Az utolsó éjszaka (65)

Volt már olyan érzésed, hogy minden hiábavaló volt? Ha igen, akkor sejtheted mit éreztem akkor. A kórház fehérre meszelt falai közt minden lépés óriási döbögésnek hatott. Kedvesem ölemben zokogott. Egy pillanatra megérintett a régi boldogság, de csak azért, hogy tudjam mit vesztek el. A hajnal lágy melege köszöntött minket, de mi nem akartuk fogadni. Nekem dolgozni kellett volna menni, de abban a percben nem érdekelt semmi., Üresnek éreztem a világot és egy olyan apróság, mint a munka annyira elhanyagolható, amire még gondolni se volt érdemes. Nagy sokára felálltunk és miután engedélyt kaptunk, megnéztünk egyetlen gyermekünk élettelen testét. Én féltem, hogy felnyitott mellkassal találjuk, de nem. Teljesen háborítatlanul feküdt, mintha aludna. Úgy, mint pár órával azelőtt. Arca békés volt, sőt én egy apró mosolyt is látni véltem.

Csak utólag jöttem rá, hogy a fáradság és kimerültség vetített egy képet a tudatomba, amit valójában látni szerettem volna. Csak még jobban zaklatott a kép. Könnyebb lett volna elfogadni az elfogadhatatlant, ha legalább láttunk volna valami külső sérülést. Ha nem a háborítatlan békesség ült volna az arcán. Akkor nem reménykednénk abban, hogy csak egy rossz álom és nemsokára csörög az óra és kelés van. Én már alig álltam a lábamon ezért kértem kedvesem a hazamenetelre. Elsőnek nem akart elszakadni, de pár perccel később mégis elindult. Némán ballagtunk egymás mellett és a lakásba beérve se szóltunk egymáshoz. Gyorsan lefürödtem és ágyba bújtam.

Álmodtam egy csodásat. Álmomban újra velünk volt. Bent szobában játszottunk és nevettünk. Minden „anya” és „apa” olyan tisztán jött ki a száján, mintha nem lenne szüksége semmire a beszédhez. Felriadtam, mert megszólalt a telefonom. A főnököm keresett de nem akartam vele beszélni. Azon a napon még többször megismételte, de egyikre se reagáltam. Egyszerűen nem érdekelt. Párom éppen kis ruhákat hajtott és tett a szekrénybe. Rendbe rakta a kiságyat, beágyazott, összeszedte a tegnap esti játékokat. Síri csend volt. Még a madarak se mertek énekelni.
- Akarsz beszélgetni? - kérdeztem.
Leült és rám emelte kisírt szemeit. Vékony hangon énekelni kezdett:
- Most, hogy ők nem élnek, pokol tüze éget. Gyermekeink nélkül létünk mit ér végül. Mélybe hull a gályán, áldás nincsen rája.
- Igaz gyöngy a lelkük, messze miért űztük. Kínzó vád és bánat nem jó bűnbocsánat.- vettem át a szót.
- Ezt te nem értheted! - csattant fel és kirohant a lakásból. Aznap éjjel nem jött haza és én nem is indultam a keresésére. Másnap reggelt elindultam dolgozni, mert valamiből meg kellett élni, még akkor is ha az magának az életnek semmi értelme sem volt. Azt hitték szabadnapon voltam és nem jött a helyettesítő ember. Próbáltak velem kommunikálni, de nem igazán voltam kapható rá. Kollégám is odajött, de Ő csendben csinálta a dolgát mellettem. Végül én törtem meg a csendet.
- Bocsánatodat kérem, a minap történtek miatt.
- Ha nem akarsz, akkor ne beszélj róla. Nem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb személy.
- Tegnap nem szabadnapon voltam. Bárcsak azon lettem, volna.
- Tudom.
- Nem, nem tudod, nem tudhatod mi történt.
- Megijesztesz.
- Tegnap kora hajnalban megszólalt a légzésfigyelő. Csak azt hittük kihagyott egy légzést, de azért rögtön berohantunk mindketten. Nem pusztán kihagyott egyet, hanem nem vett levegőt többé. Tegnap kora hajnalban elpattant egy ér az agyában és ….- nem tudtam tovább mondani, mert a könnyeim elmosták a hangomat. Nem láttam a környezetem, csak pár pillanat múlva éreztem egy kezet a vállamon.
- Bár én is apa vagyok, mégsem tudom azt mondani, tudom mit érzel. De veled érzek. Ha bármiben tudok segíteni, szólj nyugodtan.
- Köszönöm!

Remegett a kezem és balommal is meg kellett fognom azt ami a kezembe volt, mert különben leejtettem volna. Le kellett ülnöm, mert állni nem bírtam. Nagyon nehezen telt el az a nap. Bár csak neki mondtam el, mindenki néma tisztelettel viseltetett irányokban. A főnököm vörös arccal és szinte kiabálva jött oda hozzám, de amikor rám nézett elhallgatott. Hazaérve csak az üres lakást találtam. Szóval kerestem gyermeken és utána az anyját is szólítottam, de csak némaság volt a felelet minden hívásomra. Körbementem és láttam, hogy volt itthon. Be volt ágyazva, és a konyhába is rend lett rakva. Készítettem magamnak enni és utána lemostam magamról a munka maradványait. Elmentem sétálni, de anyósoméknál lyukadtam ki. Járt már náluk. Ezt abból tudtam, hogy hangos zokogással borultak a nyakamba. Könnyei áztatták, amúgy is viseletes ruhámat, súlya nyomta amúgy is fáradt vállamat. A konyhában egy egyórás semmitmondó beszélgetés következett. Elmondták nekem azt, amit valószínűleg páromnak is. Nem beszélgettem sokat velük, se a tragédia előtt, se utána. Este értem haza és megint láttam az otthon jártának jeleit, de Őt magát nem. Tettem vettem és már épp lefekvéshez készülődtem, amikor egy levelet pillantottam meg egy gyűrűvel a tetején. Illetve nem egy gyűrűvel, hanem az egyetlennel, amit eljegyzésünk óta viselt.

„Az első áldás az utolsó is!

A szerelem vakká tesz. Te mondtad nekem még kapcsolatunk elején. Valóra vált. Vak lettél a világra, de én is ugyan olyan vak lettem. Engedd meg, hogy elmeséljek valamit, amiről nem lehet tudomásod, mert magamon kívül senkinek sem mertem beszélni róla. Nem mertem eléd állni, mert tudom, csak gyűlöleted vívtam volna ki vele. Nem lett volna hangos szavad, mert szinte sosem volt, de a szemeidben tükröződő megvetés nekem erősebb lett volna minden indulatnál. Most azért merek beszélni róla, mert vége van. Mire ezt a levelet olvasod, én már megbüntettem magam. Talán gyávának tartasz emiatt, de az anyai kötést te nem tudod felfogni, mert „csak” apa vagy. Eljött az idő, hogy megtudd. Én tudtam mi a baj kezdettől fogva, mert a kórházban elmondták...”

Hirtelen nem tudtam tovább olvasni, mert a hír elvette a látásomat. Összegyűrtem, és olyan messzire dobtam, amennyire csak tudtam. Felálltam, de közben beverte a térdem az asztalba. Két kézzel megragadtam és felborítottam. Ordítani lett volna kedvem, törni-zúzni. Pusztítani, mindent ami rá emlékeztet. Hamar megtanultam, hogy nem szabad az első elhamarkodott döntésnek engedni. Kántálni kezdtem egy mondatot, hátfa az megnyugtat: A szerelmi csalódás olyan tudati kivetülés az agyra, mely befolyásolja a logikára épülő döntésképességet. Sok tízszer ismételtem, de semmit sem használt. Fel-alá kezdtem járkálni, mint egy eszelős. Bementem a szobába. Ott megláttam a családi fotókat, így ki is jöttem. Szememmel kutatni kezdtem a levelet, mert valami morbid kíváncsiság hajtott. Hamar meg is találtam. Kinyitogattam és tenyeremmel párszor vasalás szerű mozdulatokat végeztem rajta.

„Én tudtam mi a baj kezdettől fogva, mert a kórházban elmondták. Nem akartam szólni, mert csak tovább hajszoltad volna magad egy ismeretlen cél felé. A szülés utáni hetekben több orvossal konzultáltam és mindannyian egymástól függetlenül azt mondták, hogy orvosilag a tudomány mai állása szerint nem lehet mit kezdeni. Bár ők nem mondták, de én már akkor is tudtam, hogy az Úr kegyelmébe ajánlották a gyermekünket. A titok miatt nem nagyon engedtem, hogy foglalkozz vele, mert én tudtam csak azt, mi a baja igazán. Azon az estén mikor távol voltan és a sírására értem haza, a legrosszabbra gondoltam, azért engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam az az indulat, amit valójában nem is érdemeltél meg. A szülés után megfogadtam, az én életem nem tarthat tovább az övénél, kivéve, ha teljes életet élt. Bár élete teljes volt, addig amíg élt én nem tartottam teljesen teljesnek. Eljött az idő az ígéretem betartására. Az én vétken, az én felelősségem. Mindent anyai méltóságomban teszek, de hívem a névhez, amit immár másfél éve büszkén viselek. Szabadságod visszaadom. Tudom, hű leszel az eszméhez, amit mindig is képviseltél. Ha keresel, akkor ott találsz, ahová mindig is vágytam, a gyermekem mellett. Köszönöm neked az éveket, amiket együtt töltöttünk. Bár voltak kétségeim, mindent megadtál mi emberileg lehetséges volt. Ha többet írnék, azzal csak jelenlegi bátorságomat csökkenteném, és háttérbe szorítanám a cselekvési vágyat. Egy szóval búcsúzom. Így éltem és így is fogok ott, ahová mentem:
Nagyné!”

A levél kicsúszott a kezemből. Bár nesztelen esett a földre nekem az éjszakai némaságban hangos dübörgésnek tűnt. Nem bírtam felállni, pedig indulnom kellett volna. Megkeresni az elveszett boldogságot. Elindulni gyermekem és kedvesen után. Az éjszaka belesűrűsödött lelkemben. A kinti sötétség semmi nem volt az én borúlátásomhoz képest. Hallgattam az óra ketyegését. Elütötte az egyet, utána a fél kettőt, majd a kettőt is. Végül sikerült felállnom. Kibotorkáltam a lakásból. Merre induljak? - tettem fel a kérdést magamnak. Voltak kedvenc helyi, de azokba nem lehetett egyedül elvonulni és a többségük már zárva is volt. A kórház jutott eszembe, de azt sem tartottam valószínűnek. Elindultam egy irányba. Igazából nem is figyeltem merre, mert nem tudtam célomat, hol találom. Az utcák kihaltak voltak, a világítás se volt tökéletes, de mit is akartam akkor. Nem érdekelt egyik sem. Nem társaságra vágytam és nem olyan fényre, amit egy lámpa szolgáltat.

Egyszer, mint egy Isteni szikra belém hasított a felismerés. A tó! Bár voltam és az elmúlt napok nagyon kimerülté tettek, de ezek egy csapásra elmúltak. Rohanni kezdtem. Pár perc alatt oda is értem. A távolban egy fekvő alakot pillantottam meg. Magamban két kezemet az égre emeltem, hogy ne Ő legyen az. Lassú óvatos léptekkel, haladtam, mintha tilosban járnék. Az alak körvonalai mind ismerősebbé váltak. Pár méterre voltam csak, amikor megpillantottam kedvesen testét a porban. Háttal feküdt, de úgy is jól látszott, hogy nem lélegzik. Valamilyen érthetetlen oknál fogva a pulzusához kaptam. Semmit sem éreztem. Bár a tény egyértelmű volt engem mégis egy újabb csapással sújtott. Letérdeltem mellé és magam felé fordítottam.

Élettelen arca koszos volt a portól, de mosolygott. Kezeimmel letöröltem a port az arcáról. Arcán békesség volt, mint amikor valaki véghezvisz egy olyan dolgot, amihez nagy erőfeszítések kell tennie. Arcáról vállára csúsztattam kezem és tovább a karján. Eddig nem kutattam a halála okozóját, de választ kaptam a fel nem tett kérdésemre. A kezében egy rövid pengéjű kés volt. Közelebbről megnéztem és felismertem benne az egyik kardszettem legkisebb darabját. Sose szerette ezt a hobbimat, de tudom most szimbolikus jelentőséggel bírt. Ismét arcára néztem, mert nem akartam látni a helyet ahol véget vettet az életének. Arcomon szigor jelent meg:
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy oda nem megyek utánad.

Befejező rész: Az utolsó csók