Angyal

Olyan lehangolt állapotban voltam. Nem tetszett semmi, nem tetszett senki, nem volt jó nekem a világ. Vágytam egy kis romantikára, arra, hogy valaki megszeretgessen, de még egy jóbarát sem akadt a közelben, mind eltűntek. Egyik hol nyaralt, hol telelt az Északi Sarkon, én meg egyedül voltam. Az ősök Hévízen élvezhették a nyár örömeit, én meg itthon a sötét lakásban. Aznap még az időjárás is úgy alakult, ahogy az én rossz hangulatom diktálta. Borongós, szürke ég, nyári eső…
- Hát ez jó! - gondoltam. - Ennél rosszabb már nem lehet!
Tévedtem. Már hogy ne lehetne? Nem bírtam egy helyben megülni, csinálnom kellett valamit. Érdekelt is engem az időjárás! Felkaptam a kabátomat, és nekivágtam az esőfüggönynek. Zsebre tett kézzel, hajadonfővel mentem az utcán. A jónép biztos azt gondolta, valami ferdehajlamú liba vagyok, őszintén megvallva, mert úgy néztem ki. Még a fülemből is csöpögött a víz, de nem érdekelt, nem akartam hazamenni.
Sok ember így oldja meg a gondjait: elindul magányosan az esőben, és arra vár, hogy valaki felkarolja, találkozzon egy ismerőssel, vagy épp belebotoljon a Nagy Ő-be. Teljesen mindegy volt, melyik lehetőség jöhetne be, csak mentem és magamba zárkózva ballagtam. Nagyon elkalandoztak a gondolataim. Valahol a Rákóczi és a Kossuth út kereszteződésében ébredtem fel…Visító dudaszó ütötte meg a fülemet, kishíján szívbajt kaptam, egy kocsi fényszóróit láttam az esőcseppek sokaságán át, és tudatosult bennem, vége. Nincs tovább. Eddig tartott a kis életem.

Kicsit elhamarkodott gondolatok voltak, mert ekkor egy akkora rántást éreztem a vállamnál, hogy átestem az út túloldalára. A kocsi továbbhajtott, mit érdekelte, hogy én ott fekszek az út szélén a sárban, az eséstől sajgó bordákkal. Körülnéztem. - Ki rántott el a kocsi elől? Nincs itt senki, még mindig teljesen egyedül vagyok!
A kereszteződés kihalt volt, csak egy kiscica nyalogatta az ázott bundáját egy száraz betonszegleten. Azért elég vad dolog lenne, ha az a kiscica rántott volna el!
Felálltam a földről. Az egész ruhámból csöpögött az eső és a sár, és már egyre jobban kezdtem fázni is. Nekiindultam kelletlenül a hazafelé vezető útnak, morogva a mai sofőrök tahóságán. Az utcán senki nem volt, csak néha-néha egy ablak mögül láttam pár elképedő arcot, hogy mit keresek az utcán özönvíz idején. De feltűnt egy alak az utca túloldalán. Egy ház sarkánál támaszkodott és engem nézett. Csak az arcát láttam, azt is messziről, de onnan ismerősnek tűnt. Egy srác volt, de onnan nem jöttem rá, ki volt az, hát elindultam közelebb. Mikor kiléptem az útra, eltűnt a ház mögött. Felgyorsítottam a lépteimet. Mire a házhoz értem, a srác sehol sem volt.

Megfordultam, gondoltam, ideje hazamenni. Hanem mikor megfordultam, a házunk ablakában pillantottam meg ugyanazt a srácot. Az én szobám ablakánál! Azonnal elindultam hazafelé, majd a sáros cipőmet ledobva egyenesen a szobámba rohantam. Már megint! Sejthettem volna! Sehol senki! Képzelődnék?
Nem igazán. A sötét sarokban ült valaki. Kezdtem látni a körvonalait, ahogy alkalmazkodott a szemem a benti fényhez. Valaki tényleg ült ott!
- Ki van ott? - kérdeztem kissé ijedten. Lehet, hogy betörő, vagy egy szatír, mit tudom én! Az első dolgot felkaptam, ami a kezembe került... A bátyám régi baseball-ütőjét. Válasz nem jött, hát az ütőt felemelve újra kérdeztem: - Ki van ott? - emeltem a hangerőn, meg is moccant.
Az alak felállt, és szép lassan előballagott a félhomályból. Fekete farmer volt rajta, és egy fehér pulóver, és az arca tökéletes volt. A szemei mintha maguk a csillagok lettek volna, kéken szikráztak, hosszú szőke haja pedig mintha selyemből lett volna. Arcvonásai szabályosak voltak, kisfiúsak, mégis látszott rajta, hogy érett férfi.

- Ki a fene vagy te? - csattantam fel mérgemben. - Mit keresel itt? - még jobban megmarkoltam az ütőt a kezemben.
Láthatóan duzzogósra vette a figurát.
- Velem te ne kiabálj! - morogta. Nem hittem a fülemnek! Ő jön a házba, és én ne káromkodjak?
- Te csak ne szabj feltételeket, te jöttél be engedély nélkül, halljam, ki vagy! - szúrósan nézhettem rá, mert egyből visszavett a duzzogásból és más hangnemben szólt.
- Valaki, aki egy órája megmentette az életedet… - karba tette a kezeit, és mustrálni kezdte a cipőjét, mintha valami érdekes lenne rajta.
- Hogy??? - meglepetésemben majdnem kiesett az ütő a kezemből.
- Én rántottalak el a kocsi elől! - fejtette ki bővebben. - Nagyot eshettél, ha nem emlékszel rá!
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.
- Na jó, szóval azt mondod, te voltál az aki belevágott az első pocsolyába…Oké, én ezt el is hiszem! De akkor sem tudom, hogy mit keresel itt! - hangsúlyoztam. Kezdett kabaréba illő lenni a helyzet.
- Az őrangyalod vagyok! - tényleg földöntúli természetességgel mondta ki, bár nagyon nem hatott meg, azt hiszem itt morogtam valami nem túl nőieset.
- Tényleg, ne nézz hülyének, be tudom bizonyítani! - erősködött.
- Na, lássuk! - vágtam oda csípősen.

Előre tett egy lépést, mire én automatikusan hátrébbléptem. Itt kiesett az ütő a kezemből. A hátán két széles, (és meg kell valljam gyönyörű) hófehér szárny függött. Általában mindig tudtam kezelni a helyzetet, most viszont csak megpróbáltam.
- Te csak egy gúnár vagy! - morogtam felhúzott szemöldökkel és felvettem a földről az ütőt.
- Igen??? Te meg egy buta liba! Ezek igaziak, és ha nem hallanád, nem gágogok! - csattant fel.
- Nem vagyok buta liba!!! - meglendítettem az ütőt a kezemben, ő erre hátrébbugrott egyet. - Ha nem vennéd észre, te vagy itt az idegen, aki azt állítja, hogy az őrangyalom! A helyemben elhinnéd, amit hallasz??
- Nem, nem hinném… - sóhajtott egy nagyot. - Ami azt illeti senki nem hinné el, minek is pazarlom az időmet, te is olyan földhözragadt vagy, mint a többi ember… - kisfiús szomorúsággal az arcán indult el a zárt ajtó felé. Épp kezdtem megsajnálni, amint a nagy fehér szárnyak elsuhantak az orrom előtt, mikor bebizonyította az igazát: tényleg nem gúnár volt! Átment a csukott ajtón.

- ÁLLJ CSAK MEG!!! - odaugrottam az ajtóhoz és kinyitottam, de addigra senki nem volt a nappaliban.
- Hiszel már nekem? - hallottam az ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam. A srác az ágyamon ült törökülésben és szép szemeit rám szegezte.
- Jól van, elhiszem, hogy nem vagy gúnár… - sóhajtottam enyhültebb hangon, majd leeresztettem a vállamról bátyám hőnszeretett ős-ütőjét, és visszatámasztottam a helyére. - De mit keresel itt?
- Tudod, az égiek attól félnek, valami bajod lesz, mostanában elég sok szerencsétlenség történik veled. - szólt. - Lucifer keze lehet a dologban, biztos feni rád a fogát.
Itt körülbelül úgy nézhettem, mint amikor a kardiológusom azt mondta, már tíz éve meg kellett volna halnom szívrohamban.
- Lucifer… - morogtam elvontan. - Csodálatos! Angyalok szaladgálnak a házban, Lucifer a pokolra akar küldeni, egy kocsi majdnem elüt, és mindjárt tüdőgyulladást kapok! - sóhajtottam.
Őrangyalom elvigyorodott a kesergésemen. Felálltam és elindultam a fürdőszobába.
- Most hová mész? - kérdezte mögöttem.
- Zuhanyozni. Nem akarom, hogy Lucifer egyhamar megcsócsálja a kislábujjam. - intéztem felé a keserű megjegyzést. Lucifer, angyalok, égiek….Én mindezt nem tudom lenyelni!
Beléptem a fürdőszobába és becsuktam az ajtót. Amint megfordultam, belé ütköztem.
- Mondd, te nem tudsz leszállni az emberről!? - csattantam fel bosszúsan. - Szeretnék zuhanyozni!
- Még mindig nem hiszel nekem, ugye? - mosolyodott el.
- Szeretnék zuhanyozni! - ismételtem.
Karba tette a kezét, majd mosolyogva átsétált a fürdőszobaajtón.

Beálltam a zuhany alá. Gondolkoztam rajta, hogy csak álmodom, egyre inkább próbáltam kimosni a szememből a káprázatot. A zuhanyfülke üvegén át mégis megpillantottam. Bejött a fürdőszobába.
- Te mindig kukkolod azokat, akikre vigyázol? - kérdeztem ki kicsit derűsebb hangulatban.
- Nem mindegyiket. - húzta meg kisfiúsan a vállát. - Csak kivételes esetekben.
- Akkor most miért engem nézel? - kérdeztem kíváncsi mosollyal.
Fordultam egyet a fülkében, és vele szemben találtam magam. Bent állt a zuhany alatt ruhástól, mindene elázott, szemei mégis szinte világítottak.
- Mert gyönyörű vagy… - szólalt meg halkan. Nem tudtam szólni, megbabonázva néztem a szemébe. Közelebb lépett. Elhátráltam. Éreztem a hideg csempét a hátam mögött, ő pedig még közelebb lépett és átölelte a derekam. Szárnyai átborultak a vállán, és éreztem, ahogy a hátamat is betakarják. Egy angyali arc melegségét éreztem közvetlenül az arcom előtt. Szenvedéllyel, és igazi földöntúli érzékkel csókolt meg. Élveztem a csókját, csodálatos volt, forró és édes. De akkor tudatosult bennem. Ő egy angyal, én pedig "földi" vagyok.

- Ezt most ugye nem lett volna szabad? - kérdeztem félve a választól.
Elfordította szégyellve a fejét, lesütötte a szemeit.
- Nem. - mást se szólt, csak megfordult és átment fülkén-falon egyenesen vissza a szobámba. Gyorsan felkaptam egy törülközőt, és utána rohantam. Az ablakomnál állt és nézett ki rajta merev tekintettel. Hajáról és arcáról pergett a víz, mégsem lehetett a zuhanynak betudni a szemében felcsillanó ezüst könnyeket.
- Miért sírsz? - kérdeztem megsajnálva. Rámnézett.
- Sajnos nem olyan könnyű angyalnak lenni, mint amilyennek látszik…- szólt szomorúan. - Az emberek elítélnek, azt hiszik, megbolondultak, vagy többnyire azt, hogy én bolondultam meg. És bár képes vagyok átmenni minden falon, pillanatról pillanatra helyet változtatni, sőt, repülni, akkor sem tehetem meg azt, amire szívem szerint vágyom… - lehajtotta a fejét.
Megsimogattam a hátát. Nagyon megsajnáltam.

- Hogyan lettél angyal? - kérdeztem óvatosan.
- Elütött egy autó. - ismerős volt a helyzet. - Csak engem nem rántott el az őrangyalom. Valami olyasmit mondott később, mikor találkoztunk, hogy ez már nem volt a hatáskörében… - keserű mosolyt eresztett el.
- Nem tudták, hogy hova küldjenek, szívük szerint a fentiek a purgatóriumban hagytak volna, de azt mondták, ha őrangyalként jól teljesítek akkor majd eldöntik, hogy életben maradok-e. A Központi Kórházban fekszek elviekben kómában. - elhúzta a száját. Ismét kinézett az ablakon révedező szemekkel.
- De te jól végzed a dolgodat! - bíztattam. - Hiszen amit a te őrangyalod nem tett meg, azt te megtetted! Megmentettél, és nagyon hálás vagyok érte! Előbb-utóbb biztosan eldöntik, jutalmat kapsz! Meglásd!
- Csakhogy ennek az autóbalesetnek már tíz éve… - sóhajtott. - Láttam a szüleimet, lemondtak rólam. Testvérem született, ők pedig új életet kezdtek. A nővérem néha bejár hozzám.
- Miért döntöttél úgy, hogy engeded, hogy meglássalak? Eddig sosem láttalak…
Megfordult. Szomorú boci szemeit nézve rámjött a tenni akarás, segíteni akartam, de nem tudtam, mit tehetnék.
- Tudod, sok emberre vigyáztam eddig, de egyiket se szerettem meg úgy, mint téged… - közelebb lépett és átölelt. - De tilos földi lányt szeretnem…
- Miért tiltanak meg olyat, amit ők maguk vettek el tőled? - kishíján megsirattam, kezdtem megszeretni ezt a helyes, szerencsétlen sorsú fiút. - Nem lehet bűn azt tenni, amit valaha megtehettél! - súgtam a fülébe.

Pár hosszú pillanatig csak öleltük egymást, majd finoman belecsókolt a nyakamba. Egyre feljebb és feljebb kezdett csókolni, mígnem egymásba forrtak az ajkaink. Hosszú volt és szenvedélyes, mámorosan édes! Hirtelen felkapott és befektetett az ágyba. Széthajtotta a törülközőt, és szeme elé tárta minden nőiességemet… Végigcsókolt a melleimen, a hasamon, és simogatni kezdte a már nedves puncimat.
Ez bűn, nem szabad! Összedől az ég, szakad, dörög, villámlik!!! Ezért a pokolra jutunk!! Ám legyen, nem érdekel!!! - sikított bennem az öntudatos nő.
Hagytam, hogy egy angyal repítsen az ég felé… Csapkodtak a villámok, fákat döntöttek ki, de szeretkezésünk több gátat rombolt le, mint Isten haragja. Bár az ég komor volt és sötét, mi felhőtlenül boldogok lettünk. Az élvezetek, a gyöngéd érintések…Mostmár éreztem, hogy fontos vagyok.…
Elnyomott az álom, vele együtt. Mikor felébredtem, már reggel volt és ragyogóan sütött a nap, de angyalomat sehol nem láttam. Álmodtam volna? Nem, nem álmodtam!
A törölköző még mindig a derekam alatt volt vizesen kiterítve, és pár hófehér toll is jelezte, hogy valóban itt járt. Köddé váltak a tollak, elfújta a körvonalaikat egy szellő, ami a Jóisten tudja, honnan jött. Az első épkézláb gondolatom az volt, hogy megbüntették.
- Ne! Azt nem akarom! - nyöszörögtem elkeseredetten. Határoztam hát.

Felöltöztem és rohantam a Kórházba. A nap fényesen sütött, a Kórház úszott a napsugarakban, én pedig felrohantam az intenzív osztályra. Nagy volt a sürgés-forgás, és pontosan nem is tudtam, kihez lépjek, kit kérdezzek, vagy egyáltalán - Kit keressek?
Nem is tudtam a nevét, csak azt, hogy meg kell találnom, mert beleszerettem, és nem élném túl, ha miattam küldték volna a pokolra. Minden szobába benéztem, néhányszor nekem jöttek a nővérkék, meg se kérdezték mit akarok. Nem is érdekelt, mert nem is tudtak volna segíteni. Az utolsó szobánál már szinte feladtam a reményt, az volt egyetlen helyiség, amelyik üres volt. Pedig csak az lehetett az övé. Az ajtótól csak az ágyat láttam. Üres volt és rendezett. Minden szép fehér, tiszta. Lelki szemeim előtt szinte láttam a szenvedéseit, éreztem a kénkő csípős szagát, a pokol minden forróságát. De mikor az ágyra pillantottam, mégis nyugalom szállt meg. Beléptem a szobába. Egyetlen ember állt az ablaknál és nézett ki rajta. Hosszú szőke haja összekötve terült a hátára.
- Elnézést, uram, nem tudja véletlenül….? - kezdtem volna, mire az illető megfordult. Ő volt az… Szárnyak nélkül és mégis angyali mosollyal. Nem hittem a szemeimnek. Hogyhogy? Miért? Ez hihetetlen!
Nem jutottam szóhoz örömömben. Azonnal a nyakába ugrottam és szorosan átöleltem. Puffogtak a fejemben a kérdések, de egyszerre nem tudtam volna mindet kimondani, megpróbálkoztam egyetlen egyszerű kérdéssel:

- Hogyan…? - boldogan néztem a szemébe.
- Teljesítettem a feladatom…. Jól mondtad… - mosolygott. - …megtettem, amit az én angyalom nem tett meg. Megmentettem az életedet, és mert megszerettelek, okot adtam arra, hogy maradhassak az emberek között… - mélyet és örömtelit sóhajtott. - És most én kaptam egy angyalt… - átölelt és megcsókolt.
Egy angyali történet befejezése, de ki gondolná, hogy ilyesmi létezik?? Én félig-meddig hiszek benne, mert álmodtam. Tényleg álmodtam, és még sok más hasonlót. Egy álom ébresztett rá, hogy valahol van valaki, akinek én egyszer ilyen fontos lehetek...