Cirmi rossz napja

Két hónapja ismerjük egymást Robival, már ha a netes csevegéseket is beleszámítom, elvégre az volt a kezdet. Amikor először találkoztunk élőben, mindketten meglepődtünk – az egymásnak küldött fotókból nem sok derült ki, a személyes varázs nem mutatkozik meg az élettelen képeken.

De a valóságban nagyon is működött a dolog, órákon át beszélgettünk és észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. Újra és újra találkozni akartunk, minél jobban megismerni a másikat, még többet, még „nagyobb szeletet” kapni belőle. Még mindig hihetetlen számomra, mennyire egy hullámhosszon vagyunk, mennyire hasonlóan látjuk a világot számos dologgal kapcsolatban. Lelki társ – jut eszembe a kifejezés.

Most itt vagyunk a lakásomon, izgatottságomat leplezve vezetem őt körbe a szobákon (az összes másfelen), magyarázok, mutogatok, mesélem a felújítással kapcsolatos terveimet, ő pedig lelkesen bólogat, dicséri a képeket a falon, megsimogatja a macskát, rácsodálkozik könyvespolcom kínálatára. Úgy teszünk, mintha semmi más meg sem fordulna a fejünkben, mintha tényleg csak beszélgetni jöttünk volna össze...

Kiválasztunk egy filmet, és némi rágcsálnivalóval az ölünkben letelepszünk a kanapéra, megnézni a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? című vígjátékot. A hősnő pasirettentő technikáit látva ünnepélyes ígéretet teszek mozitársamnak, hogy sose fogok hasonló idiótaságokat alkalmazni, ha egyszer le akarom koptatni magamról őt. Cserébe megígéri, hogy sose fog gyémántcégek estélyére elvinni fogadásból. Elvagyunk.

A történet a felénél jár, de kevéssé figyelek oda rá, sokkal jobban érdekel biopárnám, melyen a fejemet nyugtatom. Érzem a szívdobbanásait, simogató tenyere hasamon lófrál. A sós rágcsa elfogy, előre hajolok és leteszem az asztalra a tányért. Ahogy visszadőlnék előbbi pozíciómba, az a bizonyos kéz feljebb vándorol rajtam, melleimet cirógatja. Oldalra fordítom fejemet egy chipsízű csókért, aztán magam sem tudom, miként történik, de néhány perccel később már bugyiban-melltartóban harapdálom a nyakát, miközben ő a cicifix kikapcsolásával bajlódik. Rajta sincs túl sok ruha...

Cirmi ezt a pillanatot választja, hogy felugorjon közénk némi simogatás reményében. Szegény alaposan meglepődik, amikor nemes egyszerűséggel lelököm a padlóra. Sértetten kivonul a macskaajtón át duzzogni, magamban elkönyvelem, hogy később még pedálozhatok a kegyeiért jócskán, ha ki akarom engesztelni.
Lekerülnek rólunk az utolsó ruhadarabok is, bár az alsónaci nem akarja egykönnyen elhagyni helyét – éledezik az alatta lakó, útjába „áll”. Azért megoldjuk.

Foglalkozom kicsit az útonállóval, jólesik neki a kényeztetés, látom Robi szemén. Ő sem tétlenkedik; ahogy fél térdemmel a kanapén, másik lábammal a padlón támasztom magam, ujjai csiklómra kúsznak, másik kezével maga felé húzza nyakamat. Engedek a szelíd kényszernek, elhagyom a padlót és ágyéka fölé térdelek, melleim arcához érnek. Kap is az alkalmon, szája mohón keresi mellbimbóimat, lehelete bizsergeti amúgy is túlhevült bőrömet. Az ő vére is lázasan száguldozik ereiben, kezem már egy forró rudat markol odalenn, mely peckesen áll és várja a bebocsátást. Gazdája a kanapé karfáján átvetett nadrágjáért nyúl, zsebében kotorászik. Amikor megleli, amit keresett, a nadrág messze repül, a macska hangos nyávogással kecmereg ki alóla, majd dühösen fújva ismét kirongyol az ajtón át. Rossz napja van csóri állatnak.

Robi elém tartja tenyerét, rajta az óvszer, kérdőn néz rám. Szóval készült a pasas, jól van, ezt díjazom. Elveszem tőle a holmit, kibontom, ő mellkasomhoz fúrja fejét, melleimet masszírozza, míg ügyködöm. Rendeltetési helyére simogatom a spermakelepcét, s ha már ott járok, kap némi heremasszázst is viszonzásul az előbbiért.

Fogaim gyengéden ízlelgetik fülcimpáját, miközben lassan helyére igazítom farkát és beleereszkedem. Kezeivel csípőmet fogja, lefelé húz, halkan felnyögök, haját markolom. Az akcióhős nem mondható óriás méretűnek, teljesen átlagos – de nekem így is bőven sok, teljesen kitölt, úgy érzem, majd szétfeszít. Jó érzés.
Óvatos, lassú mozgásba kezdek, karjaimmal nyakát ölelem, egymás szemébe nézünk. A film pereg a képernyőn, párbeszédek szolgáltatnak háttérzajt, de kicsit sem figyelünk rá, a külvilág eltávolodik, talán soha nem is létezett.

Zihálva játsszuk a társasjátékot, egyre gyorsabban és gyorsabban, mind vadabbul markolva a másikat a nyikorgó kanapén. Az egyik mozdulatom túl lendületesre sikerül, kis híján „lemaradok a témáról”, de párom résen (résben) van, velem mozdul és pozíciót váltunk; ledönt a kanapéra, immár ő van felül. Ott folytatjuk, ahol megakadtunk egy percre, a tempót már ő diktálja, én csak követem az élvezettől nyögdécselve.

Hamarosan bekövetkezik a csillaghullás, megremegnek belső izmaim az érzéstől, összerándulásaikat Robi is érzi, élvezi, egy férfias nyögés kíséretében követ a gyönyörbe.
Levegő után kapkodva fekszünk, bőrünk tűzforró, lassan nyugszik odabenn a zakatoló motor. A gumi és tartalma jobb híján egy üres pohárban landol az asztalon, összenevetünk a meglehetősen idétlen látványon.
- Ilyen koktélt nem szeretnék inni – mondja nekem, majd köldökömbe csókol.