Bűnöm

Előszó: Fogd, olvasó, a történetet, vedd górcső alá, élvezd, s lásd. Egy történet egy párról, egy buliról és „Xavérről”. Történet egy vad, buja érzelemről, szexről, és a bukásról. Történet egy történetről... és „Xavérről”. Olvasó! A legjobbakat! S ahogy egy film se ér semmit, ha csak a bevezetőjét nézed meg, ez a varázs sem fog magával ragadni, ha végig nem olvasod. Olvasó! A legjobbakat!

– Oldozz fel atyám, mert vétkeztem.

Nem tudtam mást tenni. Mint űzött vad, szabályosan berontottam a templom udvarába. Futottam, mert azt reméltem, hogy ezzel magam mögött hagyhatom, amit tettem, s futottam, mert annyira kikívánkozott belőlem az igazság. Futottam, a templom udvarán ropogott a lábam alatt a murva. Szinte felugrottam a legfelsőbb lépcsőfokra, s megragadtam az ajtó kilincsét. Ekkor megint éreztem, hogy a vállaimra zuhan. Megrogyott a lábam, csak a kilincset fogó kezem tartott állva. Hogy tehettem ezt? S mintha nem is férfi volnék – mindig lenéztem a lelkiséget, mindig lenéztem a túl érzelmes pillanatokat – felkiáltottam lelki kínomban a kilincset markolva. Hogy tehettem ezt?

Végül lenyomtam a kilincset, s bementem. Nem voltak benn hívek, így nem is takargattam, most már sírva botladoztam az oldalhajó irányába. Ha ennyire csalódtam magamban, a tisztességemben, akkor most már nem számít, hogy elvesztem az erős férfi álarcát. Odaértem. Összeszorítottam a szemem, hogy úrrá legyek magamon, de abban a pillanatban bevillant előttem a kép, s rögvest felpattan szemem. Nem akarom látni ezt a képet. Majd esmét lehunyom: látnom kell. Megtörtént. És most ezért vagyok itt. Belépek. Belépek a gyóntatófülkébe. Térdre zuhanok. Remegő kezem felemelem. Keresztet vetek, de testem úgy rázkódik, mintha lázálom dobálna a hideg párnák között. Lázálom is dobál. Pedig ebből már felébredtem.

– Oldozz fel atyám, mert vétkeztem. Gyó...gyónom a mindenha...ha..ható Istennek és neked lelkiatyám, hogy... – eddig bírtam. Összekulcsolt kezemet homlokomhoz szorítottam, ajkaimba haraptam, érzem fájt, de szaggató remegésemet nem tudtam visszafogni. Már nem is akartam. Gyermeki sírással folytattam, gyermeki őszinteséggel ömlött belőlem minden. – ... évek óta nem voltam gyónni és a következő vétkekkel bántottam meg a fölséges Istent. Egyszer házasságtörést követtem el.
– Mik voltak fiam, a körülmények?

*

– Végre, hogy itt vagytok! Zoli! Évi! Lajos! Csenge! Már lassan azt hittük, nélkületek kell elkezdeni!
– Azt mertétek volna! – nevettem, majd a bal kezemben a nyakon fogott barackos ágyas pálinkás palackkal megöleltem Xavért, mire ő egy ferde mosoly kíséretében megjegyezte:
– Hát csak két percre elegendő piát hoztatok?

Nevettünk, majd Xavér, a házigazda két kézzel megfogta a fa sorompót, s kissé felemelte, hogy be tudjunk alatta menni. Általában itt gyűltünk össze hétvégéken, Xavér kis tanyáján a Pinka patak mellett. Idillikus kis nádfedeles kalyiba, melyet az étterméből csurranó-cseppenő forintokból emelt. Végzős egyetemistához képest nem is rossz teljesítmény. A kisutcányi bekötőút végén láttuk a tanyát, amelynek ablakai már mindenféle színben táncoltak, s messziről hallatszott, hogy Lady Gaga üvölt megannyi hangfalból.

– Talán többet tudtunk volna hozni, ha valaki nem akarja minden áron ellenőrizni a minőségét! – csipkelődött drága feleségem, akivel jobb kezemet magához szorítva baktattunk a házigazda és Lajosék mellett. Lajos általános óta osztálytársam, barátom, szóval már 11 éve mentünk egymás agyára. Igaz tizedikben kihúzott Svájcba egy évre cserediáknak, de magánúton letéve a vizsgákat velünk folytathatta tovább a 11-et. Csengével is így találkozott, ő volt a lány, aki vele együtt ment ki Genfbe. Sokak szerint csak a két messzire vetődött magyar összetartása, megint másik szerint az egymásra fanyalodás volt az oka, de ezek ketten a kinti félév végére már kora este találkoztak, s hosszan szeretkeztek az alpesi nagyvárosban.

– Zoli! – drágám, Évi, hirtelen megállt, s eldobta a kezemet, ahogy az eszébe ötlött – te idióta! Fennhagytad a buszon az összes piát!

Nem tudtam mit mondani, a busz végében voltunk, a többi üres volt, minőség-ellenőrzés címmel végigkóstoltuk őket, a sofőr meg hiába meresztette a szemét a kormány fölött tükörben.

– Ti se szóltatok!
– Jó jó jó! Nyugalom – Xavér csitítóan odapattant. – Évi emiatt igazán ne kapd fel a vizet, hisz VAN ITT ELÉG PIA! – azzal nevetve próbált továbbkormányozni minket.
– Semmit se lehet rád bízni! – volt már benne is rendesen – Fennhagytad az összest a buszon leszálláskor? Ilyen nehéz megérteni, hogy a Auerbach-tanyánál szállunk és a segged emelésekor emeld meg az italos ládát is, mi?
– Évi... – próbálkozott a házigazda.
– Kussoljál Xavér!
– Ne haragudj, Évi!
– Jaj, Zoli, drága! Csak... csak ne mentegetőzzél itt nekem. Most miattad nincs egy árva pia se.
– Évi...
– Zoli!
– De Évi...
– Xavér!

Egy határozott nyögés überelte a vitát. Körbenéztek, Lajosékat nem látták sehol, pedig a sorompót még velük együtt bújták át. Ismét hallották a nyögést. Tovább forgolódtak, mígnem egyértelművé vált, hogy a hang az erdőből jön, amely körbeöleli a bekötőutat és a tanyát.

– LA-LAJOS!

Erre akármennyire is szesz-indukálta ideges volt párom, nevetni kezdtet, s hozzá csatlakoztunk mi is Xavérral. A házigazda megragadva a pillanatnyi jókedvet odajött közénk, karjait vállunkra tette, s kissé ingázva irányított bennünket a ház felé.

– Várjatok itt, hozok nektek valamit!

Az előszoba-konyha most kész raktárkinézetű volt a sok lerakott cipőtől és kabáttól. Ajtó nélküli átjáró nyílt a nappaliba már javában folyt a buli. Fényeket és füstgépet is szalasztottak valahonnan. Pár pillanat múlva vissza is ért Xavér, kezében 3 pohár agávépálinka és egy sószóróval. Mindhármunk kézfejére rászórt egy keveset, amit rögvest fel is nyaltunk.

– Na látod, Évikém? Van itt bőven. Kettőtökre, hogy a ZH-k rengetegében is meg lehet találni a hitvesi ágyat! – fenékig ittuk a kupicákat, majd a házigazda megragadta a kezünket és berántott a táncparketté avanzsált kikopaszított nappaliba. Mégha voltak is itt bútorok, most hangfalak foglalták el a sarkokat, s maradék dugaszoló aljzatba pedig egy lézershow-t dugott be valaki.

Évi hirtelen hévvel tapadt rá a számra. Én viszonoztam a csókot, majd kezeimmel átöleltem. Oldalra fordítottuk a fejünket, miközben kezeim lecsúsztak a derekára. Becsókoltam a nyakába, s a szemem sarkából megláttam, hogy Xavér egy tálcán kínált fel három pohár, erős illatából ítélve, finn vodkát. A házigazda fejét hátravetve nevetett, amint látta, hogy az italok után egyre több pár suhan el a mellékszobákba, feltételezhetően még nem hányni a mosdóba. Hozzánk is elért. Ajkaink szétváltak, először én hörpintettem fel. Még mindig nedves ajkaimmal végignyaltam a nyakát, mire ő becsukta a szemét. Ezután ő ürítette ki a kínált poharat, s újabb csókkal osztotta meg velem is újfent az ízét. A világért se szakítva meg a csókot, közben egyik kezemet kiszabadítottam, s a harmadik kispohár vodkát lassan, mély dekoltázsára öntöttem. A csók közben éreztem, hogy beleborzong, ahogy a hideg végigcsordul forró mellein; majd ha lehet, még közelebb bújt hozzám. Xavér megveregette a hátam, majd folytatta körútját.

Változott a szám, a merő gépi zene ritmusára az egész szoba ugrálni kezdett, majd kezdtet kibontakozódni a pogo. Kezeimet lassan, de határozottan végighúztam a csípőjén, fel az oldalán, majd két kezem közé fogtam forró arcát, úgy vetettem véget a csóknak. Levegőért lihegve néztünk, majd oldalra néztem, Xavér a bárpult mögött kevert, s a pult mögötti pirosas dió ajtó felé intett fejéve. Megragadtam Évi kezét, s szabályosan szaladtunk. Feltépve a szoba ajtaját láttuk, hogy a hálószobáról van szó. Évi megrázta a haját, s ismét rám vetette magát. Én ellenben nem bírtam tovább csókolni, hanem a tőlem telhető leggyorsabb tempóban húztam le róla a blúzt, mire ő átvéve a heves ritmust szétnyitotta tarka ingemet, s a földre dobta. Ismét csókolni akart, de én félrehajoltam, s a nyakába nyaltam. Folytatván a mozdulatsort lecsúsztam a vállaira, s közben finoman nyomtam előre-előre, mire ő lépésről lépésre hátrált az ágy felé. Mikorra melltartójához értem, bokája az ágy szélét érte. Melltartója hátul pattintós volt, ami megkönnyebbítette, hogy rögtön széthúzhassam, s félredobhassam. Majd ugyanazzal a mozdulattal hátradöntöttem az ágyon. A tequila és a vodka ekkor pörgetett fel teljesen, színes miniszoknyája pár rántással a Földre került, s rábuktam vörös tangájára. A ruhán keresztül kezdtem nyalni, próbáltam minden oldalról az anyag alá kerülni, végül alul felfeszítettem, ujjammal megtámasztottam, félrehúztam, végül nyelvemmel egyesével egyenesen végigszántottam a nagyajkak vonalát. Ajtónyikorgást hallottam, majd üveges ütődést, mit amikor valaki egy poharakkal megrakott fém tálcát helyez le. Egy másodperc alatt hátrakaptam a fejemet, s még épp láttam, ahogy Xavér mosolyogva kimegy az ajtón. A legkevésbé sem érdekelt, hogy hogyan lehet olyan perverz, hogy ilyenkor benyit. Aztán a szemem a tálcára esett, amin sorjában álltak a vodkásüvegek, mellettük pedig a pezsgők behűtésére szolgáló jeges krómvödör.

Felugrottam, majd mielőtt Évi akár türelmetlenül felnyöghetett volna, kezébe nyomtam egy poharat, s fejét megemelve segítettem inni neki. Utána és is kiürítettem egyet. Ismét a tálcához ugrottam, s egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a pezsgős vödröt, s odavittem az ágyhoz. Kiemeltem belőle egy maréknyi jégkockát, s Évi hasára kezdtem őket helyezni, s ő minden egyes darabnál felsóhajtott. A legvégsőt a puncija tőszomszédságába helyeztem. Miután elfogyott a jég azt megfogtam, s körberajzoltam vele a gyönyörű, borotvált puncit. Másik kezem mutatóujját, pedig ezzel párhuzamosan bedugtam. Lévén már annyira nedves volt, az ujjam szinte besiklott. Hamarosan társult hozzá középső ujjam és gyűrűsujjam. A trióra megemelte a csípőjét, mire még intenzívebben dolgoztam, mind benne mozogni, mind a jéggel játszani körötte. Ahogy a jég lassan elolvasd a hideglangyos víz végigfolyt a csípője két oldalán, s le, a nagyajkak közé, majd combjai vágatába, mígnem a gátat elérve beitta a rongyos lepedő. S mire az utolsó jégkockát is vízzé olvasztotta teste melege a véget nem érő körzéseim alatt barlangja körül, s mire a trió gyorsasága is elérte a maximumot, megfeszült, még lába is spiccbe szorult. Tudtam, hogy amit én teszek vele, azt ő is ugyanilyen hévvel fogja viszonozni. Erre minkét kezemmel széthúztam az ajkakat és nyelvemmel adtam meg az utolsó impulzust az orgazmusnak. Nyelvem mozdulatai vezették végig az érzeten, a kezdettől, a testén végigszántó érzeten egészen a végéig, mikor csípője lehunyhadt, lábai, s kezei elernyedtek, s fejét édesen süppesztette be az azt támasztó lepedőbe.

Ezután felpattantam, s elkezdtem levenni magamról a nadrágomat. Tekintetemet levettem az ágyról, s a pezsgős-krómvödörre néztem azon gondolkodva, hogy miképp vonhatnám be továbbra is a játékba. De nem ötlött semmi sem eszembe, nem azért, mert híján voltam a fantáziának, hanem, mert Évi felgerjesztése az én agyamat is elködösítette a mellékesen leöntött italok mellett. Megszabadítottam magam a helyzet szempontjából felesleges ruhaneműktől, s úgy: lihegve, kipirosodva, előredőlve az ágy felé fordultam, ahol Évi feküdt, nyilván még mindig az orgazmus utóhatása alatt. Feltérdeltem az ágyra, s farkam a szájához tartva vártam, hogy ennyi után, most én következem. Évi nem mozdult. Büszkeségtől dagadva, hogy mekkora orgazmust okoztam neki, megcirógattam a melleit:

– Éévi...Éévi! Örülök, hogy ennyire örömet okozhattam neked, de mostmár folytathatjuk.

Ekkor vettem észre mellkasa ütemes emelkedését, s szabályos szuszogását. Elaludt. Egy pillanatra összevontam a szemöldököm, s közelebb hajoltam hozzá.

– ... az előszobából nyílik a pince lejárata, ott még van hely!... – hallatszódott kintról Xavér hangja.

Tényleg elaludt. Én ott térdeltem, már percek óta felajzva, várva, hogy megkapjam munkám jutalmát, erre drága feleségem előttem a gyönyörtől vagy a piától, talán inkább az utóbbitól, meg már álmaiban folytatja, amit elkezdtünk. De én most akarom! Eleget ittam, s eléggé fel voltam spanolva. Amúgy is, mindenhol azt mondják, hogy a férfiaknak meg kell tanulniuk, hogy nem csak kapni kell a szexben, hanem adniuk is, ez egy kölcsönös folyamat. Hát akkor, most hol van itt az igazság kedves szexuál-pszichológusok? Igazam van. Felkeltem. Na jó, azt nem. De most csak nem... csak nem verem ki ennyi minden után. Dühösen lemásztam az ágyról, magamra vettem, ami az enyém, erős, durva mozdulataim miatt a cipzárral majdnem becsíptem, majd az ajtót bevágva magam mögött kiléptem.

Furcsa szám fogadott. Egyáltalán nem egy partizene, inkább... mintha valami halkra fogott bordal szólt volna a kiüresedett táncparketten. Szétnézve csak pár hátramaradt póló és blúz foglalta el a táncteret. Mindemellett állt a bárpult, ahol Xavér poharakat törölgetve, néhol a falra szerelt tévé felé pislantva dudorászott magában:

–„.. Hej egyszer egy királynak egy nagy-nagy bolhája volt...
– Xavér!
– ... fogadta őt fiának, s mindent rátékozolt...”
–Xavér!
–Á! Zoli! Már is végeztetek? – s nem tudom honnan, de már két tálcán nyújtotta felém az újabb kört.
– Kössz, most nem.
– Kifáradtál mi? – azzal nevetve a pulton át a vállamra csapott – „...Bársonyba és selyembe
bujtatták őt belé...”
– Jaj, hagyd már abba, hasogat a fejem.
– Ahogy parancsolod. Akkor egy italt esetleg? Egy mesteri Margaritát? Ide figyelj, olyan poharam van nekem, 1966-67-ben fújták oroszba’.
– Hagyjál már.
– Mi a baj?
– Semmi.
– Az engem is marhára szokott idegesíteni. Ha van valami bajod, mondd el és igyál, ha nincs, akkor meg ne legyen ilyen gémbedt pofád, mert én is mentem elkámpicsorodok.
– Semmi, csak Évi...és... hol vannak a többiek?
– Ne terelj. Amúgy lenn vannak a pincében, már csak ott volt hely.
– ÉVI CSAK ÚGY ELALUDT! – fakadtam ki – Szerintem élete legnagyobb orgazmusát okoztam neki, tisztára be voltam már én is indulva, erre ő csak fogta magát és ela...
– Css csss csss! Ej, Zolikám! Mondd hát hamar! Milyen borral szolgálhatok hát?
– Adjál valami könnyűt! És mondom – közben ő már nagyba töltött – fogtam magam, és álló...mondom álló farokkal ott abba kellett hagynom.
– Nagy hiba – töltött – Egy csepp se folyjon el, vigyázz!
– Kösz – azzal lehúztam egyre.
– Na, Zolikám, szerinted itt alattunk, ebben a pillanatban az foglalkoztatja az embereket leginkább, hogy most ki kivel? A nagy francokat, örülnek, mert felszabadultan, tök mind1, csak szórakoznak, jól érzik magukat, levezetik a fáradalmakat, vagy megkapják azt a nőt, akit addig nem, teszem azt mert nem az övék, vagy most annak a párja is mással van...
– Szép kis társaságunk van.
– Hát, ez van. De ne lepődj meg, nem csak mi vagyunk ilyenek. Még egy kicsit?

Már nem bírtam többet. Xavér szavai szöget ütöttek a fülembe, s kissé homályos látással de a szemébe néztem, s egy félmosoly kíséretében megkockáztattam egy kérdést.

– Vendégeid száma páratlan?
– Mint mindig – azzal rám kacsintott – Márta! Márta, gyere be! Kész az újabb kör – azzal szinte a semmiből előkapott egy újabb tálcát rajta három margaritával, s a vele járó citrommal. A füstgépek eregette ködöt két fekete harisnya közeledő lépte oszlatta el. Kopogtak a fekete Gucci cipők rajta, s miután végigmértem a lábakat, Xavérra pillantotta, aki egy „na, mit mondtam?” pillantást eresztett meg felém. Mire visszanéztem, már nyakig kilátszott a füstfelhőből, s láthattam, hogy felsőruha, mint olyan az voltaképpen ismeretlen a számára, egy fekete csipkés melltartó fedte csak kebleit. Leült mellém, s végre kibontakozott arca, melyet válláig leomló hajkorona ölelt körbe. Szemei az előnyös smink miatt lélekbelátóan meredtek rám, de egyszerre vággyal teli sóhaj hagyta el őket, míg ajkai mozdulatlanul ölelték közre a cigarettát, amely továbbra is sejtelmes ködbe borította az arcát.

– Márti vagyok –rebegte.
– Z-zoli.

Na jól van, már! Kevesebbtől is eldurrant volna az agyam. Ő is látta, ledobta a cigit a földre, majd felhörpintettük a Xavér nyújtotta margaritákat. Ő ajka közé fogta a citromot, melyre rögtön rávetettem magam, s ahogy befaltam, az ajkainak estem. Kezeinkkel ott értük egymást, ahol értük, énbennem ismét feléledt a kielégítetlenség, s éreztem, hogy ismét égek, ő pedig ismeretlen erőtől hajtva viszonozta hevem. Xavér margaritáját is lelöktük véletlen, mely pont a földre dobott cigire esett, rögtön lángra is kapott. Csak szemem sarkából látom, mivel leszarom, LESZAROM, hogy Xavér riadt tekintetet vet ránk, majd egy krómvödörből gyorsan jeget önt rá. És akkor már mindegy. Márti felsőtestét mellkasomnak nyomja, s ringatózó mozgással masszírozza melleit erős felsőtestemmel. Oké, elszakítom magam szájától, a szemébe nézek, melyben ugyanazt a tüzet látom. Megszorítom kezét, már szétvet a felhevültség, de nem is kell húzni, ő is rohan utánam le a pincébe. Mint bogárzümmögést hallom csak az egyre halkuló Xavért, ahogy csókcsatát vívva vesszük egymás után a lépcsőfokokat.
–... Miniszter lett a bolha, viselt nagy csillagot...”

*

Semmit se láttam a pincébe, de ez annyira, de annyira nem érdekelt, mivel ajkaimmal éreztem, amit kellett, s kezemmel is, mivel rég nadrágján át bugyijába túrtam. A sóhajai összekuszálódtak a mellettünk élvezkedő párokéval, akiknek a sziluettjeit se lehetett látni. Korom sötét volt. Végülis, ez volt a pince, a ház legalsó szintre, se ablak, se lámpa: fény, ide be nem juthatott. Nem láttam többé Márti arcát sem, azt a buja, más szó híján „farokállító” mosolyát, melyet fent vetett rám, s mely azt ígérte, hogy ő megadja nekem, amire vágyom.

De fura is volt ez a sötét. Szeretkeztem már sötétben, leoltott lámpafénnyel, de sose úgy, hogy semmit az ég világon nem láttam. Ez különös érzetet adott mindennek.
Nem láttam a nőt, csak azt éreztem, ahogy kezei már leoldották a nadrágot, s az alsónadrágom.
Nem láttam a nőt, csak azt éreztem, ahogy a semmiből jövő kezek húzogatják farkamat.
Nem láttam a nőt, csak azt éreztem, hogy ajkaival csókot ad rá, majd szopni kezdi.
Nem láttam a nőt, mert nem volt nő. A sötét kitörölte az embert vágytáncunkból, s nem hagyott mást csak a gyönyört, melyet nyújtott. S ahogy ezt felismertem, rájöttem, hogy mindent megtehetek, mert nem egy nővel szeretkezem, hanem szinte magával a vággyal, mivel személytelenné tett a vaksötét.

Ott értem kezeimmel ezt a láthatatlan testet, ahol értem, letéptem róla minden ruhát, s nyakának estem. Nem láttam, hogy milyen erővel esek neki, emiatt nem is érdekelt, szívtam-csókoltam, s csak sóhajokat hallottam utána. Nem tudtam, hogy mennyire szorítom melleit, fenekét, csak azt hallottam, hogy gyönyörében fel-felkiált.

– MÉG!

Ez volt az első, s egyetlen szó, melye a személytelen vágy kiáltott, megfogtam két kezét, s leguggoltunk a földre. Szemem nem látta, de bőröm bársonyos szőnyeget tapintott alattunk. Hátradöntöttem, s csak azt éreztem, hogy lábait vállaimra rakja. Én pedig minden feltüzeléssel, melytől az előző szoba megfosztott, minden kielégítetlenséggel, mellyel szenvedni hagytak dugtam be farkamat a csorgó pinába. Minden visszafolytott energiával, minden viszonzatlan vággyal mozogtam benne, éreztem, ahogy fogaimat megcsapja a hideg levegő, így tudatosult benne, hogy az erőtől fogaimat vicsorítva nézek a semmibe, a vágy annyira éget. De nem csak engem. A személytelen vágy-test, aki alattam volt túlharsogta a vaksötét pince valamennyi párját, akik heti, talán havi adagjukhoz jutottak most hozzá. A mi nászunk olyan volt, mint akik évek óta sóvárognak az érzékiség iránt. Én úgy is éreztem. Ahogy felhúztam, s térdre eresztettem, hogy hátulról a szó szoros értelmében ostromolhattam úgy éreztem, hogy a szoba és a pince között évtizedek teltek el, mely során öreggé és kiégetté váltam, s most a pince visszaadja minden erőmet, s fiatalságomat. Ennek a hevében tövig és újra döngettem a kaput, mintha Dévélynél akartam volna betörni új időknek új dalaival. Voltaképp úgy is volt, olyan felszabadult és észveszejtő lángú mozdulatokat hoztam, melyek az érckapukat is bedöntötték volna, melyek mögé a pogány népeket zárták, akár Zeusz a titánokat a Tartarosz kapui mögé.

A felettünk lévő szobában Xavér felnevetett.

Hátravetettem a fejem, s a sötét megtámasztotta. Hátravetettem a fejem, s beleordítottam a vaksötétbe, ahogy addig érzett orgazmussal élveztem bele a velem vágyba üvöltő testtel. Szabályosa remegett alattam, mely tovább fokozta élvezetemet. Mint, amikor megszületünk, s hirtelen fény ötlik szemünkbe, úgy tört rám ez a kéj is, ugyanúgy, mezítelenül, s annyira vakított is, mint az első fény, mely betöltötte a látóhatárt. Csakhogy ez, a vaksötétben ért. S végül, ahogy akkor hozzászokott a szemem a fényhez, s már elmúlt a hatás, úgy lassan rádőltem a test hátára, karjaim oldalára zuhantak, s csak bőrömön éreztem, hogy az érzet utóhatása, összeérő testeink tüze még most is melenget, mintha azt mondaná, örökre így maradtok, vágytam, melegen.

Egy pillanat alatt fény áradt be a pincébe. Azt hittem ismét itt a születés pillanata, de a hirtelen támadt zűrzavar kiverte a fejemből mindezt. A pincébe vezető lépcsőn reflektoros rendőrök áramlottak lefelé.

– A pincében vannak! Ide gyertek!

Akármennyire is beleöltem mindazt az erőt, amelyet valaha is birtokoltam az elmúlt együttlétbe, felpattantam, épp csak nadrágom és pólóm öleltem magamhoz, s bemenekültem a pince farakása mögé. Onnan láttam, ahogy a rendőrök belepik a terepet. Ez ismét kiélesítette gondolkodásomat, s visszaemlékeztem, hogy van egy kijárat, ahonnan Xavér a farönköket szokta kintről a pincébe hajigálni. Megfordultam, s elkezdtem tapogatni a falat, miközben mögülem a fülembe ötlött a lejárón lefelé dübörgő csizmák moraja. Ekkor tapintottam ki a rézfogast. Megragadtam, s elhúztam a síneken futó ablaknyi kijáratot, leguggoltam, s, mint egy nyúl, kiugrottam. Magam után úgy húztam vissza az ajtót, mintha valami vadállatot zárnék vissza a ketrecébe. Villámgyorsan felvettem magamra a ruháimat, s, mintha az életemért futnék rohantam az erdő felé, ami után tudtam jön az út, mellette buszmegállóval. Pénzem, bérletem, jegyem nem érdekelt, de tudtam, hogy mindkét ajtót kinyitja a sok vidéki, városba igyekvő ember miatt, s akkor beiszkolhatok. Ahogy már távol jártam visszanéztem, de a rendőrök kihangosítóiból még mindig hallottam a pancsszavakat.

– Rendben. Hozzátok fel őket a pincéből! Eszméletlen... kaptunk egy fülest, hogy drogos parti folyik itt ezen a tanyán. A pincében találtunk is ládákat tele diszkódrogokkal, valamint az alkoholba keverve is pár még fel nem oldódott tablettát. Borzalom, mi van itt.

Odaértem a buszmegállóba, s az értetlenül hallgatózó tömegbe olvastam.

– Nem, ne csak a szombathelyieket hívd, ez már országos ügy, szólj Budapestnek! 9796 Szombathelyi út, Auerbach-tanya. Igen, siessetek.

Hajnalodott, az első busz lassan de biztosan a bevánszorgott a megállóba. Szokás szerint mindkét ajtót kinyitotta, hogy minél hamarabb felkerülhessen a sok vidéki. Az elsők között iszkoltam fel, egy borzalmas érzéssel a vállamon, melytől lassan, de biztosan nedvesedett a szemem; s a könnyhártyán mintha azt láttam volna, hogy Xavér kacsint rám az utasok közül.

*

Összekulcsolt kézzel, térdelve fejeztem be a történetet, s zokogtam megállíthatatlanul.
– Több... bűnömre... nem... emlékszem.

Hallom, hogy a másik oldalon nyílik a fülke. Erre még hangosabban felzokogok, hisz már az atya sem tudja ezt a bűnt befogadni, s elhagy. Nincs már neki se szava minderre, vagy elégtétel.

Kopognak a fülke felőlemi ajtaján. Remegő kézzel kinyitom. Az atya áll ott. Szeme könnybe lábadt, látom őt is mélyen megérintette mindaz, amit hallott. Kiléptem a fülkéből, s ott helyben mindketten térdre zuhantunk. Éreztem, hogy mennyire átérzi a bánatom, s bűnömet. Együtt mondtuk, ezzel segített nekem, hogy végigmenjek ezen az úton, melyre lelkiismeretem ráterelt.

– Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal az Úristent megbántottam. Erősen fogadom...

Ismét kitörtem, s nem bírtam folytatni. Ő türelmesen megállt, megvárta, míg összekapom magam.

– Végy erőt magadon fiam – letöröltem könnyeimet, s ismét összekulcsoltam kezem. Ő segített.
– Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, a bűnt és a bűnre vezető utat kerülöm.

S ahogy a papra néztem, hirtelen mérhetetlen lelkiismeret-furdalásom mellett megérintett a béke. S ahogy mindazt hallgattam, melyet meg kell tennem, a templomon kívülről, mintha Xavér kiáltozásait hallottam volna.

A pap, miután
– Magasztaljuk az Istent, mert jóságos hozzánk!
– Mert örökké szeret minket!
– Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével!
– Istennek legyen hála!

Felkeltem, s felnéztem.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

VÉGE