Árvaház

-Még nincs vége a napnak! -Hallatszott a kiáltás a szülői szobából, ami számomra tiltott hely volt. Persze megint észre vették hogy bekapcsoltam Tedyt- a kedvenc virtuális macimat.
-Tanulj! Holnap az elektrokémiából írtok TZ-t! És még nem láttalak a monitor előtt ülni!
Pedig tudod, hogy tanulnod kell. Én 10-éves koromban folyton a monitort néztem, nem mint te.
Tudod hogy a 3. nehéz év!
-De anya tudod, hogy én vagyok a legjobb tanuló..
-Ne feleselj! Én 10-évesen meg se mertem szólalni, ha az édesanyám rám szólt!
-Nem érdekel amit te mondasz! –Erre anyám kijött a szobájából, az arcán hihetetlen düh látszott. Tedy éppen az egyik beléprogramozott kiszámolót énekelgette mikor apám is belépett.
-Mi történik itt már megint? –Kérdezte apám.
-A fiad megint 19 óra előtt bekapcsolta Tedyt! –Mondta ezt anyám olyan hihetetlen méreggel a szemében, amivel ölni lehetne…
-Fiam! Holnap elektrokémiából írtok TZ-t! És még nem láttalak a monitor előtt ülni! Pedig tudod, hogy tanulnod kell. Én 10-éves koromban folyton a monitort néztem nem, mint te.
Tudod hogy a 3. nehéz év! –Mondta apám úgy, mint egy robot…

Ehhez már hozzá voltam szokva és ezért nem érdekelt mit mondanak ők! Gyűlöltem a világot, amiért 2-éve meghaltak a szüleim és mivel apám a Robot X-nél dolgozott ezért a halálakor legyártották az ő és anyám mását. Nem tudtam, hogy meghaltak egy repülőszerencsétlenségben, mert a robotok időben értek haza. Akkor tűnt fel, hogy ők nem azok akik elmentek amikor egyik nap a szüleim elmentek sétálni. Tisztán emlékszem arra a napra:
-Szia fiam! –köszönt anyám mikor hazajött a munkából. Éppen a relativitáselméletet tanultunk elsőben. 7 évesen még ott ültem a monitor előtt egész nap. Akkor is mikor hazajött anyám. Én tisztelettudóan köszöntem neki. Apám már itthon volt, a szobában olvasott, anyám bement a szülői szobába és kiüvöltött nekem, hogy ezentúl nem mehetek be a szobájukba. Eddig nem túl sokat járkáltam szobájukban, hiszen nem volt ott semmi érdekes nekem, csak sok-sok monitor és egy szék. De ezután a kijelentés után kíváncsi lettem. Apám bejött a szobámba és azt mondta, hogy elmennek anyámmal valahová, aztán elmegyünk enni egy étkezdébe. Amikor becsukták az ajtót és lekapcsolták a fényeket, hirtelen éreztem, most kell mennem. Felálltam a székemből és elindultam a szobájuk felé. A ház most különösen sötétnek tűnt. Nem mertem villanyt kapcsolni és lábujjhegyen osontam végig a házon. Amikor szembesültem, azzal hogy egyedül vagyok és már tényleg nincsenek itthon a szüleim, akkor lassan elkezdtem a talpamra ereszkedni. A képeket néztem a folyosó falán, amiket még nem láttam volna 25-ször mégis most mintha mindegyik más lett volna és egy hiányzott is.

A kedvenc képem eltűnt a falról. A képen egy kisfiú volt, aki egy égő ház előtt állt, ami ontotta magából a lángokat. A szüleim tudták, hogy ez a kedvenc képem mégis most leszedték. Amikor elértem az ajtójukat azt vettem észre, hogy dühös vagyok a szüleimre. Az ajtót kinyitottam és odabent felkapcsoltam a villanyt. A szoba teljesen más volt, mint azelőtt, hogy elutaztak volna. A sok monitor helyén 50/60 kábel lógott, ami egy-egy csatlakozóban végződött az egész olyan volt, mint egy laboratórium. A szobába került egy fém doboz, ami lakattal volt lezárva, nem bírtam ki, hogy ki ne nyissam. A szobámba volt egy ilyen kulcs, ami állítólag mindent kinyit. A szüleimtől kaptam, és most ellenük használom fel. A szobámban előkotortam a sok játék közül a kulcsot. Amikor megtaláltam elindultam vissza a szülői szobába. Végig mentem ugyan azon a folyóson és szememmel kerestem ugyan azt a képet, amit ugyan úgy nem találtam. Benyitottam a szobába és oda léptem a ládához. A kulcs azonnal alkalmazkodott a zárhoz és egy fordítással kinyitotta azt. A láda kinyílt de mintha egy biztonsági zár lekapcsolta volna az áramot. A sötétségben a ládából egy kérés hangzott:
-Mondja be a jelszót! –Mondta ezt valamiféle női robothang. Én nem tudtam mit mondjak és inkább bezártam a ládát. Elindultam ki a szobából, amikor hirtelen eszembe jutott a kép, ami eltűnt a falról. Visszamentem a ládához és újra kinyitottam. Bemondtam a kép címét és a fény hirtelen visszajött, ekkor láttam meg mi van a ládában. A ládában sok különböző testrészek közül apám üveges tekintete nézett rám, a nyaka helyén kábelek lógtak ki belőle. Ekkor lenyomódott a kilincs és az apám hangját hallottam:
-Szia fiam!

Az agyamon ezernyi gondolat futott végig. Elbújjak valahol, fussak végig a folyóson a szobámba, másszak ki az ablakon… Lekapcsoltam a villanyt és elkezdtem futni a sötétben egészen az ajtóig, ahol a szüleim álltak nekik rohantam apámat fellöktem és kirohantam a házból, futottam az esőben végig 6 utcán, amikor megérkeztem a barátomhoz. A csengőt 1 percig nyomtam és nem tudtam mit tegyek, mert úgy látszott nincs otthon és a szülei sincsenek. Az esőben beálltam egy kis fedett helyre, ahol a részeg emberek aludtak. Egy napot töltöttem a városban.
Aztán erőt vettem magamon és haza mentem. A ház ontotta magából a lángokat én ott álltam előtte, és nem tudtam mi történt. Amikor a ház előtt csoporttusoló rendőrök egyike igazoltattak engem elmesélték, hogy az a robot, amit apámnak hittem és föl löktem megsérült a processzora és bezárkózott a házba, „anyámat” kizárta és lelakatolta az ajtót. Anyám hívta a rendőrök, hogy valószínűleg baj van. A robot apám bombát készített és 1-órája robbantotta föl a házat. Amikor megláttam anyámat állni a ház előtt arra gondoltam, hogy oda futok hozzá és sírok az ölében. De ezt nagyon gyorsan elfelejtettem, amikor rádöbbentem mi is történt.

Hirtelen mindent megértettem. A szüleim halottak. Akik itt vannak mind robotok. Régebben beszéltek az iskolában az árva gyerekek elhelyezéséről. Arról hogy a világtól teljesen elzárva egy robotokkal teli világba teszik őket. Azért nem volt otthon a barátom se. Mert neki még élnek a szülei. Ekkor egy kéz nagyot csapott a vállamra és felébresztett a merengéseimből. Hátra néztem és az új apámat láttam. A házban benn égett apám egy sírban ott feküdt apám és most itt mögöttem is áll egy. Lehajtottam a fejem és tudtam, nem tehetek semmit.
Később a házunkat újra építették és újra kezdődött az egész. Tudtam sosem lesz vége, és nem tehetek semmit elenne. Azóta be sem tettem a lábamat a szülői szobába. A szüleim nem változnak. Én viszont nagyon is...