Ami kimaradt a Harry Potterből... - avagy forrón, akár a halál

- Lucius, akkor a terv szerint, Mulciber, likvidálod a Bones pereputtyot, Macnair, te a koboldokkal juss dűlőre… Lestrange… - a név hallatán hárman is feléje fordultak, ő viszont hirtelenjében nem is tudta, mit kellene adnia, hogy eltávolítsa az útból a kérdéses szolgát.
- A terv szerint, nem igaz, Nagyúr? – suttogta Bellatrix szolgálatkészen, férje karját megsimítva.
- Persze, a terv szerint – biccentett rá Voldemort Nagyúr, majd elindult, mintha távozni készülne. – Végeztünk!
Bellatrix úgy tett, mint aki mindent ért pontosan, és mint aki valóban végzett. Megvárta, míg néhányan a körből dehoppanálnak… közben bizonytalan oldalpillantást vetett mesterére. A jelszavuk elhangzott és mestere megerősítette… erre elmegy.
- Menjünk, Bellatrix – noszogatta férje türelmetlenül.
- Egy pillanat, csak… - próbálta húzni az időt a nő kényszeredetten.
Nem akarta megalázni magát a nagyúr előtt azzal, hogy marad. Viszont azt sem akarta elszalasztani, hogy marad.
- Lestrange! – harsogta egy pillanattal később Voldemort, mintha csak épp akkor jutott volna eszébe valami.
- Igen, Nagyúr? – hajolt meg Rodolphus szinte azonnal és engedelmesen. – Parancsolj velem!
- Nem te, drága barátom – sietett leszögezni Voldemort Nagyúr apró mosollyal visszafordulva, majd intett Bellatrix felé. – Te, Lestrange. Még beszélnem kell veled, új megbízásom van számodra… bár talán nem is te kapod meg… Rodolphus, menj – utasította Bellatrix férjét közömbösen. - Még pár percig marad…
- Mit parancsolsz, uram? – mondta ki fejét lehajtva a szokásos sablonkérdést Bellatrix, alig bírva visszafogni izgatottságát és lángra kapó vágyát.


Hát marad. Ismét eltelt az újabb hónap, mégha a napok száma nem is érte el a harmincat. Újabb szolgálat… újabb gyönyör… újabb élmény, ami táplálni fogja a parazsat…
- Nos, Lestrange… lássuk csak… mivel a legutóbb már említettem, nem térek rá újból, ám… a Mortimer ügy kapcsán… lenne egy… apróbb… - taglalta lassan-lassan lépkedve Voldemort, míg majdnem az utolsó halálfalója el nem tűnt. – Csak egy apróság, valóban…
- Mortimer, igen, Nagyúr – helyeselt Bellatrix mestere mellett lépkedve, és ajkát megnedvesítve körülpillantott, dehoppanáltak-e már mindannyian. – Mit kívánsz tőlem? – folytatta hangosan a beszédet, mikor Lucius Malfoy is lelépett.
Csak ketten tébláboltak még körülöttük, de a két csuklyás varázsló is hoppanálni készült épp.
- A fához! – suttogta ura alig mozduló szájjal, és alig tűnt el az utolsó halálfaló egy pukkanást követően, Bellatrix hirtelen arccal a vastag, érdes fatörzshöz vágódott, majd érezte fenekén a hosszú ujjakat, amik még jobban odaszorították.
- Ne vegyem… - nyögte ki kiszáradt szájjal, ajkát megnedvesítve, de már felesleges volt minden szó.


Érezte a hideg levegőt a lábain, ami egyre feljebb kúszott, és amitől fázósan megremegett, majd pár pillanat múlva az erőteljes lökést, aminek váratlanságától a foga is összekoccant. Forró dorong nyomult belé, mélyen, heves lökésekkel, és eleinte fájdalmasan, mert korántsem volt felkészülve a viharos hirtelenségre.
Ura vadsága ellenére is kezdett felhevülni, átforrósodott arcát a kérges törzsön nyugtatta és szinte már fuldoklott a levegő után, ami dermesztő, rothadás és hullaszagú volt.
Még egy és még egy… hevesen, sóvárgón be és azonnal, kegyetlenül ki…
- Ilyet még nem kaptál, ahogy látom – szuszogta kíméletlen ridegséggel Voldemort, és mintegy támasztékot keresve elrántotta Bellatrixot a fától, annyira közelre magához, hogy szinte összesimult az arcuk, majd Bellatrix érezte, hogy valami arra kényszeríti, csak a karjaival támassza tovább magát.
De nem bírta, majdhogynem összecsuklott a nyers rohamtól, karjai remegve tapogatták ki a szilárdnak tűnő fatörzset, testét előrehajtotta, lábait kicsit tágabb terpeszbe csúsztatta, hogy ne inogjon meg még jobban.


Voldemort hirtelen nem mozdult többé, mire Bellatrix zihálva hátrapillantott. Ura gonosz élvezettel futatta végig pillantását az ő megalázó tartásán, izgatottan hullámzó mellkasán, remegő tagjain, izzadtságtól fénylő arcán, csapzottá vált haján, és várakozást sugárzó szemein.
- Nem, még nem kaptál – susogta szinte kéjesen ízlelgetve a szavakat. – Gondolom, csak sötétben és szentimentálisan, ahogy Rodolphus Lestrange-ről lerí… suhancnak is gyenge volt, pitiáner kezdő… egy sellő kivégzésétől már reszketett… épp hozzávaló vagy, Bella.
Bellatrixot elöntötte a düh, szeme szikrákat lövellt mestere rezzenéstelen arca felé, és ki tudja honnan vett bátorsággal és hirtelenséggel köpött egyet Voldemort lába elé.
- Ha nem tetszik, keress mást, Morti, de ne merészelj gyengének nevezni! Én nem vagyok gyenge, nem hat meg senki rimánkodása, még talán a Cruciatus sem fog megtörni, és még ha büntetésül megkínzol is, nem izgat, de soha többé ne merd azt kijelenteni, hogy én és Rod összeillünk! Hozzámentem, mert kellett. Nélküle nem lehetnék a halálfalóid közt. Másra azonban nem tartok igényt. A szexben meg ugyanolyan borzalmas, mint… te – fejezte be sziszegve, kihívó pillantással nézve a másik szemeibe.
- Megkapod, amire vágysz, ne légy olyan türelmetlen – felelte Voldemort lassan és ünnepélyesen, tekintetét araszról araszra végigfuttatva Bellatrix tagjain. – De még nem vagy eléggé… kész. Fordulj meg! – fejezte be sokkalta hangosabb rivallással.

Bellatrix összerezzent a bosszúsnak tűnő kiáltástól, de engedelmeskedett. Hátát támaszt keresve nekidöntötte a fának, majd erőtlenül felnézett urára. Voldemort kutató pillantással szemlélte Bellatrix zilálttá vált talárját, majd sziszegős levegővétel után egyetlen lépéssel ott termett Bellatrix előtt, megragadta a ruhát, és eltépte.
Bellatrix talárja széthasadt a rántástól, és felfedte a vörös selymet, mindent, amit viselt a ruha alatt, mindent, amit ennek az embernek adni akart.
- Vörös! – fújt undorodva a Nagyúr, és vörös árnyék suhant át a szemein. – Megparancsoltam, hogy feketét végy fel, vagy semmit, te koszos kis szuka!
- Mardekár jele van rajta… Nagyúr – felelte ártatlan mosollyal Bellatrix, és lecsúsztatta a vállairól a széthasadt talárt, hogy esetleg valami férfias reakciót csikarjon ki a nagyúrból. – Azt hittem, tetszene neked.
- Mardekár jele? – susogta dermesztő hangon, de apró vigyorral Voldemort. – Ötletes hazugság, Bella, de nem elég jó. Soha ne merd megszegni a parancsomat többé!


Voldemort sebtében le akarta szakítani a nőről a ruhát. De nem ment, és hiábavaló kísérleteit látva Bellatrix halk kuncogásba kezdett.
- Ezt másképp nem lehet, csak… így – susogta, miközben megfogta a hideg, hosszú ujjú kezet, majd ráirányította a fehérneműre.
Amint az ujjak végigsiklottak a mellek közti völgyben, majd a hasán, majd egyre lejjebb, az anyag az érintéstől szétnyílt, és mindent felfedett. A hideg kéz borzongásra késztette a nőt, amitől mellei ágaskodni kezdtek, ő maga pedig fura izgatottságot érzett. Majd hirtelen…
- Áóh… - nyögött fel fájdalmában Bellatrix, mikor érezte a durva behatolást. – Ez fáj!
- Ha langyos csókokat, gyengeséget és totojázást akarsz, Bella, menj haza a férjedhez – susogta a nagyúr gúnyosan, és még erőteljesebben hatolt bele ujjaival a nőbe.
Bellatrix összeszorította ajkait, hogy elfojtsa a fájdalmát, de mikor a nagyúr erősebben szorította a fatörzshöz, már a háta is sebesedni kezdett, és nem tudott elfojtani egy fájdalmas-bosszús sikolyt.
- Csak nem nehezményezed, hogy van benned valami jó is, Bella? – nevetett fel Voldemort, majd még kétszer tövig belemélyesztette ujjait a vonagló nőbe.
- Azt vártam, valami más lesz… bennem… - lihegte Bellatrix, és mielőtt ura abbahagyta volna a kínzást, olyan erősen harapott bele az ajkaiba, hogy érezte a kiserkent sós vért a szájában.

Csupaszon maradt hátát a folyamatos fel-le mozgástól horzsolások borították, amik csíptek, martak és égtek. De hiába volt a fájdalom, a kín, mégis… fura mód élvezte ura durvaságát. Sosem volt más, aki brutálisan merte volna magáévá tenni, vagy akár csak hozzáérni… és ő sosem érezte magát még ennyire… felcsigázottnak. A simogatás, a langyosság untatta. A gyengédség undorította. És hogy ágyon kívül sosem voltak képesek semmire… most pedig egy fánál, a fájdalomtól vergődve lázban ég…
Érezte, mint siklik egyre messzebb és távolabb a valóságtól, pedig már vége volt, az ujjak nem hatoltak belé. Észre sem vette, hogy lábai összecsuklottak alatta, a nyirkos, fagyott földön kuporgott teli kínzó sóvárgással, de egy kicsit kielégülve. Hatalmas kortyokban nyelte a levegőt, szíve dübörgött, szemei előtt is csak lassan tisztult ki minden.


- Lám, lám, megmondtam, hogy gyenge vagy – riasztotta fel aztán Voldemort gúnyos hangja.
- Vajon mi a nagyobb gyengeség, ha nem tudsz feljutni, vagy ha szinte beleájulsz? – suttogta Bellatrix bátran és provokatív módon, mire különös meglepetésére Voldemort csak elvigyorodott.
- A tudás és az akarás két külön fogalom, Bella, tűz és víz választja el a kettőt.
- Ó, tehát te nem ’nem tudsz’, hanem ’nem akarsz’? Minő kedvesség, Nagyúr, megtisztelő – susogta Bellatrix szemtelenül.
- Kár lenne rád pazarolnom egy lövésnél több anyagot, Bella, nem érsz te annyit – vágott vissza Voldemort, majd megragadta a nő karját, és felhúzta a talajról.
Lesodorta a bőréről a szakadt gönccé vált talárt és kombinét, és harmadjára is a fa lett Bellatrix támasza.
- Morti, tele vagyok leleplező nyomokkal, nem lehetne… - tört ki enyhe remegős-sértett hangon Bellatrix, és eltolta magától urát, még mielőtt az nekieshetett volna. – Legalább a földön, ne újból a fánál…
- Nem bírja a lábad? – sziszegte Voldemort gúnyosan, végighúzva kinyújtott mutatóujját Bellatrix hidegtől lúdbőrző és vérző horzsolásokkal borított hátán majd belemarkolt a fenekébe, és olyan erővel rántotta magához Bellatrix altestét, hogy a nő szinte felnyársalva érezte magát a belé nyomuló kemény hímtagtól.
Bellatrix önkéntelenül felsikoltott, megmarkolta ura ruháját a vállánál, és fel akart kiáltani, hogy elég, de nem tudott. Csakhamar elvesztette lábai alól a talajt, kígyó módjára kötelek fonták át a derekát és ragasztották a törzshöz a talajtól nem messze. Bellatrix átkulcsolta ura derekát, hogy megkönnyítse a behatolást, aztán már nem érezte a húsába vágó kötelek fájdalmát, sem izzadó bőrétől maró horzsolásait, sem a hideget, csak a vad ütemben, néhol fájdalmasan belémártott és kihátráló hímtagot, ami ismét elkezdte feljebb és feljebb rángatni.


- Morti… - nyelt egyet elragadtatásában, és nem tudott újra uralkodni magán, megtette, amire időtlen ideje vágyott.
Cserepes ajkaival megkereste ura száját, és abban a pillanatban, mikor az elöntötte őt tulajdon nedveivel, összerándulva és zihálva, lecsapott a ziháló szájra, és megcsókolta a soha meg nem érinthetett ajkakat.

A száj nem volt hűvös, mint az ujjak, a bőr, épp olyan élő és forró volt, mint ami által összefonódtak. Bellatrix nem gondolkodott, nem tudott. Nyelvét becsúsztatta a nagyúr szájába, átkarolta a nyakát, és egy pillanatig úgy tűnt, viszonzásra lel. Habozó, bizonytalan viszonzásra.
Majd karjait abroncsként szorító hideg ujjak ragadták meg, lesöpörték a vállakról, egy durva taszítás, és feje koppant a fakérgen, a kötelek szertefoszlottak, majd egy tenyér ért az arcához hatalmas csattanással.
- Soha többé ne merj engem lealacsonyítani odáig, hogy azt képzeled, úgy bánhatsz velem, mint egy korccsal, ami csak arra vár, hogy cirógasd meg dédelgesd, te mocskos aranyvérű cafka! Nincs szükségem a csókjaidra, némi gyors szexre jó vagy, de ennél több nem kell belőled! Tartogasd a nyálad a férjednek, vagy bárki másnak! – rikoltotta Voldemort tombolva a dühtől.

Bellatrix szapora pislogással igyekezett elfojtani a szemébe gyűlt könnycseppet, és karjaival próbálta melegen tartani magát, mert Voldemort és a tulajdon ruhái nélkül már jeges hideg támadta az egész testét.
- Nem fordul elő többé, Nagyúr – suttogta erőtlenül, de összeszedve az erejét magához röppentette a varázspálcáját, majd ura felé nyújtotta. – Büntetést érdemlek, parancsolj hát!
Voldemort a cselekedetétől kizökkent fújtató dühéből, már-már szinte úgy tűnt Bellatrix szemének, mintha valóban káprázna, és egy zavart kisfiú állna hirtelen előtte… majd Voldemort hátat fordított, és csak annyit mondott:
- Tűnj el, Black! Vagy a következő halálfalóimat is át óhajtod engedni magadon? Milyen boldog lesz Rodolphus, ha megtudja! Az ő kis aranyvérű neje házi süteménysütögetés helyett minden egyes halálfaló kiszolgált szajhája… Takarodj, nem mondtam? Még mielőtt mégis megbüntetlek a csókért! – pördült meg a ruháit felvehető állapotba rendezni próbáló Bellatrix felé egyre inkább tombolva.
Bellatrix még épp meg akart kockáztatni egy kis időkérést, mikor valakik hoppanáltak a temető kapujában, így gyorsan összekapta a ruháit, majd dehoppanált az otthoni szobájába, remélve, hogy Rodolphus Lestrange még nem tért haza a „terv szerinti” útjáról.