Death

Sok év óta böngészte a beküldött írásokat megjelentető internetes oldal fórumát. Néha maga is írogatott, néha csak olvasgatott. Volt, akit szimpatikusnak és volt, akit ellenszenvesnek talált. Persze csupán az írásai, hozzászólásai alapján megítélni másokat nem elegendő, nem nyújthat teljes képet egy emberről, de jól szórakozott és időnként várta is, ismeretlen ismerősei jelentkezését.

Négy éve is lehet, hogy egy akkor magát tizenhárom évesnek mondó kislány csatlakozott a csevegő társasághoz. Kedvesen locsogó, őszinte, szimpatikus emberkének tűnt, ezért szeretettel válaszolgatott a hozzászólásaira. Szomorú is volt, amikor...- szégyelte magát, mert nem is tudta pontosan mikor - eltűnt. Egyszer csak ráébredt, hogy nincs. Vigasztalta magát, biztosan másik iskolába ment, új társaság, új élmények, … természetes, hogy egy idősödő idegen hamar feledésbe merül.

Nagyon megörült, amikor a minap meglátta az ismerős nicket.
A kölcsönös üdvözlések után egymás hogyléte után érdeklődtek. A kislány a szokott fesztelen stílusában:
- „elégedett vagyok és talán kicsit bölcsebb (<--- vagy gyávább, vagy félénkebb, vagy visszahúzódóbb, vagy nyugodtabb, vagy... <--- vége az érett gyerek időszaknak, mostantól éretlen tinédzser vagyok... utálom újrakezdeni, megint megharcolni vele) „
- Ó, a fiatalság.. -merengett a férfi.
-„nem hittem volna, hogy ilyesmit mondok, de mégis forog a Föld, viszont nem a Nap, hanem a
Fiúk körül kering a bolygóm(yeah) „ – locsogott tovább a lány.
-„Örülök, hogy örülsz. (Legalábbis remélem, hogy tényleg örülsz, és elnézed továbbra is a hülyeségeimet.)” – folytatta.
-„Érdekesen érezném magam, ha most megkérdezném, hogy te hogy vagy. Na ehhez azért még túl fiatal vagyok. (és túl lány, jobban szeretek magamról beszélni.) Érezd magad felhatalmazva, hogy elhallgattass, vagy magadról mesélj.” – fejezte be végül.
- Jaj, nem úgy van az kicsi lány! – kezdte volna a férfi.
- Ezer örömmel locsognék, de ez a fórum nem alkalmas erre, vénember létemre meg nem merek kérni privát lehetőséget. Természetesen igaziból örülök neked, ha jól érzed magad a bőrödben és úgy általában. A világ és benne önmagad változásai pedig az élet részei. Vívd meg a saját harcaid, edződj meg bennük és találd meg azt a fiút, aki méltó a szeretetedre! - írta a férfi végül válaszul.

Álmában sem gondolta volna, hogy a réges-régen, az oldalra regisztrálásakor megadott e-mail címére, levél jön. A kislány írta, tovább biztatva írjon magáról többet, érdeklődött az utóbbi idők új alkotásairól.
A férfinak egy idő múltán olyan érzése lett, mintha beszélgető társa külföldön lett volna, ott is olyan helyen, ahol nem érhető el az internet. Már majdnem rákérdezett a kislány hosszú távolléte okára, de aztán úgy gondolta mégsem lenne illő ötvennégy évesen egy fiatal lányt faggatni.
- Örülnék, ha meglátogatnál! – villant a monitor ismét.
A férfi meghökkent. -Mi a csudának akarna egy tizenhét-tizennyolc éves lány velem találkozni? -
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet -pötyögte a billentyűzeten. - Nem szeretném, ha ostoba emberek rossz hírbe hoznának, amiért egy idegen, korosabb férfival látnak. -
- Nem hoznának. Nem is látnának, mert nálunk lennénk a lakásban. -
- Jesszus! Pláne nem szabad! A szüleid agyon is csapnának, ha megtudnák.-
- Nem csapnának, már mondtam az anyunak. -
- Atya-gatya! Mit mondtál, hogy szeretnéd, ha meglátogatna az ötvenen felüli barátod?
- Igen.
- És mit mondott?
- Hogy tiszteletben tartja a kérésem.
A férfi zavartan pislogott.
- De hát az mégsem mindennapos, hogy tizenéves lányok, ötvenen felüli férfiismerőseiket hívják meg. Nagyon nem szeretném, ha bármi bajod lenne, ezért nem mennék bele ebbe a látogatásba. -
- Értem. Azért kösz.
Rossz szájízzel dőlt hátra. Bántotta, hogy vissza kellett utasítani. A monitor újra villant.
- Halló. Bocsánat. Lát engem? Illetve amit írok. Én az édesanyja vagyok. Beszélhetnénk? Megadná a telefon számát?

Csodálkozva ütötte be a válasz ablakba.
Szinte azonnal megszólalt a készülék.
Szipogó női hang szólt bele, bemutatkozva és azonnal a lényegre térve.
- Kérem, jöjjön el hozzá! Már nem sok van hátra és annyira várta magát. Az írásai alapján nagyon megszerette.
A férfival megfordult a szoba.
- Mi az, hogy nem sok van hátra?
- Magának sem mondta? Csacsi módon mindenki előtt titkolta. Leukémiás. Az elmúlt évben szinte folyamatosan a kórházban volt, de … - zokogás hallatszott a kagylóból.
- Azt mondták, nem sikerült megakadályozni az áttételeződést... Vége.... Hazahoztuk, hogy legalább az utolsó... Nem tudom mit érzett magában, de gyakran emlegette, hogy ha hazajön, meghívja egy teára. Kérem...

A férfi levegő után kapkodott.
- Én nem tudtam... Soha nem panaszkodott... Mindig vidám, cserfes kislánynak tűnt... Nagyon tiszteltem, az érett hozzászólásai miatt...-
- Igen... Sajnos korán .... Bocsásson meg, …-
- Természetesen, megyek. Mikor tudnak fogadni? -
- Bármikor...-
Kétszer is megkérdezte, mire a zokogás közül kihámozta a címet.
Kisírt szemű, negyven körüli asszony nyitott ajtót.
- Maga az az internetes férfi? Még a nevét sem tudom és a lányomhoz küldöm, jaj, micsoda világ ez?

Zavartan toporgott, mígnem az asszony észbe kapott és beinvitálta a lakásba. Tiszta, szépen berendezett helyiségek, enyhe kórház illattal. Érezhetően erősnek szánt, mégis gyenge hang érdeklődött az egyik szobából.
- Ki az, mama? Ugye Ő jött mégis el? Ugye?
- Igen kicsim. - Remegett az anya hangja. - Menjen csak be, én előkészítem a vacsoráját, a férjem hamarosan jön a munkából.
Vegyes érzelmekkel lépett be a láthatóan lányszobába. A falakon sztárok képei, a polcokon plüss állatkák a könyvek mellett. Az ágyban széparcú, megtört szemű, nagykamasz lányka, soványan, gyengén.
- Szia Nagyapó!

A férfi megremegett. A fórumon szokta így szólítani, az eddig csak nick-ként létező lány. Most, hogy élőben látta, hallotta, egészen más volt. A helyzet is roppant kínos volt számára, mit is keres ő egy idegen család, gyereklánya ágya előtt?
- Valami ilyesminek képzeltelek. Ősz tincsek, jóságos arc, mackós termet. Ha utcán találkoznék veled is rád ismertem volna.
Zavarban volt. Ő nem képzelte semmilyennek a lányt. Nem foglalkozott vele különösebben, nem képzelgett róla. Más korosztály, más világ, ennyi. Más kérdés, hogy mint minden fiatalt, őt is szeretettel, teljes értékű emberként kezelte. Fogalma sem volt róla, hogy a lány ennyire ragaszkodott hozzá.

Idétlen közhelyeket hebegett kínjában, de szerencsére a lány nem figyelt fel erre, hanem mondta a magáét.
- Elolvastam ám minden írásodat, meg a hozzászólásaid legtöbbjét is. Legalábbis amikor hozzáfértem a nethez. Mindig szerettem volna segítséget kérni tőled, hogy ha én is írni fogok, hogyan is kezdjek hozzá. -
- Üljön le! - Mutatott a székre az időközben belépett anya. - Ne fáraszd magad kicsim. Pihenned kell!
- Mindjárt, mindjárt - pihegte a lány.
- Később, hozom a vacsorád. Jól vagy? - Kérdezte gyanakodva. - Olyan furcsa a szemed. -
Kapkodva vette a levegőt a lány és gyorsan lihegte. - Igen, igen.
- De, hát azt mondtad, hogy az az oldal erotikus írásokat jelentet meg.
- Igen, mama azt is. Meg mást is.

Az asszony fejcsóválva távozott.
- Azt akartam, hogy ha majd én is, szóval úgy leszek, na, lesznek kapcsolataim, majd én is megírom, olyan szépen, mint ahogy te is megírtad a te élményeidet Nagyapó.
- Persze, segítek, hogyne. - Motyogta zavartan a férfi. „Mibe keveredtem?”
- Nem kell, már késő!
- Mi az, hogy késő? - Kapta fel a fejét.
- Már nincs időm megtapasztalni.
- Dehogy nincs! Ne beszélj butákat! Meggyógyulsz, és te leszel a királynő bármelyik bálban, meglásd! -
- Nem gyógyulok. Megmondták a kórházban, hogy ennyi volt és kész. Pár nap, pár óra és vége. És én már második napja itthon vagyok. Érzem is, hogy gyengülök. -
- Eh, biztos tévedtek azok a sarlatánok. -
- Nem. Ne bántsd őket! Nagyon kedvesek voltak mindig velem. Nekem ennyi jutott. -

Az asszony jött ismét. Feszülten figyelte a lánya arcát. - Hívjam a főorvos Urat? - Kérdezte a lányt.
- Minek? - Lehelte az. - Az apu mindjárt jön, itt lesz mindenki, aki kedves nekem. Minek még a doktor Úr is? - Egyre halkabb lett a hangja.
Az anya az ágy mellé lépett és aggódva fogta meg a lány erőtlen kezét. Emelt hangon szólongatta a lányt, aki egyre szürkébb arccal, elhalóan válaszolgatott.
A férfi döbbenten bámulta a jelenetet.
Az asszony már zokogva szólítgatta egyre távolabb kerülő lányát.
A „Nagyapó” üveges szemmel meredt a lány mozdulatlan mellkasára. Kifakadt.
- Csináljon már valamit, hát meghal ez a gyerek. Hé! Orvost! Mentőt! Gyorsan! Nem lélegzik! Hallja?! Hát meghal! Ember! - Kiáltott az éppen belépőnek. - Meghal! Hol a telefon? Hol a kórház! Itt a kocsim, vigyük gyorsan...
A könnyes szemű apa, csendesen a vállára tette a kezét.
- Nem tudunk segíteni.

A férfi levegőért kapkodott. Tűzoltótisztként látott embereket meghalni, de ez más volt. Egy ártatlan, gyerek, egy kislány, előtte kéne, hogy álljon az élet, aki a légynek sem ártott. Hát, miért kellett...? Összetörve roskadt vissza a székre és nézte az egymást átölelő szülőket a lányuk holtteste felett sírva.
Botorkálva jutott ki a parkolóig. A kormányra borulva még sokáig sírdogált tehetetlenségében...