Amikor a pokol befagy

- Szia, régen láttalak!
- 8 éve.
- Mérges vagy?
- Áááh, mitől lennék? Anyukád hívott, hogy jöjjünk ki egy hétre falura, hozzam ki a gyereket is. Jól eljátszik majd, ő meg a mama, mindenki boldog lesz. Gyanútlanul jövök kikapcsolódni, erre te nyitsz ajtót.
- De hát együtt is kikapcsolódhatunk.
- Mondd, te ezt komolyan gondolod? Ilyen pofátlan vagy, vagy ilyen hülye?
- Na jó, az, hogy kiabáljunk, veszekedjünk, az igazán nem hiányzik nekem.
- És ki nem szarja le, hogy neked mi nem hiányzik? Ennyi év után legalább ahhoz hadd legyen jogom, hogy ordítsak! Ezzel is addig kellett várnom, míg kimegy a gyerek játszani.
- Hát akkor nyugodj meg, észre fogja venni, hogy dühös vagy. Régen nem voltál ilyen harcias. Jól áll. Szép vagy, bár kicsit megasszonyosodtál.
- Azt akarod mondani virágnyelven, hogy kövér vagyok?
- Hahaha, ne légy már ilyen érzékeny. Nem. Most máshogy vagy szép, mint régen. Valahogy nőiesebb lettél, sokkal erősebb, valahogy határozottabb. Figyelj, nem tudom bepótolni amit elmulasztottam, de próbálom helyrehozni. – válaszolta csendben, lehajtott fejjel.

Tobzódtam az újra előjövő önsajnálatban, haragudtam rá. Eszembe jutott mit éreztem, mikor közölte, hogy megismerkedett egy másik nővel, és vele akar élni, mert tőle sokkal több szeretet kap. Tartottam magam, nem sírtam, annyit mondtam jó, ha így akarod. Pedig ordítani tudtam volna, könyörögni, hogy ne menjen el. Aztán azt mondta, pihentessük a kapcsolatunkat egy időre. Mintha egy villanykapcsoló volna, amit egy kézmozdulattal fel-le lehet kapcsolni.

A válás utáni első fél évben 10 kilót fogytam, és nem tudtam aludni. Kristóf tartotta bennem lelket, de így is elmerültem az önsajnálatban. A második félév már könnyebb volt, csak attól kaptam sikítófrászt, mikor valamelyik ismerőstől a sokat idézett „Holnap is felkel a nap” szlogent hallottam. A második évben kezdtem felépíteni magam romjaimból. A harmadik évben megismerkedtem egy idősebb férfival, akitől biztonságot reméltem, de a túlzott biztonság unalomba, közömbösségbe, majd szabadulni vágyásba fulladt, hát szabadultam. Nehéz volt megbirkózni a gondolattal, hogy egyedül is maradhatok, de megcsináltam. Itt tartunk most. Végre elértem a viszonylagos egyensúlyt, nyugalmat, s akkor derült égből kéményseprő. Ezek a gondolatok kavarogtak az agyamban. A homlokom mögött mintha kis kalapácsok dobogtak volna. Már a negyedik szál cigarettát szívtam, ezzel próbáltam nyugtatni szétcincált idegeimet. Nem gondoltam, hogy ennyire felkavar. Hisz már nem szeretem, sőt gyűlölöm. Vagy mégsem? Bocsássak meg! Hogyne!

Bementem, hogy bőröndjeinket felvigyem az emeleti vendégszobába, de nem találtam őket sehol. Fentről kacagás, dobogás, majd újra kacagás hallatszott. Felmentem. A lépcső közepén megálltam, majd lehajoltam, hogy megkeressem leesett állam a lépcsőn. Az én gyönyörű, dacos, hűséges, idegenekkel visszafogott, saját nevelésű kisfiam az apjával hempergett, és kacarászott. Az apja magasba emelte, ő meg nézett le rá nagy, csillogó szemeivel, s nevetve kiabálta: - Apa, tegyél le, tegyél le, szédülök!.
Apa????? Az első órában? Mit csinált ő egy óra alatt, amivel kiérdemelte ezt?
Mosolyt erőltetek megfagyott vonásaimra. –Menj el fürödni, kikészítem a pizsidet, én addig beszélek apával jó? – mondtam.
- A fiunk hívott be, én csak eleget tettem a szíves meghívásnak – szabadkozott, látva dühös arckifejezésemet.
- A fiunk? Mióta? 8 évig csak az én fiam volt!
- Azért nekem is van hozzá némi közöm nem? Ha jól emlékszem ott voltam!
- És az elmúlt években miért nem feszegetted ezt a témát?
- Most ezt fogjuk csinálni, egy hétig? Te folyamatosan a fejemhez vágod a múltat, én védekezem, a gyerek meg kapkodja a fejét, mint egy tenisz-mérkőzésen? Nem felejthetnénk el a múltat? Bevezetésképpen erre az egy hétre? Na? Kössünk fegyverszünetet. Legalább miatta. Játsszuk azt, hogy nem esett ki az a pár év.
- Hát ez... Nekem kiesett, és én nem tudom eljátszani. Inkább azt játsszuk el, hogy megfojtalak.
- Humorodnál vagy. Na, komolyan, békét kötünk?
- Na jó. Erre a pár napra – mondta békítőleg.
- Ezt megpecsételhetnénk egy …. – s lépett felém.
- Eszedbe se jusson!
- … kézfogással. Te mire gondoltál?
- Arra, hogy akkor érek hozzád, ha a pokol befagy!
- Lehet, hogy vannak még ilyen csodák…
- Lemegyek. Fektesd le Kristófot, neked most úgyis jobban örül. – vágtam oda.

Rájöttem a lépcsőn lefelé menet. Féltékeny vagyok rá és a fiamra. Eddig csak engem szeretett, most pedig őt is. Mindig azt mondtam a szeretet és a tisztelet, nem jár, azt ki kell érdemelni. Akkor neki miért jár mégis, csak úgy!

Már megint cigizek. Pedig kár ezért végtelen tiszta levegőért. Csupa emlék ez a ház. Ezért is nem jöttem ide gyakran a válás óta... A régi emlékek, a felfokozott hangulat, na meg a régóta fojtogató vágy megtette hatását. Éreztem, ahogy átjárt a forróság. Hajamat fújta, s mellemet a vékony ing alatt kellemesen borzolta a szél. Mellbimbóim megkeményedtek, bőröm mintha megéledt volna. Éreztem a puha anyag simogatását, mintha csak ő simogatott volna hosszú, finom, tapasztalt ujjaival. Én 19 voltam, ő 25. Csodás szerető volt. Figyelmes, türelmes, de ha kell vad, szenvedélyes. Mintha csak erre született volna. Fiatal voltam, vállalkozó kedvű, őrülten szerelmes, így szinte mindenre hajlandó. Volt, hogy a konyhaasztalon szeretkeztünk, volt, hogy a szénapadláson, a kertben, a faházban, az udvaron, legritkábban az ágyban. Agyam önkéntelenül felidézte az „ágyjeleneteket”, közben lement a nap. Felmentem, Kristóf már édesdeden aludt. Én is lefeküdtem. Róla álmodtam, szeretkeztünk.

Másnap egész nap kirándultunk, nevettünk, játszottunk, mint egy igazi család.
- Anyáddal nem lehet fogózni, mert nem engedi, hogy hozzá érjek. – szólt „apa”.
- Anya, ne csináld! Hogy lehetsz ilyen, elrontod a játékot. Miért vagy ilyen apával?
- Hallod anya, hogy lehetsz ilyen szívtelen? – somolygott az arcomba az álnok dögje – Szerintem kisfiam … – és felém szivárogtak – fogjuk meg – lépdeltek felém, és ledöntöttek a fűbe –, és csiklandozzuk míg van levegője.
Hiába ellenkeztem, ő fölém ült, lefogott, Kristóf meg csiklandozott. Mikor már nem kaptam levegőt, láttam, hogy anyósom érkezik nevetve, s súg valamit Kristóf fülébe, aki rögtön a kert felé rohant, de futás közben visszafordult, s így szólt: – Apa, el ne engedd, míg vissza nem jövök, sietek!
- Ok, főnök, addig fogom neked.
- Ha jót akarsz magadnak, azonnal elengedsz! Most! – mondtam.
- Hiába szikráztatod a szemeidet, úgysem engedlek el, az ígéret szép szó. Különben is nagyon jó helyem van.
- Gyerekes vagy. Szállj le rólam most rögtön, mert megbánod!
- Igen, és mit teszel? – nevetett fölöttem. – Na jó, ha le tudsz dobni, elengedlek.
- Nem fogok veled szórakozni.
- Régen szerettél játszani.
- Régen téged is szerettelek, most meg utállak! Kifejezetten rosszul esik, hogy rajtam ülsz.
- Igen? És ha csak egyik kezemmel fognám össze a kezeidet, így, és a másik kezemmel kipróbálnám, hogy tényleg ennyire undorítalak-e? Mondjuk, eltűrném a hajad, ez még baráti érintés, nem? Aztán megpróbálnám, hogy ha becsúszik az ujjam ide a gombok közé, mi történik.
- Dögölj meg! – hánykolódtam, hogy ledobjam.
- Hóhó, mégis játszunk. Jó kondiban vagy, de én vagyok az erősebb. Egyébként minden mozdulatod élvezet számomra. Folytasd csak. Mindig szerettem, ha dobáltad magad alattam.
- Egyszer engedj el, és meglátod mi lesz! Míg élsz, nem felejted el?
- Ha nem jelentek neked semmit, miért akarsz mindenáron szabadulni. De lásd, milyen lovag vagyok, nem simogatlak tovább, ha megcsókolhatlak.
- Mióta vagy ilyen érzelgős? Mit akarsz tőlem? Ha szórakozol velem, azon nyomban elmegyünk haza, ahogy elengedsz. Engedj el, és szállj le rólam. Azt mondtam, legyünk barátok, a barátok nem csókolóznak.
- Azt hittem tudok a barátod lenni, de rájöttem, hogy nem. Csak egy csók, legalább megtudjuk jelentünk-e valamit egymásnak. Ha utána azt mondod nem vonzódsz hozzám, elfogadom. Na, sohasem voltál gyáva. Csak egy csók!
- Hát csókolj meg, ha akarsz. Nem érdekel!

Közelített az arca az enyémhez, hosszú haja súrolta a mellem. Becsuktam a szemem, összeszorítottam a szám, megfeszítettem minden porcikám. Elhatároztam, hogy nem reagálok. Ahogy rajtam ülve előre hajolt, melle hozzáért a mellemhez, ágyéka az enyémnek feszült, és akkor szája az enyémhez ért. Először csak simogatta szájával a számat, majd ahogy összezárt ajkam megnyílott, forró nyelve az enyémbe tolakodott. Csókolóztunk. Elfelejtettem, hogy azt kell gondolnom, nem szeretem, nem érzek semmit, nem érdekelt, csak ketten léteztünk a fűben. Erős, izmos teste melegítette az enyémet, kezei már régen elengedték fejem fölé szorított kezeimet. Fél könyökén támaszkodott a vállam mellett, másik kezével az arcomat, hajamat, nyakamat simogatta. Kezeim akaratlanul emelkedtek ölelésre. Egyik karját nyakam alá fúrta, hogy még közelebb húzzon magához. Másodpercek vagy percek teltek-e el nem tudom, de én óráknak éreztem.

– Anya, apa, megjöttem! … Ti csókolóztatok! Ugye? Mint a filmekben a szerelmesek!
– Mi csak játszottunk anyával. Ő veszített, így meg kellett csókolnia!
– Igen, kisfiam, csak játék volt – nyögtem – De már eleget játszottunk, menjünk be enni, jó?
– Ti most össze fogtok jönni, és nekem is lesz apukám, mint a többi gyereknek? Össze is költöztök. Tök jó! Az én apukám lesz a legizmosabb az egész osztályban.
– De … Kristóf, erről szó sincs, mondtam, hogy csak játszottunk – hebegtem.
– Aha, persze. Elhiszem, tényleg. Titok ugye, akkor nem mondom meg senkinek.
– Mondom, hogy nem történt semmi! Kristóf, hová szaladsz! Gyere vissza.
– Megyek enni! Majd gyertek ti is, ha már eleget csókolóztatok. Hahaha
– A francba. Ez a te hibád. Most belelovalja magát a happy endbe. Hogy magyarázom ki magunkat! A rohadt életbe. TE tehetsz mindenről!
– Aha... – elgondolkodó arckifejezést öltött – Próbáljuk meg újra. – szólalt meg.
– Tessék!? Normális vagy? Mit akarsz megpróbálni újra?
– A csókot, egyelőre. Nem tudtam befejezni a kísérletet. Csókolózzunk megint.
– Majd ha a pokol ….. – de a mondat vége előtt száját a számra nyomta, magához szorított és csókolt, csókolt. Először vadul, majd mikor csökkent az ellenállásom gyengéden, simogatóan. Közben lépkedtünk hátra, míg megéreztem hátam mögött egy fa törzsét. Nekiszorított, és miközben csókolt és simogatott csípőjével a fának szorított. Éreztem ágaskodó férfiasságát a rövidnadrágon keresztül, kutató kezét az ingem alatt. Tudatomba furakodott a gondolat, megláthatnak. S mintha egy gonosz varázsló hallotta volna, már jöttek is úton négyen. Szétszéledtünk. Alig kaptam levegőt, ő meg ellépett ugyan, de folyamatosan nézett égő tekintettel.
– Nem menekülsz! – mondta.

Futottam. Először csak el tőle, messze, de aztán céllal a ház felé. Befelé menet eligazítottam ingemet, hajamat, s leültem az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Ő is bejött, ettünk, s én nagy igyekeztem beszélgetni. Ebéd után gyorsan felálltam és elmenekültem, még nem tudtam volna beszélni vele. Nem tudtam, mit tegyek. Szapultam magam, hogy lehettem ilyen ostoba, hogy hagytam, levegyen a lábamról. Egész nap kerültem, igyekeztem nem kettesben maradni vele. Kristóffal közös szobánkba menet felszólt utánam: – Ugye tudod, hogy beszélnünk kell!
Felfutottam, nem néztem hátra. Megfürödtem, átöltöztem kényelmes pamut szoknyába és ingbe, s miután meggyőződtem róla, hogy nincs lent, kimentem a hátsó teraszra. Szememet lehunyva élveztem a kellemesen meleg esti levegőt. Már majdnem lement a nap. Rágyújtottam, s igyekeztem gondolkodni.

A hátam mögé lépett, kivette a cigit a kezemből, eldobta, aztán kezeimet kezeivel magam mellé szorította, s belecsókolt a nyakamba. Óvatosan, lassan haladva körbe. Minden csóknál kivárt, mintha azt kérdezte volna „folytathatom?”. Közben hosszú ujjai fogva tartották kezemet testem mellett. Közelebb lépett. Éreztem a testéből áradó erőt és meleget, mely mindig lenyűgözött. Nem mozdultam. Még nem döntöttem el, akarom-e. Akarok-e mindent elfelejteni? A hosszú „különélő” éveket. Kívántam, igaz, de már nem vagyok 19 éves. Tudok parancsolni a vágyaimnak. Érett nő vagyok…. Igen, aki veszettül kívánja a volt férjét. Ő fojtatta a csendes ostromot, és egyre inkább mellének támaszkodtam, s élveztem a rég nem érzett vágyat. Kezei elengedték kezeimet, s hasamra tévedtek az ing alá. Nyitott tenyerével simogatta a hasam, derekam, majd keze feljebb lassan, komótosan feljebb vándorolt. A gyomrom tájékán kivárt, majd vágyaimmal ellentétben újra lefelé haladt. Tenyerét hasamra szorítva húzott magához, s közben ritmikusan körözött kemény férfiassága fenekemen. Nem érdekelt már a sok lelki bonyodalom, csak most, csak most egyszer, hadd legyen jó, annyi év után. Csak egyszer!

Hátrahajtottam fejemet a vállára, s könnyű sóhajjal megadtam magam neki. Mint régen, mintha olvasott volna a gondolataimban kezei újra felfelé csúsztak, alulról simogatta melleimet, megemelte, forró tenyere majdnem teljesen betakarta. Mellbimbóim már szinte átszúrták az inget, várva érintésére, de ő csak húzta az időt. Majd mikor már nyögtem a kíntól, s fenekemmel egyre határozottabban köröztem dudorodó ágyékán, feladta a lassú kínzás gondolatát, s tenyerébe zárta melleimet. Mellbimbóimat morzsolgatta két ujjával, közben nyakamat csókolta, fülemet csiklandozta a nyelve. Hallottam, ahogy felsóhajt: gyönyörűm! Csak ő tudta így kimondani ezt a szót. Ennyi vággyal, ennyi szenvedéllyel. Meg akartam fordulni, hogy viszonozhassam becézését, de még nem engedte. Kérte, lépjek ki a bugyiból. Engedelmeskedtem. Elindított a nyugágy felé. Leültetett, elém térdelt, széttárta lábaimat, már a elkövetkezők gondolatától teljesen nedves lettem. Combjaimat simogatta, megcsókolt. Forrón, szenvedélyesen. Kigombolta ingemet, majd lassan, szinte áhítattal nyitotta szét. – Óh, szebb, mint emlékeztem. – lehelte. Kezébe vette őket, majd csókolta az érzékeny puha bőrt.

Mikor mellbimbómat a szájába vette, és szívta, harapta finoman, már szinte fájt a vágy lábaim között. Húztam volna magamhoz, ujjaim vállába martak, de ő gyengéden lefejtette kezeimet, a sarkára ült, s fejét hasamra hajtotta. Arra már nem emlékeztem mikor hajtotta fel szoknyámat, csak azt éreztem, hogy forró szája, majd nyelve nagyajkaimat simogatja. Széttárta lábaimat, s nyelvével hüvelyembe hatolt. Földöntúli kéjt éreztem. Majd mikor csiklómat ostromolta, s két ujja hüvelyem belső falát simogatta, fejemben milliónyi csillag robbant. Izmaim megfeszültek, s remegés futott végig rajtam. Úgy éreztem, most már meghalhatok, olyan gyönyört éltem át. Mikor feleszméltem, tán percek múlva, mosolygott. – Szép vagy! Őrülten kívánlak! Megengeded, hogy szeresselek?

S elmúlhatott volna akár 100 év is, tudtam, hogy nem tudok neki nemet mondani. Elvesztem….

(folytatom)