Blöff

Iszonyatosan fáj a fejem. Azt hiszem, Lucifer is több kímélettel főzi puhára a kárhozott lelkeket a pokol közepén. És ez még a kisebb baj. Az őrjítő fénysugarak se képesek megvilágítani a nagy kérdést: történetesen, hogy éppen hol is vagyok.
Á, jut eszembe, fázom is. Viszonylag gyorsan tudatosul bennem, hogy anyaszült meztelen vagyok. Azt hiszem, józanabb éjszakák után ilyenkor illene kimászni az ágyból, és illendő mennyiségű ruhát magamra erőszakolni.
Akkor próbálkozzunk. Egyik láb, másik láb. Megy ez, pláne, ha egy komód segítő kezet nyújt. A ruhám sehol, de az ajtó nyitva, nézzünk szét odakint. Csak ez a rohadt fény ne lenne ilyen erős. Az üdvözüléshez sose vezet egyenes út, villan be valami hatalmas bölcsesség. Milyen igaz, néhány-egyre magabiztosabb- lépés után beleakad a lábam valamibe, és a kilincsig zuhanok.
- Bassszame’- szökik ki a számon.
- Megvolt! - rikkant vissza vidáman egy élcelődő hang.

Jaj ne. Sajnos ahhoz nem tudok eleget inni, hogy ne ismerjem fel ez az utánozhatatlan hangszínt. A nyakkendő, amiben hasra estem, szintén igazolja tézisemet. Ezt tegnap P. viselte. A hang meg pláne az övé. Quod erat demonstrandum. Életem legnagyobb ballépése kipipálva
- Hozzál kávét. - hörgöm. Addig jó, amíg nem tudja, hogy megint képes vagyok gondolkodni. Egy pillanat múlva belibben a szobába az éteri illat, és a kávéfőzés mennyei rituáléjának földi helytartója.
- Íme, hölgyem, az első adag, hogy legyen ereje kifáradni a konyhába.
A hölgy széttárt lábait illedelmesen összezárja, a haját kisepri a szeméből, paplan-tógát rögtönöz, és nagyon igyekszik elég megvetően nézni P.-re, hogy még csak gondolni se merjen a tegnap éjszakára, bármi is történt. (De remélhetően leginkább semmi sem történt horkoláson kívül.)

Gyűlölöm a konyhai székeit. Még a legínycsiklandozóbb libamájat is képes elrontani ez a kemény börtöni priccs. És sejthető, a helyzet csak egyre kellemetlenebb lesz.
P. mosolyogva utánam koslat, reggelit varázsol, és sokat sejtető, kedélyes érdeklődéssel nézi, ahogy eszem. Én még többet sejtető pillantást vetek rá, hogy egyértelművé váljon, mindent tudok, tökéletesen tudatomnál voltam az elmúlt 48 órában, és olyan ártatlan vagyok, hogy még leírni se tudnám a whiskey szót.
- Hogy aludtál?- szánja magát el támadásra.
- Ó, csodásan, ez az ágy mindig jót tesz a derekamnak. - csapás kivédve.
- Na jó. Akkor most meséljem el, mi történt, vagy nem érdekel?- nem csodálom, hogy az emberiség retteg az atombombától. Hirtelen, villámgyors, és mindent megsemmisít. Ugyanis nagyon jól tudtam, mi pusztul, majd el az elkövetkezendő percekben. Egy teljes univerzum, ami pulzál az élettől, bolygóin végtelen termőföldekkel, áldott, ragyogó tengerekkel, és éteri magasságba törő hegyvonulatokkal. Mert én imádtam P.-t, otthon voltam benne, és képesek voltunk a leglucskosabb hétfő reggeleken megváltani egymást. De nem hittem se a sírig (vagy egyáltalán háromnál több napig) tartó szerelemben, a hűségben meg pláne nem. Akartam, de nem ment. Ő nem is próbálkozott ilyenekkel, tudta, elfogadta, sőt, egészen megszerette a tudatot, hogy a szerelmen alapuló szolidaritás és bajtársiasság merő illúzió.
És ha mi most… Akkor valami elszakad, összefoltozhatatlanul.

- Eszem. Nem akarok hányni, fogd be. - ki akartam erőszakolni még egy szemrebbenésnyi időt a mi kis világegyetemünknek. Közben imádkoztam, hogy vegye már észre ő is, mit cselekszik.
- Tegnap baromi részeg voltál. Betuszkoltalak a kocsiba, hogy hazahozzalak, de te rátetted a kezed a kormányra, mélyen a szemembe néztél, és közölted, hogy le akarsz szopni.
- Asszed vicces?! - kérdeztem, mikor sikerült abbahagynom a fuldoklást.
- Hát nem volt az, nem is tudtam mire vélni. De te akkurátusan végigsimítottál az ülepemen, majd lehúztad a sliccem, a farkam már meredezett, és olyan intenzitással estél neki, hogy elállt a lélegzetem.
- És te mit csináltál eközben?
- Amit minden ivarérett férfi: a szádba élveztem.
- Ennyi?! Mért nem állítottál le?
-A földkerekség legvonzóbb nője kényeztetett, te sem tudtál volna ellenállni.
Össze voltam törve. De még ez sem volt elég.
- Amit összeszedtem magam, rátapostam a gázra, tíz perc alatt itthon voltunk. A ruháidat a lépcsőházban dobáltad el. Mindig sejtettem, hogy csodálatos combjaid vannak, de amikor az ember csípőjét öleli át két ilyen gyönyörűség, az sok mindent megvilágít.

- Mit, azt, hogy egy nyamvadt tetű vagy?- tettettem haragnak a kétségbeesést.
- Ha emlékeznél bármire is, most nem háborognál. Már az előszobában a magamévá tettelek. Olyan hangosan lihegtél, hogy még a harmadik szomszéd is hallotta, és háborogtál, mért nem baszlak tovább két méterre a folyosótól. Ilyen szavakat még sose hallottam tőled, őrjítően obszcén voltál. De ne aggódj, az ágyamban folytattuk. Azt hittem, sose szabadulok a lábaid közül. Még kétszer csináltuk reggelig. Évek óta nem volt ilyen élményben részem. Be kell ugranom a céghez, de sietek, ezt meg kell ismételnünk.
- Megöllek - és már potyogtak a könnyeim. Egyik könny, másik könny. Megy ez, elcseszni a világ legtisztább barátságát. Fölvillant némi sajnálat P. szemeiben, de felkapta a kabátját, és már vágtatott is a lefelé az éjszaka tőlünk hangos lépcsőházban.

Fürkészve néztem körbe, mivel is tudnám a leggyorsabban megölni magam. A nyakkendővel volna stílszerű. Megérdemli, hogy a jéghideg hullám legyen az esti fogadóbizottsága.
Ekkor csörrent meg a kaputelefon. Aki elhatározta magát a vértanúhalálra, megengedhet még egy utolsó kapcsolatfelvételt a dőre földi léttel. Tehát felkaptam.
- Nem volt semmi, ne haragudj, el ne menj, este elviszlek egy engesztelő torra. Csókolom!
Szóval tor… a te halotti torod, te átkozott humorherold. Mégis dúdolva kaptam föl a frissen mosott ruháim, és nekiláttam elmosogatni.