Cola Light

Cola light

Már tíz perce csak az órámra pillantgattam, alig győztem kivárni, hogy végre elérkezzék az áhított két óra és én lerázva igáimat átadhassam magam egy kellemes délutáni sziesztának. Egy kávé, egy joint és egy szórakoztató újság. Ez volt minden kívánságom de akkor már úgy hajszoltam ezt az idilli víziót ahogy egy fuldokló kapálódzik a mentőövért. Azokban a napokban köszöntöttek be az első forró nyári napok, így egyre gyakrabban nyílta alkalmam kiköltözni teraszra. Ezidőtájt egyik legkedvesebb tevékenységemmé vált itt múlatni az időt.
Hazaérvén az előkészületeket gyorsan megtéve már ki is telepedtem kedvenc karosszékembe. Kényelmesen elhelyezkedtem a kék vászonnal borított fémtákolmányon, a lábamat pedig párnával felpolcolva, a szemközti széken pihentettem, így érve el a lehető legtökéletesebb kényelmet, amit egy földi halandó, egy álmos csütörtök délután elérhet. A hétköznapok sivatagában olyan oázisok ezek, amelyektől bűn megfosztani magunkat. Mind nagyobb magasságokba emeli ezt az érzést a kora nyári délután balzsamos levegője és az érkező meleg évszak derűs optimizmusa. Végső beteljesülésként, elégedetten mosolyogva nyúltam cigarettámért, amikor angyali hang simogatta meg vájt fülemet. Nem csalt meg hű lokátorom, tini-csicsergés trillái szálltak felém. Mézédes ambrózia csörgedezett végig hallójárataimon, hogy aztán az agyamba gyűrűzve átjárja az egész testemet.

Kipillantva felfedeztem a park irányából érkező két lányt. Vidáman beszélgetve közelítettek a ház felé. Rögtön feltűnt, hogy egyenruhát vagy valamilyen uniformis-félét viselnek, ahogy közelebb értek már kivehető volt a cég neve is: Coca-cola.
A vállalat jó ízléssel megáldott kreatív csapata úgy látszik nem spórt sem a pénzel sem idővel, a lányok a jó időnek köszönhetően az ilyenkor szokásos, falatnyi szerelésükben mutatták meg magukat, így dobva még egy lapát szenet a közelgő nyár érkező mozdonyának kazánjába. Mind a két tündérke az új cola-light metálszürke színében csillogó szűk toppot viselt, aminek mellrészén dőlt, piros, betűkkel a termék neve díszelgett. Rövid miniszoknyájuk látni engedte frissen lebarnult combjukat. Lábukat neonlila ill. zöld vietnami papucsba bujtatták és egy piros hűtőtáskát cipeltek.
Miután eltűntek a sarkon, még teljesebb elégedettséggel dőltem hátra, nyugtázva magamban, hogy Isten létezik.

Néhány pillanat elteltével épp rágyújtani készültem, mikor az éles csengőszóra kezem megdermedt a mozdulatban. Első érzésem a kínzó fájdalom volt, amilyért valaki egy másodperc alatt csírájában eltiporja mesterien felépített és a felsőbb hatalmak által megtámogatott sziesztámat. Átfutott az agyamon, hogy nem nyitom ki, de végül mégis feltápászkodtam. Úgy gondoltam, ha most elküldöm az illetőt még mindig jobban járok mintha később esetleg visszatérne. Bementem hát a teraszról, a nappalin át az előszobába, hogy ajtót nyissak; a visszatérés céljának minden eszközt alávetve.
Az ajtót kinyitva olyan látvány tárult a szemem elé, amelynek forgószele minden olyan épp férfiban mély maradandó nyomot hagy, aki szembetalálja magát két egyenruhás tinilánnyal a saját küszöbén. Egy széles mosoly megeresztve köszöntem nekik, ők pedig vihorászva belevágtak a mondókájukba. Meg kell valljam, nem igazán figyeltem, ha jól emlékszem valamiféle nyereményjáték részleteit magyarázták. Sokkal inkább legeltettem szemeimet újdonsült barátnőim domború lankáin. A magasabbik, barna hajú, úgy tűnik visszafogottabb, a szőke viszi a szót. Ő inkább csak mosolyog. Barna, vállközépig érő haját napszemüveggel tűzte hátra, csinos kis orra környékén pedig néhány szeplő jelzi a érkező nyár sugarait. Őzikeszeme közvetlenséget és jó hangulatot tükröz. Az a fajta lány és abban a korban, akinek egy ilyen tavaszi délután legalább akkora ajándék mint nekem.

Annaként mutatkozott be, szőke barátnőjét pedig Zsófinak hívták. Ő valamivel hivalkodóbb, kicsit megjátszotta magát és folyton a játék részleteivel nyaggatott. De igaz, hogy volt mire játszania. Tökéletes alakkal áldotta meg a sors. Enyhén széles csípőjét, telt melleit csak még jobban kiemelte az uniformis. Tökéletes köldöke vörös posztóként táncolt a szemem előtt. Szerencsére nem viselt pircinget, bűn lett volna ékszerrel elcsúfítani ezt a természetes ékszert. Rövid, lazán kócos, szőke fürtökkel ölelt angyalarcából sugárzott a báj. Száz lányból alig ha egy ilyen szép akad. Ezt ő is jól tudta, akárcsak azt, hogy ezekben az években minden megkaphat, amit csak akar. A viselkedésében tisztán látszott a magabiztosságnak az a fajtája, amely csak keveseknek adatik meg. Ez olyan mélyről fakad és olyan természetes erővel uralkodik a személyiségen, hogy az illető észre sem veszi. Számár természetes az, ami másnak csak ritka kiváltság: az állandó, osztatlan figyelem. Megszokta már, hogy mindig a társaság középpontjában van, még akkor is ha nem tesz érte semmit, csupán mosolyog vagy egy kólát iszik. Kicsit szigorú, azúrkék szemeivel érdeklődve engem figyel, majd elkapva kósza tekintetemet, a szó szoros értelmében rabul ejt. Én egy feneketlen mély kútban vergődöm, az Ő pillantása pedig hétköznapi rutinnal nyugtázza megtérésemet templomába.
Látom, hogy fáradtak, biztosan elcsigázat őket a nagy hőségben megtett út egyik háztól a másikig a nehéz hűtőtáskát cipelve. Egy kicsit még most is szaporán szedik a levegőt. Újatlan pólójukon újra és újra ördögi táncot lejt hullámzó mellkasuk és ahogy Anna hátat fordítva lehajol a táskájához, észreveszem, hogy vékony verejtékcsík húzódik hosszú gerince mentén.
Kihasználva az alkalmat beljebb invitálom őket egy kis pihenésre. Nemigen kéretik magukat, elfogadják, a meghívást.
Belépve leveszik kis papucsaikat és úgy követnek a nappaliba. Lakkozott kis lábujjaik, húsz kicsi gyémántként ragyognak a hajópadlón.

Mesébe illő jelenség, amint kifújva magukat egyre csak csicseregve, mezítláb tipegnek a napfényben fürdő tágas szoba felé. Mindig úgy gondoltam, hogy egy szép, meztelen női láb már önmagában képes megteremteni egyfajta intim hangulatot, ami a fesztelen, természetes báj és az erotika határ egyensúlyozva laza és izgató miliőt teremt. Azt hiszem ezzel a –ha még csak tudat alatt is- minden nő tisztában van és élvezi is. Persze csak az olyan, akit a természet legalább egy leheletnyi szenvedéllyel megajándékozott. És ezzel a két tüneménnyel szemmel láthatóan igen bőkezűen bánt.
A lakást dicsérik, nagyon tetszik nekik a nagyapámtól megörökölt régi komód, azt mondják olyan retrós. A szobába érve hellyel kínálom őket és kisietek az teraszra, hogy behozzam a még kint lévő kávémat és egy belső hangnak engedelmeskedve a megtekert cigit is. Visszaérve hideg, szénsavas ásványvízzel csillapítom szomjukat és a bárpultra támaszkodva figyelem, ahogyan isznak. A két szomjas kis gazella, nagy, mohó kortyokban nyeli a vizet. Elejtek egy megjegyzést a táskában lapuló folyadéktartalékokra célozva, felvetve a kérdést, hogy vajon miért nem azzal csillapították eddig a szomjukat, de csak kacagnak. És immár hivatalosan is kivetkőzve eredeti szerepükből felváltva szapulni kezdik az üdítőt, amit dicsérniük kellene.

Anna szól, hogy ha lehet használná a mellékhelységet. Úgy veszem észre kezd Ő is beszédesebbé válni, ami talán annak köszönhető, hogy eldobva munkaköri kötöttségeiket immár csupán azok vagyunk amik: fiatalok egy szobában, egy forró csütörtök délután.
Mégpedig az ellentétes nemekből valók, aminek vibráló izgalma mindhármunkat átjár. Ott bújik meg minden apró mozdulatban, mindegyikőnk szemében, abban ahogy Zsófi meztelen lábait maga alá húzva a bárszékre telepszik vagy ahogy szívószálával a pohárban lévő jégdarabokkal játszik. Hétköznapi dolgokról beszélgetünk, az iskolájukról mesél, én pedig munkahelyi anekdótákkal szórakoztatom. Az első sokkszerű benyomás után, kissé megnyugodva, úgy találom, hogy Zsófi jó társaság, jó humora van és a korábbi benyomássommal ellentétben, meglehetős önkritikával beszél magáról. Bár felvetődik bennem, hogy csupán így szeretne néhány plusz bókot kicsalni, így hát dolgomat téve, kinyilatkoztatom, milyen páratlan szépségűnek találom. Egyáltalán nem esik nehezemre, igazából jó érzés végre a szemébe mondani azt amit már tekintetemből réges-rég kiolvashatott. Valóban jólesik e neki vagy csak ügyesen megjátsza, nem tudom? De úgy tűnik, őszintén örül a bókjaimnak.

Időközben visszatér Anna is, aki kicsit felfrissítve magát mosolyogva foglal helyet a bárszéken. Keresztbetett lábának bal bokáján felfedezek egy vékony ezüstláncot, ami tökéletes kontraksztok alkotva napbarnított bőrével rendkívüli, egzotikus bájt kölcsönöz a kis tüneménynek. Olyan barna, akár egy maláj bennszülött. Mint kiderül, szüleivel nem rég tértek haza egy kéthetes thaiföldi nyaralásból. A velem szemközti öltözőtükör jóvoltából kedvemre gyönyörködhetek mindkét lányban.
Miközben így teszek, észreveszem, hogy tekintetük cinkosan össze-össze találkozik, majd a mahagóni pulton pihenő jointra vándorol. Mikor látják, hogy már én is mosolygok, kuncogva állapítják meg, hogy egy „marijuanás” cigarettával van dolguk. Biztosítom őket arról, hogy nem tévedtek, és bár úgy tűnik a kérdésnek nincs igazi tétje, mégis felteszem, az udvariasság kedvéért. A válasz: „igen, akarunk”.

Mindkettejük tekintetéből kiolvasom az izgalmat, és a váratlan örömet, hogy a munka oltárán elvérezni készülő délután végül ilyen kellemes fordulatot vett. Rágyújtotok, majd a füllesztő időnek és kis társaságunkat körülvevő jókedvű hangulatnak megfelelő, kubai CD-t tetszek a lejátszóba. A zene megtetszi a hatását. Alattomosan fészkeli be magát mindannyiunk szívébe, hogy aztán vérünket pezsegtetve terjedjen szét végtagjaink felé. Az örök napfényben élő emberek muzsikájának elemi ritmusa a lányok zsigeréjéig hatolt. Mindhármunkat átjár ugyanaz a hangulat, ahogy beszélgetve -én a kávé után egy Heinekkent szürcsölgetve- adjuk tovább a cigit. A kezem önkéntelenül is a zene ritmusát dobolja, érzem, hogy közös hullámhosszon vagyunk.
Ekkor minden előzetes bejelentés nélkül, Anna és Zsófi engedve a csábításnak táncolni kezdenek. A nappali közepén járják örömtáncukat, ami ez egyidős az emberiséggel. Királyok háborúztak egymással ezért a táncért, vallások születtek és hulltak porba általa. Olyan hatalmas erő, amely pillanatok alatt képes egy hétköznapi lakás nappalijából fülledt háremet varázsolni. Már nem hostesslányok táncolnak, hanem Dionüszosz papnői mutattak be áldozatot.

Biztos vagyok benn, hogy csak két nő képes ilyen tökéletesen feltárulkozni egymásnak, táncuk hevében hol közelednek, hol eltávolodnak, de mindvégig kihívóan farkasszemet néznek egymással. Egyértelmű, hogy nem ez az első közös táncuk, tökéletes harmóniában mozogva alkotnak teljes egészet. Számtalan éjszakát végigtáncolhattak már, látszik, hogy egymás legapróbb mozdulatára is tökéletesen reagálva, tiszta szívükből élvezik a lüktető ritmusokat. Ezt lehetetlen megtanulni, ezzel a képességgel vagy születésétől fogva rendelkezik az ember vagy egész életében irigykedve figyeli a kiválasztottakat, akik képesek a muzsikával olyan formán azonosulni miképp egy festő viszi vászonra legbenső érzelmeit.
Eszembe sem jut megzavarni Őket, hiszen biztosan tudom, hogy ebben a pillanatban táncom csupán görbe tükre lenne beteljesülésüknek. Inkább csak figyelem a két lányt a bárpult mögül, ahogy a külvilágot teljesen kirekesztve, csak egymásnak élnek. Mosolyogva bele kortyolok sörömbe és mélyet slukkolok a rám maradt cigiből. Bár táncommal nem tudom visszaadni a zene, a lányok és a különös délután megannyi apró eleme által kiteljesedett mennyei érzést, belülről majd szétvet a hév.

Ekkor Anna, táncából kiszakadva felém indul. Szaporán, zihálva szedi a levegőt. Nem kimerültség ez, sokkal inkább egy felajzott, kortalan asszony izgalma, aki dacolva a mindennapi élet sekélyes örömeivel, akarja és tudja is élvezni az életet. Éppúgy lehetne ebben a pillanatban tizenhét éves, mint negyvenkettő, táncolhatna akár egy sivatagi jurta sátor előtt vagy a burj-al arab hotel elnöki lakosztájában. Milliónyi nő szenvedélye egyetlen lányba zárva. Tekintete vad és szenvedélyes, csípője a zene ritmusára jár, miközben felém halad. Kacér mosolyt küld felém és ujjával hívogat. Betáncolok kettejük közé és Ők közrefognak engem. Zsófi előttem kezd izgató taglejtésbe, míg Anna szorosan a hátamhoz simul. Mindhárman egyszerre mozgunk a zene ritmusára. Nem tudom elszakítani tekintetem a szőke kis tündér szeméről, a pillantása édesen hívogat. Kezemet csupasz, verejtéktől nedves csípőjére teszem, Ő pedig a nyakamat átfonva közelebb húzódik. Érzem, ahogy Anna hátulról szorosan hozzám simul, érzem hátamon kemény, formás kis melleinek nyomását. Így vonaglunk fülledt, izgatott révületben, kizárva minden és mindenkit magunk körül. Zsófi igéző tekintetétől megfosztva egy fél fordulatot tesz és már háttal, visszatáncol felém. Kezemet megragadva, újra a csípőjére teszi, én pedig finoman húzom őt magamhoz. Mikor formás, kemény feneke ágyékomhoz ér teljesen elvesztem az eszem. Egy földrengés erejével kerít hatalmába a vágy és szememet lehunyva megadom magamat az elemi ösztön követelésének. Úgy tűnik, hogy ők kezdik elveszíteni a fejüket mert Anna mögöttem táncolva előrenyúl és végtelen lassan végigsimítja barátnője mellét, aki angyali arcát félig hátrafordítva, kéjes mosollyal hálálja meg.

Ebben a pillanatba csókolom meg Őt, amit ifjúságának elemésztő, vad hevével viszonoz. A szőke démon mohó nyelve fürge kis gyíkként cikázik a számban, majd párját megtalálva észvesztő násztáncába kezd. Érzem a tarkómon Anna tűzforró leheletét, amint ajka a nyakamból a fülemig, majd vissza vándorol.
Már nem a szoba közepén vagyunk. Ott vonaglunk mindhárman a fekete bőrkanapé előtt, egy időtlen tölgy kusza gyökerekét reménytelenül összefonódva, készen arra, hogy a gyönyör kimeríthetetlen kútjából egész délután szomjunkat oltsuk.

Elen Rozén