Az élet mégis lehet szép

Éjszaka volt. A tizenöt éves Anna ajtaja lassan nyílni kezdett. Egy magas, nagydarab ember árnyéka jelent meg a falon. Anna mostoha apja volt, Ádám. Becsukódott az ajtó, a kulcs hangosan mozdult meg a zárban, majd Ádám zsebében landolt. Halk léptek neszei követték a kulcs csörgését, majd a jól megtermett férfi odalépett az ágyhoz. Hirtelen a fiatal lány megrezzent, felébredt. Még az átszűrődő fényben is látni lehetett a félelmet a szemében. Ami ezután következett, az rettenetes volt. Egy férfi nyögésének hangjai, majd a kulcs újabb csörgése a zárban, Ádám kiment a szobából. Ezután már semmit nem lehetett hallani Anna halk zokogásán kívül. Ami ezen az éjszakán megtörtént, nem az első alkalom volt, és sajnos nem is az utolsó. Három év múlva valamilyen családi vita alkalmával Anna édesanyja, aki semmit nem sejtett arról a dologról, ami megkeserítette egyetlen lánya fiatalságát és életét végleg szakított Ádámmal.
E keserves három év alatt természetesen a lány meggyűlölte az erősebb nem képviselőit, egyszerűen undorodott a férfiaktól, nem volt képes szót érteni osztálytársaival, tanáraival, akik természetesen látták, hogy valami nincs rendben, de nem akarták bombázni kérdéseikkel az amúgy is zaklatott, rettegő lányt, aki olyan törékeny és olyan szép. Miután megszakadt a kapcsolat a nevelőapjával, hirtelen kezdett nyitottabb lenni a világ felé. Eljárt szórakozni, barátokat szerzett, de egy dolog még mindig nem ment neki: képtelen volt a hozzá hasonló korú fiúkkal barátkozni, flörtölni, egyáltalán valamilyen kapcsolatot teremteni.

Lassan megjelentek az első napsugarak Anna szobájában, elkezdték cirógatni a lány baba arcát, majd odaszaladtak gyönyörű nagy lecsukott szemhéjaihoz, amelyek a csiklandozásra felnyíltak, Anna boldogan ásított egyet, elmosolyodott, valamit álmodhatott, vagy esetleg csak eszébe jutott, hogy ma van a tizenkilencedik születésnapja. Felkelt, vékony, szinte áttetsző hálóinge jól kiadta az alakját, mellei formáját, mellbimbói körvonalát. Lement az emeletről, útját egyenesen a fürdőszoba irányába vette, bement, megmosta az arcát, kimosta szemeiből a fáradtságot, majd átöltözött. Egy laza nyári ruhát vett fel, ami tökéletesen mutatott rajta, illett fehér bőrszínéhez. Kivitte a kutyusát sétálni. Bobi egy puli és uszkár keverék kutyus volt, aki már lassan tíz éve a lány barátja volt, és ő volt az egyetlen, aki ismerte Anna minden gondolatát, fájdalmát, örömét, és ez a kutya volt az egyetlen, aki tudott a majdnem négy évig tartó borzalomról, ami Anna és Ádám között folyt. A közeli parkba mentek, ahol aztán a lányka mindig elengedte Bobit, hadd fusson körbe a parkban, addig ő leült egy padra és ott gondolkozott a vele történt dolgokon, az életén, vagy épp az előző éjszakai álmán…

Épp egy kicsit elbambult, és csak akkor eszmélt fel, amikor egy férfi állt előtte, aki kicsit dühösnek tűnt. A férfi Péter volt, akinek volt egy kis „balesete” a kutyussal… Ahogy teljesen odaért már majdnem elkezdett kiabálni a nadrág tisztítási költségeiről, a szagélményről, és arról, hogy feljelenti a lányt, amiért nem pórázon hozta ki a kutyáját sétálni, de amikor megpillantotta a lányt, hirtelen elállt a szava. Persze ezt Anna nem vette észre, mert ő épp most eszmélt fel az elmélkedéséből, és csak azt látta, hogy egy kedves arcú, húsz év körüli férfi áll előtte, akinek a nadrágszára igen nedves. Egy pillanatig csak bámulták egymást, majd Péter megtörte a csendet, és elmesélte a történteket. Anna arcába futott a vér, és hirtelen nem is tudott semmi értelmeset mondani, szabadkozott össze-vissza, aztán megkérdezte illedelmesen, hogy mivel tudná jóvátenni Bobi csintalanságát. Péter esze most már gyorsabban forgott, legyőzte az előbbi döbbentségét, és egyszerűen csak annyit mondott:
- Gyere el velem este vacsorázni, és elfelejtjük az egészet.
- Hát, ha ezzel kiengesztellek… - szólt rettegéstől elfúló hangon a lány.
- Ugye nem félsz…? Bocsi, hogyan is hívhatlak? – kérdezte Péter.
- Nagy Anna vagyok, hát egy kicsit megijesztettél, de azért elmegyek a vacsorára. – válaszolt a lány, akibe hirtelen egy kis bátorság töltődött, ki tudja, hogy honnan. Talán csak annyi felbátorodásának az oka, hogy Péter szöges ellentéte volt mostohaapjának: vékonyabb testalkatú, vékony, szép arcú szőke suhanc volt, nem volt több huszonegy-két évesnél, szemei bizalmat sugalltak.
- Én Ottavári Péter vagyok, merre laksz? Én itt a közelben, mit szólnál, ha a vacsora itt lenne a parkban, amolyan kis piknik-szerűség, úgyis nyár van, sokáig világos van. Ha olyan hat óra fele találkozunk, az neked jó? – hadarta a fiú.
- Igen, jó lesz – felelte a lány meglepően hűvösen, távolságtartóan, és nyugodtan.

Délután a megbeszélt időpontban ott volt Péter a parkban, Anna anyja tanácsára késett öt percet, amit Péter természetesen ki is várt. Annán egy kényelmes világos vászonnadrág volt, és egy könnyed spagettipántos top, ami alatt nem viselt melltartót, mert azt kényelmetlennek tartotta. Az este hamar eltelt, a kezdeti szótlanság hamar elmúlt, felszabadultan beszélgettek mindketten, mindenről: emberekről, barátokról, kutyákról, zenéről… Csak egy témakör maradt tabu: a kapcsolatok, szerelem, szex. Péter kérdése ha csak egy picit is érintette a témát, rögtön hárított a lány, a fiú mivel értette a célzást, témát váltott, nem akarta elijeszteni a megszeppent őzikét. Nyolc óra fele Anna illedelmesen megköszönte az estét, és elbúcsúzott. Péter egy kicsit erőszakosan kicsikart még egy estét a lányból, aki most már nem vette annyira tolakodónak a meghívást.
Ez így ment három hónapig, majdnem minden másnap találkoztak, de beszélgetésen kívül semmi sem történt. Barátok lettek. Legalábbis egyre többet tudtak meg egymásról, lassan felfedte Anna a féltett titkait is. Egyik este Péter száján kicsúszott az őt igazán foglalkoztató kérdés:
- Mondd csak, Anna, te neked még nem volt senkid? Nem beszélsz egy szerelmedről sem, miközben te már tudsz az összes barátnőmről, csalódásomról!
- Lassan mennem kell haza… - szólalt meg egy pár pillanatnyi csend után a lány, az ismert elfúló hangon. Majd egy újabb pillanat múlva megjelent egy piciny könnycsepp a szeme sarkában.
- Nem mész te sehova, csak most jöttél! Hát ennyire nem bízol meg bennem?! Miért nem mondod el? Látom, hogy valami bajod van! Már lassan három hónapja ismerlek, és egy szót nem beszéltél az előző barátodról. – erősködött tovább a fiú. Kíváncsisága érthető volt. Érezte, hogy valami nincs rendben a lánnyal, tudni akarta, hogy mi a baj, és segíteni akart, hiszen ő már szerelmes volt. Együtt akart érezni szerelmével, és minden fájdalmát vele együtt szerette volna megélni. Talán úgy érezte, hogy ha ő is vele együtt szenved, akkor együtt már nem is fáj.
- Légy szíves hagyj békén! – zokogott Anna. – Mennem kell!!!
- Ennyire nagy a baj? Megcsalt a barátod? Vagy esetleg eddig még nem is volt barátod? Szűz vagy még? Az sem baj, nem ciki, hiszen te csak az igazira vársz, nekem elmondhatod! – bátorítgatta a szeretett lányt.
-
- Hát jó. – próbálta összeszedni magát Anna – Elmondom. Nem, nem voltam még szerelmes, barátom sem volt még, de… - zokogta egyre hangosabban, majd Peti nyakába borult a törékeny csoda. Péter átölelte, szorosan magához szorította, egyre jobban érzete, hogy itt nagyobb baj van, mint amire számított.
- Kicsim, nyugodj meg… Nincs olyan probléma, amit ketten ne tudnánk megoldani… Nyugodj meg, csitt, ha nem akarod, inkább ne fejezd be – közben folyamatosan ölelte a lányt, lenyomott egy puszit a homlokára, és csitította, ahogyan a kisgyermekeket szokás.
- De most már befejezem… - sírt Anna - de nem vagyok szűz… már tizennégy éves korom óta nem… - ekkor tört ki a lányból a legfájdalmasabb zokogás – a mostohaapám… - ez a mondat soha nem lett befejezve, de Peti mindent megértett belőle…
Megjelentek az ő szemében is az első könnycseppek, és először kimondta, amit már az első vacsora után érzett valahol legbelül: - Szeretlek!
- Én is – szólt Anna – de értsd meg, ez nem megy… - és újra kitört az a hangos, és éles zokogás, ami épp a hallott szóra elhalkulni kezdett.
Péter csak ölelte a lányt, majd amikor Anna egy pillanatra kisírt szemeivel felpillantott, megcsókolta. Ajkuk alig ért össze, nem akarta megijeszteni a kis őzikére hasonlító tüneményt. Már azt is élvezte, hogy a karjaiban tarthatta. Nem követelt többet. A csók Péter meglepődésére, viszonzásra talált. Anna sem értette saját magát, de jó volt visszacsókolni, biztonságban érezte magát. Ez így ment, amíg Anna könnyei teljesen fel nem száradtak, nem sírt többet, boldognak érezte magát, hiszen egy több mázsás tehertől szabadult meg, végre elmondta valakinek, és azért nem undorodott meg tőle senki, nem vetik meg őt.

Lassan sötétedni kezdett, de ez sem zavarta őket, még Annát sem, aki mindig sötétedéskor elköszönt a fiútól. Még mindig csókolták egymást, Péter lassan Anna nyakát kezdte el puszilgatni, simogatta a lány hátát. A lány hagyta, de minden simogatásnál, minden csóknál egyre jobban megremegett, szorongani kezdett. Érezte Peti vágyát, és szerette volna elengedni magát, de a fiatalkorában szex közben kapott fizikai és lelki fájdalom képei egyre jobban előbújtak agyának legmélyebb zugából; megint megjelentek a már jól ismert könnycseppek, de ezek most a félelem könnyei voltak.
- Valami baj van? Rendben, abbahagyom – mondta Peti nagyon kedvesen, bár egy kicsit csalódottan, de semmiképpen nem akarta emiatt elveszteni a lányt.
- Kérlek, ne... – suttogta Anna. – Nekem eddig jó, csak az emlékek…

Péter engedelmeskedett, bár nem tudta, hogy mikor tesz jót a lánnyal. Csókolta Anna vállát, nyakát, de mindig visszatért ajkaihoz, amiket csak ez előbbi percekben kapott meg. A lányon egy könnyű, pántos ruha volt, és az alatt csak egy pici bugyi. Lassan lecsúszott a ruha pántja a lány vállára, karjaira, és Péter megcsodálhatta szerelme melleit. Eddig még soha nem látott ilyen formás kebleket. Alakja és mérete pont illett és arányos volt a nő alkatához. Lassan csókolni kezdte a két dombocskát, és közben simogatta Anna hasát. A könnycseppek lassan felszáradtak a nő arcáról, egyre mélyebbeket sóhajtott, új élmény volt ez neki, hiszen ő még soha sem élvezte a szexet. Soha nem simogatták még, soha nem csókolták, soha nem izgatták fel, soha nem érezte az a kellemes bizsergést, ami átjárja a testet, ha megérintenek egy-egy helyen. Peti nagyon figyelt a lányra, mindig visszatért ajkaihoz, mindig megsimogatta az arcát, mindig, amikor egy kicsit többet felfedezett a testéből, újra végigjárta a már megismert területeket is. Lassan teljesen lekerült a ruha, már csak a csipkés nadrágocska takarta lány testét, a fiún még majdnem minden ruha megvolt, csak a pólóját vette le, mert érezni akart a lány bőrét a bőrén. Annának annyira új volt a helyzet, hogy el is feledkezett, hogy neki is kéne adnia, hogy neki is kéne csókolni, és el is szégyellte magát. De igazából nem volt oka rá, hiszen Peti már a lány puszilgatásától is annyira beindult, hogy észre sem vette, hogy szerelme tárgya csak egyre mélyebben veszi a levegőt. Anna hirtelen felült, teljesen összezavarodott, észbekapott, hogy ők most egy nyilvános parkban vannak este 10-kor, és rajta nincs sok ruha, és bárki megleshette őket.
- Valami rosszat tettem? – nézett a férfi kérdőn Annára.
- Nem – mosolyodott el a lány –, csak menjünk valami nyugodtabb helyre.

Gyorsan összeszedték magukat, és elmentek Petiék lakására, akinek a szülei szerencsére épp egy fogadásra voltak hivatalosak, és csak másnap hajnalra voltak várhatóak.
Igaz, hogy az egész varázsa egy kicsit megtört, a parkban minden meghittebbnek tűnt mindkettejük számára, de ez nem zavarta őket. Anna most egy kicsit összeszedte magát, és ő is viszonozta a testére kapott csókokat. Ott folytatták, ahol abbahagyták, a nőn már csak egy nadrágocska volt, a férfi pedig megszabadította magát nadrágjától. Egymás karjaiba fonódva szerették egymást, csókolták a másikat, ahol érték. Peti lassan eltávolodott a nőtől, megcsodálta, és egy finom mozdulattal hanyatt döntötte az ágyon Annát. Végigpuszilgatta a testét, majd hirtelen lejjebb kalandozott a keze, végigsimította Anna combjait, majd ujjait ajkai követték, Annát ez megint csak kizökkentette az együttlét harmóniájából, megint eszébe jutottak az emlékek. Ádám erős lökései, a fájdalom, a könyörgés, hogy hagyja abba, és a vad lihegés hangja, amit a férfi hallatott. A lány automatikusan összezárta a combjait, a fiú egy kicsit csalódottan megértette a célzást, és tovább foglalkozott a lánnyal. Nem várt viszonzást, hiszen tudta, hogy ha most valamit elront, soha nem kapja meg újra ezt a csodát, ami épp a karjaiban piheg. Újra visszatért a lány melleihez, inkább izgatgatta a köldökét, nyakát, nem akart semmit sem sietni, érezte, hogy úgyis sikerül neki a szinte lehetetlen: teljesen felszabadítani a lányt testileg és lelkileg is.

Miközben a szája a lány felsőtestén kalandozott, a keze egyre lejjebb indult, újra. A nő szeméremdombját simogatta, beletúrt a pici, meghagyott bozontba, játszadozott vele, majd a picit kikandikáló csiklót kezdte el alig hozzáérve ingerelni. Anna egyre mélyebben sóhajtozott, jó volt neki, automatikusan kicsit széttárta lábait, mindent elfelejtve, ami a múlttal kapcsolatos. Péter érezte, hogy szabad az út, így ajkai követték érintését. Lassan nyelvét hozzáérintette a csiklójához, érezte, ahogyan a lány teste megrezzen. Lassan jobban szétnyitotta a lány lábait, ő már nem ellenkezett, már nem volt ereje, most először élvezte, hogy egy férfival együtt van. Péter csak csókolgatta a szeretett nő csiklóját, néha megszívogatta, bele-belenyalt a kéj kapujába, de mindezt nagyon óvatosan, nehogy megtörje a varázst. Majd egy ujjával elkezdte felfedezni belülről a még nem ismert szűk kis barlangot. Lassan behatolt, nem akart még ezzel is fájdalmat okozni, de nem is okozott, hiszen elég nagy izgalmi állapotba került ekkora már a nő, lassan elkezdte mozgatni az ujját Annában, és ő ezt egyre hangosabb sóhajokkal köszönte meg. Nagyon közel járhatott már az orgazmushoz, Így Péter úgy gondolta, hogy most már nem ront el semmit, ha lassan, óvatosan Annába csúsztatja férfiasságát. Levette az már nem éppen száraz boxerét.

Borzasztóan fel volt izgulva, pedig ő nem kapott eddig semmit, de már az adás öröme, és a csodálatos test közelsége megtette a hatást. Még néhányat belenyalt a nő nőiességébe, majd lassan hozzáigazította falloszát, ami nem volt túl nagy, de kicsinek sem számított, pont megfelelt a testalkatának. Lassan elkezdte befelé nyomni férfiasságát, ennyire behatolásnál még sohasem figyelt, folyamatosan nézte Anna arcát, képes lett volna magát leállítani, ha a fájdalom egy halvány jelét is meglátja azon a csodálatos arcon. De nem látta, lassan teljesen magába fogadta Anna teste Pétert. Péter egy nagyon forró csókot adott a lánynak, lassan betolta a nyelvét, nyelvük vad táncot járt. Lassan Péter megmozdult, kijjebb csúszott, majd lassan visszatolta férfiasságát. Megint nagyon odafigyelve a nőre, de fájdalmas sziszegés helyett csak egyre több mély sóhajt kapott, így lassan egyre nagyobbakat lökött, egyre gyorsabban mozogtak. Anna is felvett ösztönösen egy tempót, és ő is mozgott, rá-rászorított Péter falloszára. Közben folyamatosan csókolóztak, simogatták egymást, mindkettejüknek megszűnt a külvilág, csak egymásnak léteztek, egyre gyorsabban mozogtak, mindketten kapkodtak egy-egy csók között a levegő után, a szenvedély teljesen úrrá lett rajtuk. Aztán hirtelen sötétség… csak a másik hangját lehet hallani, ahogyan élvezi az együttlétet, minden megszűnt, a mozgás megállt, egymás karaiba borultak, hosszú percekig csak feküdtek mozdulatlanul, majd Anna volt az első, aki feleszmélt, és megint kibuggyantak a könnycseppjei, Peti csak magához szorította még jobban.

Itt már nem volt szükség szavakra, tudták mind a ketten, hogy csodálatos volt, és hogy ezek a könnyek már nem a bú, hanem az öröm könnyei. Legszívesebben megállították volna az időt. Még órákig együtt maradtak az ágyban, szinte mozdulatlanul, csak csókolgatva egymást, majd Anna hajnalban hazament. Életében először felhőtlenül boldog volt.