Az érem másik oldalán...

Még frissen él bennem annak az időnek az emléke, amikor én sem voltam más, mint egy boldogtalan, elhanyagolt, megcsalt feleség, aki magányos, könnyes éjszakákon gyakran kárhoztat egy ismeretlen nőt, a férje szeretőjét, és most hamarosan ugyanilyen kárhozottá fogok válni magam is a találkozásunk által.
- Talán még nem késő visszafordulni – hasít belém a gondolat, mert elfog egy pillanatra az együttérzés, de aztán csak hagyom kábán, hogy a busszal együtt sorsom is hadd robogjon tovább a végzetes beteljesülés felé.
Nincs már erőm ellenkezni, és értelme se nagyon lenne, hiszen ha már több száz kilométert megtettem eddig, nem fogom ezen az utolsó pár száz méteren meggondolni magam.
Most már lesz, ami lesz, nincs visszaút, még akkor sem, ha nem teljesen a magam jószántából jutottam el idáig, lehet, titokban talán még a sors keze is besegített ebbe, hiszen mint tudjuk, nincsenek véletlenek...
Egykor, amikor a válásom után elkezdtem az internetes ismerkedést, még naivan azt gondoltam, hogy a világ tökéletes és jó, és hogy ezen a hatalmas virtuális játszótéren, betartva a szabályokat mindenki tiszta lappal, terített kártyákkal játszik.
Óriásit tévedtem, és ennek a tévedésnek ára is volt, amelyért egy sebzett szívvel és jó néhány keserű könnycseppel kellett fizetnem.
Mindezek után számos tapasztalattal gazdagabban, és ugyanennyi illuzióval szegényebben már nem tudok se jó, se ártatlan lenni, és egyszerűen képtelen vagyok hinni a magányos keresgélők ígéreteinek, amelyek természetesen szinte minden esetben komoly kapcsolat reményével kecsegtetnek, aztán leggyakrabban ugyanolyan hamar ki is derül róluk, hogy már a legelső komolyabb megkísértés próbáját is képtelenek kiállni.
Akkor már százszor inkább elfogadom egy olyan ember figyelmét és törődését, aki legalább nyíltan felvállalja a kötöttségét, azt, hogy nem adhatja oda magát egészen, mert papíron máshoz tartozik. Vele még így is kiszámíthatóbb minden, és ha csak egy szerető szerepét tölthetem is be az életében, még mindig több széppel és jóval kecsegtet, mint bármelyik hazugságra épülő, komolynak látszó szerelem, amely általában ugyancsak komolytalan szakítással végződik: "bocsi, de nem téged kerestelek" címszóval.
Így aztán biztos vagyok benne, hogy éppen ez a kiszámíthatóság vált vonzóvá benned is, amikor rád találtam, mindazok ellenére, hogy a kettőnk ismeretsége csak egy egyszerű barátságnak indult, s talán meg is reked azon a szinten, ha egy napon nem törik össze a szívemet.
Jó, hogy akkor ott voltál nekem, annak ellenére is, hogy én egy másodpercig sem vettem komolyan az udvarlásodat, mert nem akartam. Talán, mert nagyobb szükségem volt rád barátként, mint szeretőként? Lehet, és még most is mosolygom ezen…
Végre megérkezem! Leszállok egy vad idegen város vad idegen főterén, és te még sehol sem vagy. Tudom, még jó néhány perc, amíg ideérsz, de sebaj, addig legalább összeszedhetem magam és a gondolataimat is.
A hosszú úton teljesen bemelegedtem, és most bizony átjár rendesen a hideg, csípős szél, amíg várakozom. Ez a néhány perc is egy örökkévalóságnak tűnik, de már látom, amint határozott léptekkel, mosolygó arccal felém igyekszel az utca túloldaláról.
Ilyennek álmodtalak…A szemed, a hajad, az alkatod, de még a nevetésed is tökéletes mása annak, amilyennek mindig is elképzeltelek a hangod és a fényképeid alapján. 
- Azonnal megismertelek! – sietek hozzád örömmel, hogy a valóságban is megölelhesselek végre.
- Szia, drága! – kapom tőled az első, gyors üdvözlő puszit, aztán már húzol is magaddal tovább, a taxik felé, hogy mielőbb meleg helyre menekülhessünk.
Bemondod a címet, és a taxi már suhan is velünk keresztül a városon.
Zavarban vagyok, mert nem tudom, mit is mondhatnék, ezért inkább csak te beszélsz. De nem csak szavakkal, hanem a mozdulataiddal is, ahogy bátorítóan rám mosolyogsz, ahogy a hajam, az arcom simogatod, ahogy megfogod a kezem. Már alig van bennem félelem és megilletődöttség, és mire a lakásba érünk a gátlásaimból épített kőfal utolsó szikladarabkája is leomlik, és én teljesen természetesen hagyom, hogy megcsókolj. Hosszan, ráérősen, amúgy jó felfedező módján, és ahogy átengedem magam a pillanat gyönyörének, érzem, amint a hetek óta féken tartott vágy lassan felébred bennem is.
- Mióta várunk erre a csókra? – teszed fel kis idő múlva a költői kérdést, miközben lelkesen próbálsz kihámozni a meleg felső- és alsóneműk tengeréből.
- Legalább két hete! – vágom rá nevetve, mert eszembe jut, az a bizonyos reggel, amikor saját bénaságomnak köszönhetően elaludtam, és sikerült lekésnem a buszt, és vele együtt az első randevúnkat is.
Utána még napokig bántott, hogy rosszul állítottam be a telefonomon az ébresztőt, de a fő az, hogy most mégis itt vagyok. Hiszen ha akkor nem alszom el, talán soha nem ébredek rá arra, hogy valójában már magam is akarom ezt a találkozót, hogy már többet jelentesz nekem, mint egy virtuális barát, hogy már nem vágyom másra, minthogy átölelj, és én lehunyom a szemem, és hozzád simulok. 
Jó érezni téged: a simogatásod, az illatod, a bőröd melegét, hallani egyre szaporább lélegzésedet, és hagyni, hogy ebben a pillanatban azt tégy velem, amit csak szeretnél, hiszen itt és most a tied vagyok.
Tetszik, hogy a nyugalmad ellenére is úgy ölelsz, úgy csókolsz, úgy érintesz, úgy becézgetsz, hogy testem minden porcikája azonnal lángra kap, s már magam húzlak az ágyra, remegő izgalommal várva, hogy mielőbb eggyé válj velem. 
Hihetetlen, hogy a szenvedélynek még ezen a legfelső skáláján is képes vagy figyelni rám, nehogy fájdalmat okozz nekem, minden mozdulatod óvatos és gyengéd, míg aztán a vad, nyers erővel feltörő vágy végül szabad utat nyerve egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra magával repít bennünket a gyönyör csúcsára, ahová egyszerre érhetek fel veled. 
Ezt se hittem volna! Nincs húsz perce, hogy, először találkoztunk, s már túl vagyunk az első beteljesülésen, amely pontosan olyan volt, amilyennek valaha megálmodtuk, és már örülök, hogy eljöttem hozzád. 
Ha mindezért egyszer el is kellene majd kárhoznom, már azt se bánom, hiszen boldog vagyok, mert megjárhattam veled a mennyországot, és mosolygom magamban, mert tudom, hogy az éjszakának még közel sincs vége…
Havat hoz a hajnal… 
Önfeledt álmomból ébredve nem talállak magam mellett, de megnyugodva látom, hogy az ablaknál állsz, és az utcát kémleled.
- No, mégiscsak ideért a havazás – fordulsz felém köszönés helyett, és amint észreveszed meglepett-riadt arcomat, biztatóan rám mosolyogsz: - Azért annyira nem vészes a helyzet, hiszen még járnak az autók, tehát akkor biztos, hogy buszközlekedés is van.
Nagy nehezen rászánom magam, hogy kikászálódjam az ágyból, annál is inkább, mert saját szememmel szeretnék meggyőződni az általad ismertetett időjárás-helyzetről. Melléd lépek, és amint kitekintek, csodálkozva látom, hogy a tegnap még kopár-fekete tájat lassan-lassan puha, hófehér takaró fedi be.
- Készülődnünk kell, drága! - ölelsz át gyengéden, és én ismét hozzád bújok egy édes pillanatra, miközben jóleső érzéssel gondolok vissza az együtt töltött éjszaka minden mámorára, minden gyönyörére, amelyet veled együtt élhettem át.
Amikor húsz perccel később a békés, csendes utcára lépünk, arcunkba vág a hideg, és a lámpák meleg-sárga fénye milliónyi apró hókristály tükrén csillan meg. 
Van abban valami ünnepélyes és szimbolikus, ahogy ez a tiszta fehér lepel fokozatosan befed mindent. Mintha csak a mögöttünk álló szenvedéllyel teli éjszakát akarná jótékony fátyolba burkolni, hogy mindezt majd az idő tükrén át, megszépítve vetítse elénk egyszer, ha már csak homályos emlék leszünk egymás számára.
Még fogom a kezed, hogy biztonságosabban haladhassak a csúszós, havas járdán, hallgatom, ahogy vidáman mesélsz, de a lelkem mélyén már búcsúzom tőled.
- Hívhatok egy taxit is, ha gondolod – állsz meg egy pillanatra kérdőn rám nézve, amikor az áruház elé érünk, majd az órádra pillantva még megállapítod: - Bár gyalog sincs messze, és még időnk is van bőven. 
- Akkor inkább csak sétáljunk tovább – javaslom, mert felötlik bennem a gondolat, hogyha túl korán érünk vissza, mindketten hosszú perceken át toporoghatunk a hidegben a buszra várva. Vagy egyszerűen csak az elválásunk pillanatát szeretném elodázni?
Nehéz lenne most egy ilyen csodás éjszaka után azt mondani, hogy nincs tovább, így nem véletlen, hogy nem is találom a megfelelő szavakat. Hogyan is mondhatnám el neked, hogy mennyire tudnálak szeretni, amikor magam is tudom, hogy nem lehet, nem szabad, hiszen egyikünk életéből sem hiányzik a bonyodalom…
Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy a folytatás rám nézve már túl kockázatos lenne, így végre rászánom magam, hogy döntésemet közöljem, de amint rád nézek, te gyorsan megelőzöl, és mintha csak a gondolataimban olvasnál, ezt mondod:
- Nos, kedves, nagyon jól éreztem magam veled, de az is lehet, hogy nem találkozunk többet. Ha így is lenne, gondolj arra, hogy a szívem oltárán mindig égni fog érted is egy mécses.
- Igen, mint azért a nőért, aki a fél világot bejárta, hogy találkozhasson veled – teszem hozzá nevetve, és talán kicsit megkönnyebbülve is, hogy a végszót nem nekem kellett kimondani.
Kéz a kézben bukdácsolunk és csúszkálunk tovább az egyre mélyülő hóban, miközben lassan visszaérünk a város központjába, ahol tegnap este először üdvözölhettük egymást.
Itt már akár ismerős is akadhat utunkba, ezért inkább az egyik sarki ház takarásában csókolsz meg utoljára, hiszen mindketten tudjuk jól, hogy azon túl, valahol az út végén a megszokott, hétköznapi életed és egy család vár, amelyhez tartozol, és amelynek én csak betolakodó, külső szemlélője lehetek.
- Jó utat, drága! – köszönsz el a csók után, és indulsz a buszmegálló felé, miközben én azon tűnődöm, hogy mit is mondhatnék még búcsúzóul.
- Szia, drágám! Ha hazaérek, majd írok, és köszönök mindent! – intek utánad gyorsan, és amint távolodó alakodat nézem, megnyugodva érzem, hogy már nincs a szívemben szomorúság, mert tudom, hogy ennek így kell történnie.
Hiszen az érem másik oldalán állva többet úgysem remélhetek egy ilyen kapcsolattól, amely a fizikai távolság miatt elsősorban csak virtuálissá és lelkivé válhatna.
Az előbbinek mi értelme lenne, az utóbbi pedig csak nekem fájna, tehát, jobb, ha egyáltalán nem is bonyolódom bele…
Begördül a busz, még egy utolsót intesz, mielőtt felszállsz, majd hamarosan a távozó járattal együtt elnyel téged is a sötétség, és én percekkel később egy másik buszra szállva visszaindulok a saját életembe. 
Oda, ahová már nem vihetlek magammal, csak a találkozásunk feledhetetlen emlékét, amelyet egyszer talán majd ugyanúgy varázsol hófehérré a múló idő, mint ez a havazás a hajnal derengésében ébredező, sötét világot.