikon félelemmel tölti el a nőt – hogy egyáltalán miért nézi őt ennyire? Szóval ekkor, újabb 10-15 perc után a férfi abbahagyja, szinte bosszús arccal közli, hogy ez neki így nem megy. A nő csodálkozik, nagyon nem érti: mi lenne, ha menne…? Ember ez egyáltalán…? Egyre jobban kételkedik benne… Egy csúcsszuper bombapasi, az álompasi, álomcsókkal, álomszexxel, és mégis valóság, és erre azt mondja, hogy nem megy. Mindegy, a nő már annyira kifáradt (pedig végül is nem is csinált szinte semmit), hogy ilyen kérdésekre nem maradt energiája, a férfi meg melléfekszik, és kifelé fordul tőle… Ha nem lenne ilyen álmos és fáradt, a nő biztos csalódott lenne, de most még annyira meg van telve ezzel a rengeteg pozitív élménnyel, hogy szinte azt sem bánná, ha csak ennyi lenne. Persze az is lehet, hogy csak azért fordult el tőle a férfi, nehogy akár véletlenül is megkívánja, és akaratlanul is önálló életre keljenek a „gyermekei”, mindenesetre a nő hozzásimul a hátához, a két meztelen test egymáshoz ér, összesimul, és úgy alszanak el.

Reggel a férfi hat körül ébred, legalább is átfordul a másik oldalára, és mivel éjjel említette, hogy hatkor kelne, de nem kell vekker, majd magától, a nő pedig rápillant az órára, látja, hogy hat óra, így köszönti a férfit, aki nem válaszol. Visszafordul, és látszólag tovább alszik. A nőt nem zavarja, szegény, biztos álmos, fáradtabb, hadd aludjon. Persze a lehúzott rolók miatt a koromsötétben azt már tényleg nem látja, hogy nyitva van-e a szeme, mindenesetre a nő nem tud már visszaaludni. Próbálja feldolgozni magában a történteket, felfogni, hogy ez most tényleg megtörtént, ez a valóság volt, ő megkapta a világ legjobb pasiját, a nagybetűs FÉRFIt, és éjjel egészen benne volt… De a férfi csak alszik tovább, a nő meg csak agyal tovább, és lépnek fel benne az újabb igények, de hát gumiból nincs is több, no meg amúgy sem jött be, de hát akkor mi lesz…? No de a kiváncsiság is aktívan zakatol ám, és a hormonok is teszik a dolgukat – a nő kénytelen belátni vereségét: neki kell ez az ember, szőröstűl-bőröstűl, és hát milyen más megoldás van, ha nem az esemény utáni gyógyszer… Hiszen végül is egyszer élünk, és hát a nőnek meg főleg csak egyszer az életben van ilyen, ekkora lehetősége, ha ezt kihagyná, egy életen át bánná, az tuti biztos. És eddig sem volt semmi probléma, mit veszíthet ismételten…? Hát némi nemi betegség még a negatívumok oldalát gyarapítja, de már-már egyedül árválkodik ott, és hát… ennyi kockázat meg kell az élethez, bár ha valakinél, akkor egy ilyen szoknyavadásznál van ám esély, nem is kicsi, a különböző betegségek hordozására… Így hát szép lassan meggyőzi magát, van rá bőven ideje, a férfi hattól még vagy három órán át alszik, a nő viszont nem bírja, illetve az előző esti bor nem bírja már odabent, hát csak ki kell osonni az ágyból, csak fel ne ébressze…

Eljut a mellékhelyiségig, majd visszasunnyogna, de már a férfi is fönt van. Álmos fejjel dörzsöli a szemét, a nő lámpát gyújt, megsimogatja a meztelen férfi hátát, hozzábújik kicsit, de valamennyire érzi a férfi haragját… Hát, talán tényleg ennyire tragikus az a gumi… No de majd ha megtudja, micsoda elhatározásra jutott…! A férfi kicsit nyűglődősen szedelődzködni kezd, a nő aggódik, na, hát mi, hát ne már, de, mennem kell – „biztos…?” elsőre helyesel, igen, mennie kell. No de hát egy nőt nem lehet csak ilyen könnyen lerázni, főleg ha akar valamit – „egészen biztos…?” – na ehhez már némi hangsúly is szükségeltetett, nem a műaggódó vendéglátó, hogy ugyan, ne menjél már, hanem ez valami egész más. És ezt vele is éreztetni kellett…

A férfi megérti, hátrafordul, ránéz a nőre, majd hanyatt fekszik. A nő rámászik, még mindig nincs egyikükön sem ruha, és… és a férfi azonnal készen áll, a nő kicsit aggódik maga miatt, de hát abszolút nincs miért, csak rá kell nézni erre a testre, erre az arcra, erre a fejre, erre az egész emberre, akin most épp ül, és máris megvan a kívánt hatás, bár ellenőrizni nincs ideje, a férfi viszont nagy hirtelen felébredt, megtáltosodik, felpattan, a nőt az ágyhoz teremti, és kérdezés és magyarázat követelés nélkül határozottan beléhatol. Ahhhh… A nő megint nem hiszi el. Még jobban hitetlenkedik. Most épp azért, és ezt szóvá is teszi, hogy hogy is lehetett ennyire balga, hogy azt mondta, hogy ugyanolyan! Mármint gumival és anélkül! Hát dehogy ugyanolyan, hogy lenne már az, nem lehet egy napon összehasonlítani! Az eddigi élvezetek tízszeresét éli át a nő, nem hiszi el, hogy ez tényleg vele történik, a férfi egyre hevesebb, ismét lámpafény, nézik egymást, gyönyörködnek egymásban, a nő a férfiben legalább is mindenképp, de a férfi is mosolyog, gyönyörű, eszméletlen ez az ember, és apró, szexis gödröcskék közben, és ahh, egyszerűen hihetetlen, leírhatatlan…!

Folyamatosan egymás szemében úsznak, elvesznek egymás tekintetében, és ezúttal tényleg, igazából összeforrnak, egyesültek, és együtt élik át a gyönyöröket… A nő próbál hálás lenni, próbálja a férfi élvezetét is fokozni, össze-összeszorítja izomzatát odalent, már-már helyette élvezi, de azért látszik, hogy a férfi sem szenved… Ellenben izzad rendesen, és ezt a nő még szexisebbnek tartja, és ugyan ő is izzad a vad munkába, csak egyre jobban lovalja bele magát, és még mindig hitetlenkedik, hogy ez vele egyszerűen nem történhet meg… A férfi elég határozottan irányítja a produkciót, jó öt percenként cserélnek pózt, a nő már-már azt gondolja, hogy az egész Kama Sutrat végigtornásszák, vagy hogy egyenesen róluk írták… A nő lábai már szinte mindenpozícióban voltak, csak egyik a férfi nyakában, mindkettő, a nyaka körül, a dereka körül, szinte spárgában, gyertyában, terpeszben, elölről, hátulról, oldalról, lentről-föntről, és tényleg hihetetlen, a nő csak hüledezik, és meg is kérdezi egy levegősebb pillanatában, hogy melyik bolygóról jött a férfi, hiszen ez egyszerűen lehetetlen, ilyet földi lény egyszerűen nem tudhat! Erre persze csak nevet, pedig a nő tényleg komolyan kérdezte, majd hozzáteszi, hogy „és mikor fogsz átváltozni szörnyeteggé?”, ő pedig még jobban nevet, majd közli, hogy előbb feldarabolja, majd megeszi… Most már azt kezdem gondolni, hogy azért nem válaszolt, mert lelepleztem, és zavarában nem tudta, hogy reagáljon, mert ezt tényleg így gondolom: ilyet földi lény nem tudhat…! Legalább negyed órája csinálták már, de az sem kizárt, hogy 30-40 percig, és a férfi még mindig bírja, és kemény, és jó, és izgalmas, és fantasztikus…!

Aztán az egyik láb a nyakba-akciónál a hatalmas akcióban a nőnek teljesen elzsibbad a lába, bár ez még idáig érthető is, hiszen függőlegesen lógnak, hát még jó, hogy kifolyik belőle a vér… De hogy a nő mindkét karja is teljesen elzsibbadjon, sőt, az egész feje, igen, a feje, sőt, ha hagyná, vacogna a foga, szóval ilyen szituációt még soha nem ért meg, sőt, még csak nem is hallott ilyenről, meg is kérdezi a férfitől, hogy ez normális-e (hiszen azért ő biztos több nővel volt, mint ahány férfivel a nő volt), de nem tud rá semmit mondani, és mindketten értetlenül állnak az eset előtt, így egy kicsit pihennek. Legalább egy percet. :) Aztán folytatják ott, ahol abbahagyták, a lábfellógatós részek mellőzésével. Aztán a sok pozícióváltásban a nőnek eszébe jut, hogy még csak felül nem volt, így a következő ide-odarakosgatás alkalmával meg is ragadja az alkalmat, hogy elérje, amit akar, felkel, de a férfi is térdel, ott térdelnek az ágyon mindketten, egymáshoz nagyon-nagyon közel, max 10 cm-re, és éppen azon van, hogy hátradöntse, és ráüljön, de ez is valahogy annyira izgalmasnak tűnik neki, itt térdelni ketten, és hát azt a bizonyos tuti-csókot is lehetne már pótolni, meg is csókolja hát, de a férfi félreérti – azt hiszi, hogy a nő véget akar vetni a partynak, pedig még csak most akarja igazán kezdeni. De a férfi újra megszólal, és azt mondja majdnem színtelen hangon: vége. A nő kicsit szomorú, de boldog, hogy ennyi mindent kapott már, és megérti, abszolút megérti, hiszen így is tízszer, százszor tovább bírta a férfi, mint eddig bárki…

Lefekszenek hát egymás mellé, a nő újra a férfi mellkasához, a férfi átöleli, és így fekszenek nagyon sokáig… Aztán lassacskán elkezdenek megint beszélgetni, de nagyon érdekes beszélgetés kezdődik. A férfi azt mondja, hogy nem szereti félbe hagyni a dolgokat, amit elkezd. Hát igen, ezt a történetet is ismerem, csak ez eddig úgy nézett ki, hogy „jaj, de sajnálom, hogy te nem mentél el”, úgyhogy a nő ezt valami ilyesminek veszi. De azért kérdez. Ezt hogy érted? „Hát nem tudom, miért kellett abbahagyni”- mondja a férfi, a nő meg totál nem érti. De hát hiszen te mondtad, hogy vége! „Én? Én nem mondtam! Én kérdeztem!”. – óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!!!!!! Hát ez komoly??? Hát te csak kérdezted? Hát ne már…! De hát akkor miért? Hát mert nem ellenkeztél. Hát miért, lehet azzal ellenkezni, ha vki nem bírja tovább…? Mire a férfi – ismételném, jó negyven-hatvan perces műsor után –: „pedig most voltam úgy erőm harmadánál…” – a nő szenved, magában csendesen őrjöng, neeeeeeeeeeee, hát ezt nem hiszem eeeeeeeeeeeeel!!! Aztán belenyugszik, hiszen így is eszméletlenül kimerült, elfáradt, és igencsak megkapta a magáét. De persze azért még ő is bírta volna….

Hogy mi lesz ezután? Hát az bizony kérdés. Együtt indultak el otthonról, egy darabig együtt mentek, a buszon is pár megállót egy utaztak, és diszkréten, tapintatosan, felnőtt módon egyikük sem mondott, kérdezett semmit a továbbiakkal kapcsolatban. A lány, akiből nő lett ismét azt érzi, amit az egész előtt: eddig iszonyatosan boldog, nagyon jó volt, ha meg lesz tovább, lesz folytatása (hiszen lóg még a kétharmadával…!), akkor meg csak annál jobb! Baj nem történhet, ha csak nem esik bele, de ennél már talán valamivel érettebb, és még mindig tudják mindketten a másik elérhetőségeit. Azért arra erősen kíváncsi, hogy vajon milyen lesz a búcsúzás – fapofával, valami búcsúszóval, és egyáltalán puszi, csók, mi lesz az egész történet vége? Az utolsó közös megállónkban aztán ő leszállni készült, én utaztam tovább, a búcsúszónk a „majd még egyszer…” lett, és a nő szájára adott egy rövid, de eszméletlenül érzéki csókot ott, a buszon. A nővel madarat lehetett fogatni, sőt, még most is, ezen sorok írójával, aki kicsordul a boldogságtól, és retteg, hogy mikor támadnak újra követelőzően a hormonjai a jussukat vagy az eddigiek ismétlését elvárva. Délutánra megállapítja, hogy tetőtől talpig izomláza van, szinte mindenhol, és boldog, hogy mindezt átélhette a saját lakásán, 2006 áprilisának közepén…