Az Első Szerelem

Hajszálnyi pillanat választ el attól, hogy a fejem a padra zuhanjon. Tompán távolról hallom a tanár hangját… az 1950-es esztendők világgazdasági bombái …bombái… bombái… KICSENGETTEK!

Hátizsákomba gyömöszölök mindent, ami az elmúlt négy órában kikerült elém. Félig rágott alma, jegyzet, toll, hápogó kulcstartó. Sikeresen rátaposok Dani lábára, leverem Evelin szem- és egyéb festékkészletét, ezúttal nem érdekel anyámra vonatkozó megjegyzése, úgy is mindannyian tudjuk szolidabb a hívatása az általa említettnél.
Hazarohantamban feltankolok. Mikrózható kukorica, kóla, csoki… és végül futólag beugrok Stephen King összes alkotásaiért, amit a DVD-s csajszival előző nap félretetettem.

Anyáék elutaztak, a bratyó a csajánál alszik, péntek van és enyém a ház! Leírhatatlan érzés. Azt csinálok, amit akarok. Áthívhattam volna a haverokat. Na persze, utána takaríthattam volna vagy két napig. Esetleg a csajok közül párat, hogy megint legyen kihez alkalmazkodni.
Nem! Kiélem zeneőrületemet, az ÉN zeném fog bömbölni, csupa Rock, semmi anyaféle ABBA, vagy Gáborféle Fekete Vonat, vagy Apaféle kuss legyen megy a meccs!
Pizzát rendelek és kólát vedelek és este nonstop horrort nézek.

Odáig jutottam, hogy leégettem a kukoricát, fájt már a fejem az üvöltő zenétől, a kihűlt pizzával éppen a tévé elé telepedtem, kellemes bariton jelentette be, hátborzongató zene kíséretében: - Ragyogás …
És akkor kulcszörgés, halálhörgés, Gábor és a csürhe, váratlanul, de még mennyire nem vártan. Miért nem lettem Egyke? – kérdezgetem ismét némán felmenőimet.

Két perc sem kell hozzá és ellepnek mindent. Eszik a pizzámat, isszák a piámat, bontanak mellé igazit. Gábor összeveszett Timivel, nem érdekelnek a részletek. Hallom viszont, ez itt csak egy átmeneti állomás, mennek majd tovább.
- Mikor? – kérdezek rá.
Kedvemet veszik, a habpartijuk csak éjfél után kezdődik. Kicserélik a lemezem valami csúszós pornóra.
- Hé, nem zavarok? – háborodok fel a tévé elé állva.
- Húzd már le a fejed prücsök!
Na jó, törökülésben elhelyezkedem velük szemben.
- Akkor ezalatt én titeket nézlek, írok majd erről egy tanulmányt, a vizualitás hatása csoportban…ha egy bögrébe csináljátok könnyebb lesz mérni.
- Le kéne fektetni a gyereket. – buzdítja bátyámat Tamás, a főkolompos, a gyerekkori barát.

Emlékszem, volt idő, amikor együtt építettünk várat a tengerparton. Most Ő a nagyfiú, meg persze a többi is. Ez az agymosás a fősulival vette kezdetét náluk. Átalakultak, igazán nem tudnám körülírni mivé is?
Csikiznek, poénkodnak, vonszolnak kifelé. Nem hagyom magam.
- Oké, jó leszek, ha veletek mehetek! – találom ki hirtelen. Liheg a tévé: AH AH AH GÚÚÚT, ők meg merednek rám hülyén.
- A tinidiszkónak tízkor vége, húzzál már macibolhát számolni! – Gábor elvesztette a türelmét, ahogy ő engem, én őt zavarom a magánéletében.
Ez van, érezze át a jelentőségét! Kis csend után hangolódnának a műélvezetre.
- Most azt mondta a vörös nő, hogy csak a hegyét kapja be. - fordítom a németet. – Meg azt, hogy selymes. Ezt nem tudom mire értette.
- Mennyiért tűnsz el? – kórus kérdezi.
- Már mondtam, megyek veletek, és amíg készülődök, nem leszek útban esküszöm.
Hogy ezt a mehetnéket miért találtam ki, tulajdonképpen nem tudom. Csak!
- Jó – nyögi Gábor gyilkosan. – Úgy sem engedik be, majd kisorsoljuk ki hozza vissza.

Némi tűnődést követően szerepet keresek ma éjjelre, és ehhez igazítom a többit. Félóra múlva állok a tükör előtt anyám harisnyatartójában és bőrszikrázó harisnyájában, fekete, popsit mutogató selyem bugyiban, ciciket inkább rezegtető beállítású melltartóban. Összekócolom az erre amúgy is hajlamos fürtjeimet, a padlóra lengetve jókora mennyiségű lakkal rögzítem az állapotot. Háromszor annyi hajam lett, viszont alig ér a vállamig, míg máskor akár a melleimet is takarja. Turkálgatok a sminkdobozban, nem csípem a kütyüket, ha ezeket mind magamra kenném, olyan lenne a képem, mint a nagyanyám porcelánbabáinak. Szempillaspirállal feketítek, halvány szájceruzával kerekítek, máris két évet öregedtem. Belecsusszanok hajkímélően és kevéssé nőiesen alulról a testhez simuló miniszoknyába, a színeimhez illő rózsaszín, azaz formát dúsító, vállon kapaszkodó, sokat sejtető pulóverbe. Kész!

- Azannyát! – és füttyök és olyan kis viccek, hogy – Azonnal mutasd meg hova rejtetted Niki hulláját!
Úgy általában látom én mindenkinek tetszek. Gábor morog csupán: - Úgy nézel ki mint egy éhes kurva! – de azért büszke.
Egyedül Tomi nem szól egy szót sem.


A kapuk őre pillanatig sem fontolgatja ki, vagy be? A száját nyaldossa és kacsintgat vigyorogva. Megjelenésem nyolc fiú társaságában kelt némi figyelmet mi tagadás.

- Én is kérek – vetem fel a piarendelésnél igényeimet, a pultos készséges, a bratyó nem. Tomi meg rám se néz, és ez az a pillanat, amikor beismerem, miatta akartam itt lenni. Ő meg tojik minderre.
Szambázgatok a lefoglalt két biliárdasztal körül, a srácok cicáznak velem, már csak a közönségnek mutogatva mekkora menők, hátha rájuk akad ezáltal egy kukucskáló Igazi Nő. Unatkozom, az a helyzet.
Néhány perccel később irigylem magam a békés unatkozásért. Feltűnt ugyanis Angéla, a mélységesen gyűlölt osztálytársam, persze úgy tett, mintha jelenlétemben örömködne, valójában a fiúkat kóstolta be barátnőstül.

Gábor, a hóna alatt bujkáló Angélával kezembe nyomja sokadszor rezgő mobilját, amin világosan kirajzolódik TIMI neve. Azt kéri beszéljek vele én.
A mosdóig futok egy-egy halló-t ordítva, hogy ott a valamelyest csendesebb közegben nyugtatgassam a bátyám nőjét. Dehogy iszik, dehogy nőzik!
- Azért nem tudom adni – a mellettem csapba hörgő nőre pillantva folytatom – mert hányni ment. Nem a piától, a pizzától! Szemetek, romlott volt a gomba!
- Adj már egy kurva zsebkendőt – hörren rám a mosdós hölgy. - és ne dumálj kajáról!
Timi üvölt a fülembe, hogy ki van ott, azaz itt mellettem? Oké, elég! Kinyomom a telefont, a kedves vízbehányónak adok egy szalvétát.

A ruhatárnak kinevezett padon, kabátok közül lesek kifelé megtépázott lélekkel. Szerepemet a fiúk közt Angéla és a barátnője átvették. Jobbra duzzadó habtömegben fetreng a nép, a zene lyukakat üt a koponyámban. Szívesen lennék álmos és mennék haza, ha nem zavarna olyan nagyon, hogy Angéla Tamással foglalkozik behatóan.

Vagy tíz évvel idősebb férfiszag lep el, a tulaj is megérkezik mellém. Megcirógatja a combomat.
- Mi a baj kislány?
Nem ő ma az első, van válaszom.
- Megjött és nincs nálam tampon. Segítenél?
- Engem az nem zavar, sőt! – duruzsolja a fülembe. Bennem még a vécés élmény, a gyomrom felfelé masírozik, a vészjelzőim villogni kezdenek. Kifogtam egy aberrált állatot. Egy lányos hehét megeresztve próbálnék kecmeregni mellőle, nem tudom hogyan és mikor, de úgy körbefont akár a mérges pók, mozdulni sem tudok.
- Szóval itt vagy! – Tamás édes hangja. – Nem megmondtam, hagyd békén az embereket! Bocs haver, nem tehet róla, beteg. – ránt ki a pókemberből. Örülök és felsikkantok, mert majdnem kiszakítja a karom.
A pasi nem hatódik meg: - Tűnj el kisköcsög! Szivi ülj vissza! - már két oldalról rángatnak.
Megérkezik a csapat is, ez már tömegpszichózis. Pókúrra pedig erősen nehezedő nyomás. Távozik.
Bratyó arcán a: na ugye megmondtam! – dühe.
- Hazakísérem. – áldozza fel magát Tamás.
Gábor méreget kettőnket, aztán legyint.
– Jó.

Szépen leszerepeltem. Pont ma, pont előtte. Nem is szól hozzám, minek is tenné, csak egy hülye kiscsaj vagyok. És fáradt és álmos és féltékeny és csalódott. Utána biztos visszamegy majd ahhoz a cafka Angélához, mert ő már nő és úgy is viselkedik. És még ez is! Potyogni kezdenek a könnyeim, ettől még jobban utálom magam, és persze még inkább sírok miatta. Rohanok, illetve szeretnék, olykor kibicsaklik a bokám a szokatlan tűsarokban és jajjal együtt hüpögöm hangosra a bánatom, az utca szétfolyik a szememet borító sóslében.
- Állj már meg! – kapja el a karom Tamás.
Hát jó. Kotorászik a zsebeiben, várok rá. – Van zsebkendőd? – kérdezi végül.
- Minek? – nyöszörgöm, de azért előhalászok egy újabb szalvétát, amit a pultról csórtam. Nem gondoltam ennyire kelendő lesz.
- Neked. – törölgetni kezdi az arcom, elveszem tőle, mielőtt arra bíztatna, hogy az orrom is fújjam ki.
Aztán csak úgy átölel, mond olyasmit nyugi és mi baj, és válaszol is rá, hogy semmi. Meg hogy ez nem könnyű neki, mert végül is a legjobb haverjának vagyok a húga. Ráadásul a kölykök közt szerepelek, akivel végigjátszotta a gyerekkorát.
Nagy nehezen a vállgödrébe fúrt fejjel, csimpaszkodva a jószagú pulcsiba, értelmezem a mondandója lényegét. El ugyan nem eresztem, csak az arcom emelem feljebb, hogy elérjem a száját és befogjam az enyémmel. Finoman kóstol meg, alkalmazkodom. Pihék a tarkómon vigyázban állnak. Annyira jó.

Fekete karikákat csiszatolok vizes törölközővel az arcomról. Fáradtságon át ragyog a lelkem képe. Tamás magyarázkodik halkan a telefonba. Tudom, hogy a bátyámnak és nem érdekel.
Mosolyogva vár rám, mint aki a jó istentől megkapta az áldást. A komoly, biztonságot, nyíltságot szerető és adó férfi. Nekem.

Együtt nézzük a horrorkirály művét. A főszereplő tán baltával szaladgál… Elnyúlok a kanapén egy test melegét élvezve és simogató kezek sodornak a végtelenbe. Teljesen természetesnek érzem a kezét ott, ahol rajtam kívül még nem érintett más így és önkívületig tobzódva benne, csak csókokat vagyok képes viszonozni, miközben ő felfedez és úszom el messze a gyönyörbe tőle.
Félálomban érzem, magamra hagy. Mai eszemmel már tudom miért.

Reggel viszont én ébredek elsőként, meztelen vállamra húzom a takarót, őt is igyekszem betakarni. Letörlöm a párnára kicsorduló nyálat a szája széléről és már nincs kedvem nevetni az ilyesmin.
Szia Nap, ma nem szombat a neved, hanem szerelem – súgom a polcról figyelő medve komának.