Buborékok

Az autó falja az aszfaltot. Ködpamacsok lengenek az út kígyóteste felett, amit sárga takaróként fed be a falevelek sokasága. Nemrégen vihar volt. Tomboló szél, csattogás, villámlás, kiadós zuhi. Jó lenne kiszállni. Megállni, és gyalog sétálni tovább, rugdosva az avart, beszívni az eső tiszta, friss illatmaradékát. Kísérteties, szép. De nem lehet. Tamás úgy nyomja a gázpedált, mintha az élete múlna rajta. Nem néz sehová, csakis elszántan előre, a sebességmutató pedig lassan, egyenletesen emelkedik felfelé. 180-190-200....
Ó, tudja ő jól, a fiú most meg akarja ijeszteni. Ám amit, Tamás még nem tud, az az, hogy Móni imádja a sebességet. Levente hozzászoktatta, mi több, meg is szerettette vele. Mennyit csavarogtak együtt a hegyekben... De szép is volt! Néha elgondolkodik, miért is nem vállalták be? Mindegy is már. Itt van Tamás, aki ugyan szereti őt, de a szeretete önző. Birtokolni akarja, és sehogyan sem érti meg, azt nem lehet. Mindig ez van, ha olyat lát, ami neki nem tetszik. Ha beszélget Levivel például. Féltékeny. Ilyenkor tombol. Tapossa a pedált, a fényszóró szétvágja a az éjjelt, rohanás...
Állj meg!
Minek? Félsz? Lelassíthatok.
Öröm bujkál a hangjában. Hát mégis bejött a játék?
Egy nagy frászt félek! Csak állj meg! Sétálni akarok.
Ilyenkor?? Minek? Éjszaka van.
Nem mindegy az neked? Csak állj meg!
Dehogy állok! Hülye má ne legyé! Hideg van és sötét!
Ha nem állsz meg, kiugrom. - mondja Móni csendesen, de hogy nyomatékosítsa mondandóját, lassan, nyugodtan elkezdi kikapcsolni a biztonsági övet, majd nyúl az ajtó felé.
Megállok, megállok, cseszd meg, csak ne piszkáld azt az ajtót!!
Mire kimondja a mondatot, beletapos a fékbe is. A lány kis híja, hogy nem a szélvédőn távozik, de mosolyog. Odahajol, ad egy apró puszit az arcára,és egy halk köszit suttogva a fülébe, kiszáll. Mielőtt becsukja maga mögött az ajtót, még visszaszól:
Elmehetsz. Nem ülök vissza. Menj nyugodtan haza.
A srácra olyan hatással vannak a halk szavak, hogy pár másodpercig képtelen reagálni bármit is. Néz előre bambán, és nem érti. Azután megismétli önmagában a hallottakat és mivel még mindig nem érti, áthajol a túloldalra, kinyitja az ajtót és kikiált.
Mivaaan?!
Mit nem értettél? Azt, hogy elmehetsz, vagy azt, hogy nem ülök vissza, vagy azt, hogy menj nyugodtan haza?
Téged nem értelek.
Nem baj. Menj haza..
Hagyjalak itt az út mellett éjjel?
Igen. Légy szíves.

Tamás becsapja az ajtót, de nem indul el. Tényleg nem érti. Hiába töri a fejét, sehogy sem tudja miért csinálja ezt a lány, aki közben elindul az út mentén. Meredten nézi a távolodó alakot, majd mintha álomból ocsúdna, megrázza a fejét, elindítja a motort, és lassan utána gurul. Leengedi az ablakot, és úgy szól ki, de már nincs indulat a hangjában. Aggódik. Persze azt ő maga sem tudja, hogy vajon a lányért aggódik igazán, vagy csak a helyzet miatt, amit nem tud felfogni, de határozottan aggódik.
Móni, ne csináld már, kérlek!
Menj már el! Sétálni akarok, stimmt?
Ne hülyéskedj már, éjszaka van!
Nem hülyéskedek. Sétálni akarok, oké?
De messzire jöttünk. Kérlek!
Marhára nem érdekel. Régen egyáltalán nem volt autó, innen is gyalog jártak be a piacra az emberek. Hm? Szóval haladjál, és hagyj most engem, oké?!
Erre nincs mit válaszolni. Képtelen vitatkozni. Megnyomja az elektromos ablakemelőt, de képtelen itt hagyni Mónit, lépésben követi. Hallgatja, ahogy dorombol a motor, nem kapcsolja be a rádiót. Majd észhez tér a lány- gondolja. Így mennek vagy húsz percig, s mivel semmi jele a változásnak, minden szó nélkül beletapos a gázba. Na, hát tessék, legyen ahogy akarod, lássuk, ilyen bátor maradsz-e?! - mormogja az orra alá bátran, mert tulajdonképp tart Mónitól. Pontosabban nem tőle, a reakcióitól. Sosem lehet nála tudni, mikor-mit fog tenni.

Móni megáll, elmosolyodik, na végre. Kezeit kiveszi a meleget adó zsebekből, akkorát nyújtózik, hogy megroppannak a csontjai, mély lélegzetet vesz, és elindul újra. Lépései már sokkal frissebbek, ruganyosabbak. Egy dal jut eszébe. Szerette mindig, de valahogy régen hallgatta. Most dúdolni kezdi: Írások égnek némán
Máglyán hal meg az értelem
Azt a hajnalt sose feledem
Mikor megborzolt az a szél

Most nincsen más, csak a csönd van
Darázsderekú felhőkből
Lassú eső hull
Ez a szerelem véget ért

Mosolyog, mosolyog, mosolyog, mintha csak odaragasztatták volna azt a mosolyt. Akkor szokott ilyet érezni, mikor tél végén, hosszú, borús időszak után, először bújnak elő a meleg napsugarak. Az valami felszabadító, megtisztító érzés. Most is ezt érzi, bár maga sem tudja miért. Talán, mert Tamás a terhére volt már? Hülyeség! - vitázik magával. Semmivel sem volt jobban a terhére, mint az első pillanattól kezdve bármikor.. Nem volt ez szerelem soha. Rossz passzban volt, Tamás meg épp elkapta ezt. Van ilyen. Az ember lánya ilyenkor hamarabb belemegy olyan kapcsolatokba is, amikről már az elején tudja, hogy semmi értelme, hisz hiányzik belőle a vibrálás. Aztán csak telnek a napok, és valahogy ott ragadnak egymás mellet. Ó, hány ilyet látott ő már!? Igaz, meg is volt róluk a véleménye. Sosem értette, hogyan lehet úgy élni, hogy pontosan tudják, minden új nap egy újabb lufi, vagy meseszép, szivárványos szappanbuborék. Aztán beleesett saját csapdájába, és ugyanazt csinálta. Néha gondolkodott ugyan, hogy miért is, meg, hogy ez nem is ő, de tenni nem tett semmit. Mindig azzal rázta le magáról a döntés felelősségét, hogy : ugyan már, mások is ezt csinálják. Meg azzal, hogy: hisz nincs is indok a szakításra, nem vitáznak igazán, jól megvannak.

Persze néhány valóságos pillanatában azt is átrágta, hogy jesszum, ez olyan, mint valami társbérlet, de kényelmesebb volt maradni. Azt meg már nem látta (mert nem akarta), hogy közben ő szépen, lassan elveszítette önmagát, mondhatni fulladozott. A szülők elégedettek voltak, szerették Tamást. Szerintük legnagyobb erénye az volt, hogy féket rakott az ő rakoncátlan, zabolátlan gyermekükre. Ez így illik. Semmi extrém, semmi különcködés. Ez persze rásegített a maradásra. Oké, oké! De most mi legyen? - fűzte tovább a gondolatot. A srác elment, de tutira visszajön, legkésőbb fél óra múlva. Várja meg? Szálljon be az autóba, és csináljon úgy, mintha mi sem történt volna? Mi lenne akkor? Tamás nyilván megkérdezné, mi volt ez, ő vállat rándítana, és minden menne a maga útján. Mindenki roppant elégedett lenne, egy idő után megkérné a kezét, ő megfelelne az elvárásnak, igent mondana szépen, és jöhet az esküvő. Persze az esküvő előtt nyilván próbálna gondolkodni, visszalépni, de erre a család megmagyarázná neki, hogy ne legyen szamár, milyen vibrálás? Meg különben is, jobb a csendes parázs, mint az izgalmas tűz. Hát persze...


Ópium hozz álmokat
Lepkeszárnyú délibáb
Minden egyes pillanat
A boldogság ágyra jár.

Lezárt szemhéjam vászon
A belső film hosszú álom
Nem ébredek már fel
Többé soha talán


Dúdolja tovább a dalt magában és ismét mosolyog. Élvezi az avar eső áztatta illatát, mélyeket szippant belőle. Ősz van, visszavonhatatlanul – gondolja, miközben körülnéz, most már alaposan. Szép ez az út. Nem csak a kocsiból nézve, innen is. Összeér a fák koronája az út felett, élő alagúttá varázsolva az aszfaltcsíkot. Még felhős az ég, de itt-ott már látható néhány csillag is a kopaszodó ágak között. Jobbra egy földút ágazik le, bele az erdőbe. Megáll, benéz a fák közé, tanácstalan. Tesz pár lépést befelé, beleszippant az erdő illatába, és gondolkodás nélkül elindul. Húzza, vonja magával az illat. Az illat, amiben most mindent érez együtt-egyszerre és külön-külön is. Az öreg fák oldalára nőtt ázott mohát, a kidőlt, korhadó törzseket, a frissen lehullott levelek sárga illatát, és néha még gyantát is. Biztosan van fenyő is az erdőben – mosolyodik el a gondolatra. Szereti a fenyőt. Nem karácsonykor, ilyenkor.

Vagy tíz percig sétál befelé, mikor ismét egy elágazáshoz ér. Két választása van, mindkettő a természet éjszakájába. Látszólag semmi különbség. De különbség mindig van, csak előre nem tudhatjuk, merre mi vár ránk – gondolja. Furcsa ez az éjjel. Alapvetően nem szokott gondolkodni a dolgain, csak éli az életet, ösztönösen. Most meg... Kiszállt ugyan a kocsiból, egy hirtelen ötlettől vezérelve, de azóta egyfolytában kattog az agya. Mintha több év mély álmából ébredve, most kellene bepótolnia minden elveszett gondolatot. Őrültség. Mondjuk, már az is az volt, hogy egy ismeretlen területen, az éjszaka közepén kiszállt a biztonságot adó autóból, és beindult egy erdőbe. Egy erdőbe, amiről aztán végképp semmi elképzelése sincs, hogy hol lehet, vagy mekkora, de már mindegy is.

Szétnéz. Szeme hozzászokott már az éj sötétjéhez, egészen jól lát. Jobbra tőle egy hatalmas tölgyfa áll, alatta füves terület. Arra indul. Le akar ülni a fa alá, de a fű vizes a nemrég hullott esőtől. Súlyos erdőillat öleli körül. Picit tépődik, majd leveszi dzsekijét, a faóriás tövéhez teríti, és ráül, hátát a fának támasztva. Lehunyja szemét és mosolyog. Boldog. Különös, nem érzett ilyet régen.
.....s lehunyt szemhéján át szivárványos szappanbuborékok hullnak alá... Nem üresek.