Az ezüst penny

A szkúner dagadó fehér vitorlákkal a friss nyugati szél szárnyán közeledett a sziklás bristoli partok felé. Ezüstös hátú heringekre vadászó sirályok köszöntötték hangos vijjogásukkal a hazatérő hajót, amint lemenő nap sugarai aranyködbe vonták a lassan felsejlő kikötőt.
A Tengerész a hajó orrában állt és acélkék szemeivel a partot fürkészte,ahol a kikötő mögötti zöld dombok rejtekében megbújva állt a rég nem látott Otthon.
Szeretett feleségére, a barna Kate-re gondolt, akit közel öt éve hagyott hátra egy gyermekkel a szíve alatt. Nehéz idők jártak akkor. Kevés tengerész kapott jó munkát és a férfinek, bár nehéz szívvel írta alá a szerződést el kellett szegődnie egy bálnavadász hajóra, ami a fagyos, köd lepte északi vizek felé indult. Amikor a kifutottak a Kapitány derűsen még azt ígérte, hogyha minden jól megy, és a fedélzet alatti hordók megtelnek aranyló bálnazsírral, már nyár elején otthon lehetnek, annyi pénzel a zsebükben, amennyiből hosszú ideig élhetnek majd gondtalanul.

A Kapitány gazdag zsákmányt remélve egyre messzebbre merészkedett északra. Már a norvég partok magasságában jártak, amikor végre egy nagy csapat szilás cet tűnt fel szél felől.
A bálnavadászok azonnal csónakba szálltak és az addig békésen pihenő állatok üldözésébe kezdtek. A falka vezére egy hajó nagyságú cet viszont családja védelmében a vadászokra támadt. Az egyik csónakot felborította, a másikat pedig szétzúzta gigászi farka egyetlen csapásával.

A Tengerész a felborult csónakban volt. Minden erejével a csónak orrában lévő kötélbe kapaszkodott. Társai egymás után ernyedtek el és tűntek el a sötétkék jéghideg mélységben. Ő az erejét még egyszer megfeszítve felhúzódzkodott a felborult csónak gerincére aztán elájult.
Mikor magához tért áthatolhatatlan sötétség vette körül. Hiába kiabálta rekedtre magát nem jött válasz és ö tehetetlenül sodródott a kegyetlen nyílt óceánon.
Két nap múlva, amikor viharkabátja alatt feküdve már mozdulni sem tudott és a halálra készült, egy francia hadihajó vette fel.

Megetették és a hajóorvos úgy, ahogy ellátta fagy marta sebeit, aztán mivel Francia ország éppen hadban állt Angliával bedobták a hajófenékre és pár másik fogollyal együtt vizet kellett szivattyúznia. A hajófenék bűzös mocskába patkányok szaladgáltak. A napi kenyér és vízadag pedig csak épp arra volt elég, hogy éhen és szomjan ne haljon. Hetente egyszer-kétszer azonban megengedték neki, hogy friss levegőt szívjon a fedélzeten. Már az Afrikai partoknál jártak, amikor az egyik fedélzeti séta közben a Tengerész észrevette, hogy a hajó előtt egy homokpad töri meg a vizet, ami elkerülte az őrködő matróz figyelmét.
Egy percet sem késlekedett. Félrelökte a megrökönyödött francia kormányost és egy határozott kormány mozdulattal, megmentette a hajót a biztos pusztulástól.
A Kapitány magához hívatta és francia nemesemberhez illő módon köszönte meg tettét.
Az első angol fennhatóságú szigetnél partra tették a Tengerészt.
Ő pedig, ahogy a sekély vízből kigázolt leborul a puha fövenyen és hálát adott a Gondviselésnek a megmeneküléséért.

A bájos kis trópusi szigeten nem laktak fehérek emberek csak ébenfekete bőrű bennszülöttek, akik barátságosan fogadták.
Több mint egy év telt el és ő beilleszkedett közéjük. A törzs falujának legszélén, ahonnan mindig szemmel tarthatta a tengert, csinos kis pálmakunyhót eszkábált magának. Halászott és vadászott velük és néhanap búfelejtőül nagyokat kortyolt a pálmaboros agyagkorsókból.
Bár emberek vették körül, mégis magányos volt. A törzs lányai sokszor kacérkodtak vele, és a férfiak is nevetve bátorították, hogy vigyen a kunyhójába egy tökéletes testű lányt de ő ilyenkor csak mosolygott és a fejét rázta.
Éjszakánként a meleg Otthonról álmodozott. Feleségéről, aki mikor elbúcsúztak, egy bőrszíjon függő ezüstpennyt adott neki.
- Ez mindig szerencsét hoz majd Neked, megőriz és segít, hogy helyesen dönts –mondta, amikor a nyakába akasztotta és forrón megcsókolta.

A Tengerész ezerszer is felidézte Kate utolsó csókját. Elképzelte, ha hazatér, hogy fognak szerelmeskedni, mókázni és ő térdére veszi majd gyermekét a kandalló előtt, akiről azt sem tudja még, hogy fiú vagy lány és elmeséli neki izgalmas kalandjait. Felidézte a bristoli kikötőben kapható ürücomb pompás ízét. A rumot és a harmonika szót, ami annyiszor felvidította, ha gond vagy bánat emésztette. Amikor ezekre a dolgokra gondolt és nyakában függő érmét dörzsölgette mindig megnyugodott vad tengerként háborgó lelke. Erőt kapott és hitet, hogy viszontlátja még szeretett családját.

Egy napon a vihar, gazdátlan félig vízzel telt csónakot sodort a szigethez, amiben egy halott matróz feküdt egy apró faládát ölelve. A bennszülöttek nem nagyon mertek közeledni a halott fehér emberhez, így unszolásukra a Tengerész nyitotta ki a ládát.
Nehéz spanyol aranyakat talált benne és gyöngyből készült nyakláncokat.
Tisztességgel eltemette a halottat, aki valószínű kalóztámadás áldozata lehetett, és miután rövid imát mondott a lelke üdvéért szétosztotta a nyakláncokat bennszülött barátai között. Ő pedig a számukra értéktelen aranyakat kunyhójában a kókuszpálmából készült függőágya alatt elásta.

Elnevette magát, ahogy arra gondolt, hogy milyen kegyelten fintora is a sorsnak, itt ül a világ végén egy nagy marék arany felett és még egy üveg rumot, vagy egy font jófajta fehér angol kenyeret sem tud belőle venni.
Több mint négy év telt el, amikor végre egy arra járó angol hajó érkezett a szigethez, hogy vizet vegyen fel. A Gibraltárba tartó hajó aztán a fedélzetére vette. Amikor egy hónap múlva megérkeztek, ott jegyet váltott egy Bristolba tartó szkúnerre és a maradék aranyát a ruhájába varrva behajózott.

A Tengerészt a horgony csobbanása ragadta ki gondolataiból.
Alig várta meg, hogy az erős kezek a kőoszlopokhoz béklyózzák a hajót, elsőnek ugrott a hazai földre.
Szemében könnyek csillogtak, ahogy mélyet szívott a lassan csípőssé váló kora esti levegőből. Zsákját, amiben pár ruhadarab és emlék volt vállára dobva sietős léptekkel indult a zegzugos utcáktól kissé távolabb álló magányos házhoz.
Hirtelen elbizonytalanodott és sötét gondolatok lepték el. Valami árny és gyanú lopakodott a szívébe és hirtelen ötlettől hajtva a Vén Kalózhoz címzett kocsma felé vette lépteit. Híreket akart hallani.

Meghúzódott a füstös kocsma egyik sarkában egy nagy korsó rumot rendelt.
Lassan szinte szertartásszerűen emelte fel az ónkancsót és nem bánta, hogy pár csepp ital végigfolyik izmos nyakán. Amikor megitta az italt, megtörölte száját és magához intette a kocsmárost, aki nem ismert rá. Kifaggatta a helyi hírekről és óvatosan a feleségéről is érdeklődött. A kocsmáros nevetett és annyit mondott, hogy nem sokat tud, de nincs az a lány, aki öt évet várna bárkire is anélkül, hogy ne vigasztalná magát más férfivel. A Tengerész arca elborult és kis híja volt csak hogy nem sújtott öklével a kárörvendő kövér kocsmáros arcába. De összeszedte magát, pár aprópénzt dobott a koszos faasztalra és az erős rumtól néha kicsit bizonytalanná váló lépésekkel az Otthon felé vette az irányt.

Finoman szitáló ködben érte el a két magányos tölgy által közrefogott házat. A kicsiny ablakokon barátságos fény sugárzott ki hívogatóan, de a Tengerész nem mert belépni a durván faragott barna ajtón. Rengeteg érzés tört rá. Félt a viszontlátástól, szíve majd kiugrott a helyéről az izgalomtól. Szavakat keresett de nem talált. Így inkább az egyik nyitott ablakhoz osont és benézett rajta. Megkapaszkodott a terméskő fal sarkában, mert majdnem elalélt, amikor meglátta szeretett feleségét, aki éppen oldalt fordulva varrt valamit. Ugyanolyan szép volt, mint azon a napon, amikor elváltak egymástól. A Tengerész kiáltani akart de nem jött ki hang a torkán. Ebben a pillanatban látta meg a férfit, aki az apró konyhából lépett a nappaliba, ahol Kate ült.

Megcsókolta a Tengerész feleségét. Lassú, szerelmes csók volt, amiben mindketten láthatóan örömüket lelték. Az ablaknál leselkedő férfi keze ökölbe szorult. Csizmaszárába nyúlt, és egy borotvaéles tengerészbicskát vett elő. Nem volt durva, kegyetlen ember de most úgy érezte:
-"Meg kell ölni a betolakodót, aki elvette a feleségét az álmait és mindent, ami értékes volt számára ezen a világon."
Már éppen be akarta rúgni az ajtót, amikor gyereksírás ütötte meg a fülét. Visszaóvakodott az ablakhoz és egy öt év körüli kisfiút pillantott meg, aki egy rongy szamarat tartott kezében és keservesen sírt.
- A fiam! - dobogott a szó a Tengerész szívében, és a kés kiesett szorításra képtelen ujjai közül. Ahogy a kisfiút nézte magára ismert benne, szomorú kék szemében arcvonásaiban, szalmaszín hajában. Az idegen férfi leült és a térdére ültette a kisfiút. Szelíden korholta.
- Hát mit szólna az apukád, ha itt lenne, hékás? Egy ifjú bálnavadász, aki fél a sötétben? –nevetett a férfi miközben az apró embert a térdén hintáztatta.
- Ejnye, ejnye, biztosan szomorú lenne, ha most így látna Téged. Ő sem tudna aludni a Nagy Szigeten, ahová csak a jó emberek kerülnek, ha a Tenger magához szólítja Őket…- fejezte be szomorúsággal a hangjában.
- Mesélj a papáról! - kérlelte a kisfiú a férfit.
- Majd édesanyád mesél róla, én tudod nem nagyon ismertem Őt, de egy ilyen okos kisfiúnak biztosan csak erős és bátor apukája lehet - mondta mosolyogva a férfi ,akiben csak most ismerte fel a Tengerész a szomszéd utcában lakó kovácsmestert, akinek feleségét és kisgyermekét az elindulása előtti ősszel vitte el a tüdőgyulladás.
A Tengerész eleget látott. Vitorlavászonból készült durva zsákját a vállára dobva hátat fordított az aprócska háznak és kacsázó léptekkel a kikötő felé indult. Nem nézett vissza és szálas alakját lassan elnyelte a szürkén kavargó köd.

Másnap reggel, amikor Kate kinyitotta az ajtót felsikoltott a meglepetéstől, ahogy szinte belebotlott a nagy marék aranypénzbe.
Leguggolt és egyenként a tenyerébe kezdte szedni a nehéz spanyol érméket.
A korhadt küszöbön, a csillogó aranytallérok közt megbújva, egy elvékonyodott, lyukas ezüstpenny hevert.