Álom vagy Valóság?

... Egy megelégedett sóhajjal dobom le a tollam. Elkészültem végre. Átdolgozott éjszakák sora, közel két hónap megfeszített munka végeredménye fekszik előttem, letisztázva, dokumentumokkal alátámasztva, ahogy az elő van írva. Lejár félóra múlva a munkaidő is, eltelt ez a hét is, de nekem még koránt sem ért véget. Fáradtan hajtom ökleimre fejem, nagyon kimerültem, üres vagyok. Nem is gondoltam, hogy ilyen nagyon nagy volumenű dologba vágtam a fejszém, amikor bevállaltam ezt a munkát. De bizonyítani akartam, a többieknek, Neked és elsősorban magamnak. Nagyon fontos volt, hogy megkapjam ezt a munkát, fontos volt bizonyítani előtted, hogy rászolgáltam a bizalmadra. Fiatalkorom ellenére bekerültem, behoztál ebbe a fantasztikus csapatba, s minden vágyam, hogy itt is maradjak. Nagyon sokat számít a véleményed rólam, adok a szavadra, úgy, mint senki másnak. Az együtt eltöltött tengersok túlóra, munkaidőn kívüli találkozások során észrevétlenül nőttem fel hozzád, érzem rajtad, hogy ezt te is észrevetted.

Már teljesen más hangon beszélsz velem, mint mikor csak régi ismerősökként ültünk le beszélgetni. Erőmön felül próbálok megfelelni híresen magas elvárásaidnak, amit nem csak másoktól, de magadtól is ugyanúgy megkövetelsz. Kapcsolatunk furcsa egy kicsit, amolyan se veled, se nélküled, plátói, viszont nagyon összetett, hihetetlen őszinte és baráti. Igazán nem is lehet jól megfogalmazni. Benne van minden, de minden. Viszont most valami megváltozott, bennem. A tavasz teszi-e, vagy csak érzékenyebb vagyok a külvilágra, nem tudom még mitől, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, utóbbi időben bizony többször is rajtad felejtettem a szemem, szemed szenvedélyes villanásaitól megrogynak a lábaim, s hevesen kívánkozom oda, ahová eddig még eszembe sem jutott. Egyre veszélyesebb a közeledbe kerülnöm, de egyszersmind vágyom is ezt a közelséget. Nem tudok nevet adni ennek az érzésnek, jó is, rossz is. Vonz és taszít is egyben. Félek, ha belemegyek, kockára teszem azt, amit nagy merészen barátságnak nevezünk, azt a hihetetlen szoros kapcsot, ami összeköt minket már évek óta. Ki nem mondott szavakkal, de mindig megtaláltuk egymást, ha szükségünk volt a másikra. Féltem a Harmóniánkat. De tudom azt is, hogy ha eluralkodik rajtam a vágy, engednem kell neki, különben míg élek bánni fogom. Olyan nehéz józanul gondolkodni.
De most szigorú főnökként vársz öt perc múlva az irodádban, a teljes anyaggal együtt. Eljött végre a perc. Torkomban dobog a szívem, ahogy a szobámból kimenet egy utolsó pillantást vetek a tükörbe. Tükörképem rémült, sápadt arccal tekint vissza rám, hiába a nőies kosztüm, a tűsarkú cipő, csak egy megszeppent kislány néz szembe velem. S még az időjárás is keresztbe tesz. Egész héten ragyogó napsütötte időnk volt, ma meg súlyos fekete fellegek borítják az eget, messziről mennydörgés hangját hozza az egyre feltámadó szél. Tuti vihar lesz, persze, nincs nálam esernyő. Még ez is!

- Nyugi, menni fog! – biztatom hangosan magam, de hangom remegése bizony nem győz meg. Idegesen felnevetek.
De menni kell. A folyosón menet jobbról-balról barátságos arcok köszöngetnek rám. Ők dolgoztak velem, s most övék a megkönnyebbülés, én viszem a felelősséget, enyém a beszámoló cseppet sem könnyű feladata. Egy-egy kedves, bátorító szó, ami elkísér az irodádig. Nekik már hétvége van, mennek haza, hátuk mögött egy elmúlt héttel. Picit irigylem őket. De az az egy vigasztal, hogy nem sokára én is túl leszek ezen az egész idegbajon. S végre kikapcsolhatok egy kicsit. Elérkezem a kanyargó folyosó végéhez. Egy hatalmas, kétszárnyú ajtó állja utamat. Megjöttem hát. Telepakolt kézzel nehéz kopognom, de titkárnőd egyből meghallja az apró koppanást, s rögtön tágra nyitja az ajtót, s anyai mosollyal betessékel a hűvös, minden technikával felszerelt szobájába, szentélyébe, ahogy ő hívja. Éppen telefonban vagy, így kaptam pár perc haladékot, összeszedni magam. Nem is titkolt megkönnyebbüléssel sóhajtok fel. Titkárnőd leültet a dohányzóasztalhoz, s máris elém tesz egy bögre, forró, friss cappuccino-t, s megértő arccal mellém telepszik. Bő negyvenes, csupa mosoly, amolyan igazi tyúkanyó típus. S most nagyon nagy szükségem van a bátorítására.

Rögtön rám olvassa az idegességem, könnyed nevetése jótékonyan hat rám, oly sokat dolgoztunk együtt, tudja, mit jelent ez nekem. De nincs sok időnk, pár szót válthatunk csupán, nyílik a bűvös ajtó, s te várakozó mosollyal invitálsz befelé. Irodád szinte már otthonosnak mondható, hiába a szoba kétharmadát elfoglaló cseresznyeszín tárgyalóasztal. Az asztalt körülvevő könnyed székek, s a falak mentén sorakozó intarziás szekrénykék könnyűvé, barátságossá varázsolják a birodalmat. S természetesen itt is tükröződik oly sokrétű személyiséged, a falakon kedvenc festőidtől bekeretezett reprók függnek. Ha nem kéne itt és most egy nagybeszámolót tartanom, még jól is érezném magam. Így nem maradt más hátra, minthogy lepakoljam a temérdek papírt, a laptopot, és illedelmes nebuló módjára, térdre húzott szoknyával, szorosan összezárt lábbakkal helyet foglaljak az asztalfő mellett jobbra, gondolván, te ülsz majd a főhelyre. Amíg titkárnődnek meghagyod, hogy ne zavarjanak, addig én papírjaimba temetkezve mormolom a bevezető szöveget, s közben úgy érzem magam, mint egy kisdiák a szigorú és könyörtelen tanár előtt, tenyerem izzad, gyomrom görcsben, szívem majd kiugrik a helyéről. Hiába az elmúlt évek vizsgái, lehet, hogy rutinossá váltam, de a vizsgadrukk, az vizsgadrukk marad, míg élek. Elmerülve gondolataimban, meg sem hallom, mikor odalépsz mellém, csak vállamra tett kezed súlya rémít halálra. Felsikoltok, majd fülig vörösödve, bocsánatkérő mosollyal nézek fel rád, s te kézháttal simítasz végig lángoló arcomon, mintegy olvasva rémült gondolataimban.

- Ne izgulj már ennyire! Nem eszlek meg – hangod bársonyos zengése lecsillapítja idegességem, s elönt a közeledben már oly ismerős melegség, most is, mint utóbbi időben már annyiszor. Ezek a szavak csodát művelnek velem. Egy pillanatra lehunyom a szemem, addig helyet foglalsz mellettem, székem háttámlájára ejted kezed, s figyelsz. S én pedig igyekszem nem tudomást venni tested oly bizsergető közelségéről, s inkább az előttem heverő feladatra koncentrálok, s ismét olyan lelkesedéssel fogok neki az elmúlt hetek emberpróbáló munkájának végjátékához, ugyanolyan lendülettel, mint ami az elmúlt időszakot jellemezte. Egymás után teregetem ki a különféle bekért ajánlatokat, köztük a díjnyertes munkát is. Számítógépen behívom a színes grafikonok, diagrammok kiértékeléseit, sok-sok aprólékos elemző tevékenység kerek egésze bontakozik ki előttünk.

Figyelmed minden kicsiny részletre kiterjed, végigmegyünk minden egyes lépésen, a legkisebb, látszólag jelentéktelen mozzanattól kezdve, kérdéseid váratlanok, s nem mindig az adott témához kapcsolódik, de megértem, tisztában kell legyél azzal, hogy mekkora a tudásom ehhez az anyaghoz. De most nem tudsz megfogni. Nem hiába volt az a sok átvirrasztott éjszaka, a rengeteg konzultáció mind külső, mind belső koordinátorokkal, minden tökéletesen illeszkedett össze, s az egész projekt itt van a fejemben. Kipirult arccal mutatom meg a költségvetést, sarkalatos pontja ez a történetnek. De látom tekintetedben, meg vagy elégedve. Jobb lett a vártnál. Nem bírok nyugton maradni, fészkelődöm a széken, majd felpattanva, körbesétálva az asztalt, magyarázok tovább. Te pedig ülsz, elismerést sugárzó szemedbe nézve, meggyőződöm róla, minden a legnagyobb rendben van. De természeted itt sem hazudtolod meg, bele-belekötsz egy-egy bizonytalanabb pontba, s én rögtön védem az álláspontomat, vitát provokálsz, de sajna kedvesem, én nyerek. Parázs vitánkat titkárnőd szakítja meg, érdeklődik, hogy szükség van-e rá, mégis csak péntek van és este hét óra elmúlt. Menne haza, várja a családja.

Ledöbbenek, majd három órája, hogy leültünk veled átbeszélni a jelentést. Hazaküldöd, jól tudván, rajtunk kívül már nincs senki az irodákban. Halkan csukódik az ajtó. Mi pedig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Repül az idő. Már túljutottunk mindenen, apró kis simítások vannak csupán, de a lényeg meg van. Befejezéshez értünk. A kezdeti lendület a végéhez ért, már csak beszélgetünk, amolyan levezetése az elmúlt két hónapnak. Ahogy pakolom össze a papírokat, veszem észre, hogy saját jegyzeteim kimaradtak, nincs kedvem felállni, s megkerülni téged, így csupán feltérdelek a székre, ráhasalva az asztalra, nyúlok át előtted, s közben még mindig magyarázok, de már csak csapongok. Elfáradtunk mindketten. De torkomra forr a mondandóm, amikor vigyázatlan mozdulatom következtében mellem asztalon nyugvó kezedhez ér. Villámcsapásként hat ez a szinte semmitmondó mozdulat, hevesen rándul össze a gyomrom, ágyékomba tűszúrásként hasít a vágy. Rémülten tapasztalom, hogy mellbimbóim duzzadtan feszülnek a csipkés melltartónak, s a leheletnyi blúzt is majd átszakítják. Gyöngyöző homlokkal szorítom a jegyzeteket mellkasomhoz, remélve, nem vettél észre semmit. De a figyelmedet semmi sem kerülheti el, ez sem. Úgy érzem, lángol az arcom, s reszketnek izmaim. Hiába próbálok koncentrálni az előttem heverő papírhalmaz rendberakására, folyton elvonja figyelmem a kezed, az a bizonyos. Karcsú, mégis erőteljes, hosszú ujjak. Megrázom a fejem, bárha elhessenteném az előbbi másodpercek érzéseit. Bizonytalan hangon kérlek, tartsunk egy kis pihenőt, ki kell menjek a mosdóba. Kerülöm pillantásod, de minden hiába, mágnesként vonz tekinteted.

- Ne menj ki! – halk, reszelős a hangod, kérő, s talán picit utasító is. Én félreértem. Hiába, nem vagyok teljesen ura a helyzetnek.
- Csak pár perc az egész, hiszen már kész vagyunk mindennel! – szabadkozó hanggal, segélykérőn hátrálok az ajtó felé, ki kell jussak innen, minél előbb. El, távol a közelségedtől.
Felállsz, s csípőd lazán támaszkodik az asztalhoz, arcodon egy félreérthetetlen félmosoly játszik, s én érzem, végem, elvesztem.
- Nem érdekel már a munka. Ne menj sehová – szinte suttogsz, ahogy kezem után nyúlsz, s szemed szemembe mélyesztve húzol oda, magad elé. Megcsapja orrom dezodorod keserű, tiszta illata, oly közel állok előtted, hogy látom szemedben a gyémántszínű pöttyöcskéket is, a növekvő borosta óvatos árnyékot rajzol arcodra. Elveszek tekinteted tengerében, pillantásodtól elönt a forróság, s nem akarok mást, csak az előbbi apró kis érzés folytatását. Tágra nyílt szemmel állok előtted, kezem kezeid bilincsében, megbabonázva lépek még egy lépést feléd, de mint annyiszor, most is megtorpanok.

Egy lépés csupán, de képtelen vagyok megtenni. Kettőnk közül Te vagy a merészebb: magadhoz rántasz végre. Az érintésed halk sikolyt csal ki makacsul összeszorított ajkaim közül, pille-csók csupán, mi arcomat érinti, de nekem mégis égig szökik a vágyam. Igen, igen, ujjong lázongó testem, folytatást követel lázam. Elhúzódsz, vagyok e bátor; mozdulok e utánad. Már nem akarok gondolkozni, csak érezni, érezni ajkad ajkamon, így mikor hozzám hajolsz, boldogan fogadom tüzes szád. Az elfojtott vágytól lüktet az egész testem. Magadhoz ölelsz, óvatosan. A vadságom, mellyel szorítom tested az enyémhez, legyőz minden gátat, félszet. Jóleső fájdalommal feszíti a vágy a gerincemet. Kezed lassú köröket rajzol hátamon, viszonzásként borosta rajzolta arcodat cirógatom. Ujjaimat izgatják a kicsiny szúrások. Ajkad nyakam érzékeny bőrét simítja, nyelved édes kínnal siklik végig rajta, s én csak halkan nyöszörgök a bennem tomboló szenvedélytől. Félő, összecsuklanék, ha nem zárnál szorosan karjaid közé. A következő pillanatban eltolsz magadtól, és csak nézel. Megbabonáz tekinteted, szemeid most fátyolosak, érzem, hogy remeg tested. Miközben olvadok szemed tüzétől, kezed tovább simogatja a nyakam, s elér mellem vonaláig. Megremegő kézzel kigombolod az ingem, végighúzod nyelved a bőrömön, mellbimbóim szinte átszúrják a melltartó vékony anyagát, húználak magamra, de sokkal erősebb vagy nálam. Nem akarod, hogy hozzád érjek, élvezed apró nyögéseim sorozatát, uralkodsz rajtam, élvezed, hogy behódolt testem-lelkem előtted. Végre az enyém vagy – suttogod bele a számba. Jaj, hány álmatlan éjszakán szóltál így hozzám

Levenném a zakód, de lefogod a kezem, egész lassan simogatod le a vállamról a blúzt, s szabaddá váló bőrömet hinted tele csókjaiddal. Nyelved a kulcscsontomon jár, kezed a mellem simogatja, majd próbálod kikapcsolni melltartóm, de nem sikerül, megremeg a kezed. Segíteni akarok, hisz másra sem vágyom, mint érzékeny melleimen érezni a szád végre. Szinte kitéped kezemből a kicsiny fehérneműt, s máris a két halom közé temeted arcod. Nyelveddel jársz érzéki táncot rajtuk, gondosan kikerülve ágaskodó bimbóim. Felnyögök és próbálom odanyomni a fejed, de felnevetsz, halkan, picit kárörvendőn. Egy puha mozdulattal eltolsz karjaidból, tiltakozva simulnék vissza, de nem engedsz. Inkább megfordulunk, én kerülök az asztal lapjához, csípőd édes keménységével odaszögezel szinte. Szád újra visszatér melleimhez, fájón feszülő bimbóimra nyomsz egy-egy puszit, minden porcikám sikoltva kap utánad, nem elég ennyi. De inkább kulcscsontomon sétál újra nyelved, ujjaiddal kényezteted vágyakozó mellbimbóimat, morzsolgatod, csipkeded őket, míg én úgy érzem, szétfeszít a vágy utánad. Hajadba túrok, így próbálom fejedet melleimhez húzni, s most végre engedsz kérésemnek. Lassú köröket írsz a mellemre, nyelved hegye csak meg-megérinti a bimbókat. Egyre hangosabb sóhajok hagyják el ajkam – édesen kínzol.

Összerándulok, mikor bekapod a mellbimbóm, és szopni kezded végre. Hajadba markolok, tarkód érzékeny bőrét simogatva markolok bele a válladba. Vibrálnak finoman munkált izmaid ujjaim alatt. Érzem, hogy meg-megremegsz te is. Hirtelen mozdulattal felültetsz az asztalra, s széthúzod combjaim. Szoknyám felcsúszik lábamon, cipőim hangos koppanással esnek a földre, kezeimmel hátam mögött támaszkodva adom meg magam neked. Józanságom csúszdán siklik a semmibe, helyet adva a ködösen érzéki vágynak. Combjaim belső oldalán érzem nadrágod kissé érdes érintését, ahogy belépsz közéjük, érzem ágyékod forróságát, még így ruhán keresztül is. Fölém hajolsz, nyelveddel körbeírod ajkaim vonalát, bele-belecsókolsz a számba, de nem hagyod sokáig nyelved az enyémen. Pillekönnyű csókokkal halmozod el arcomat, halántékomon kidagadó érre szorítod ajkad, majd fülkagylómat simítod lassan körbe, ezzel is húzva idegeimet. Ujjaidat egész testemen érzem, melleimet simítod végig, majd köldököm környékén siklik kezed, míg combom belső felén sétálgatnak ráérősen, máglyákat gyújtogató, finom érintésű ujjak. Mindenhol érzem érintésedet, testem minden porcikáját csókolod, simítod egyszerre, s én lehunyt szemmel sóhajtozom utánad. Nyakamba suttogod, kívánsz, s én elhiszem, tudom, hogy most csak én számítok neked. Minden mozdulatod bizonyító erejű. Halk, rekedt hangon, mit annyira szeretek, apró csókok közepette elmondod, hogyan akarsz szeretkezni velem, mit akarsz csinálni velem. Hangod ereje talán testednél erősebb hatással van rám. Minden szó, mi elhagyja ajkadat, továbbkorbácsolja szenvedélyem tüzét, bugyim teljesen átnedvesedett az elmúlt percek hevétől, sürgetnélek, itt és most hatolj belém. De te még mindig uralkodsz magadon, húzod mindkettőnk vágyát, amíg lehet. Mindig tudtam, hogy ínyenc vagy, s szeretsz mindent maximálisan kiélvezni. S ennek most itt is bizonyítékát adod. Lassú, kimért csókokkal halmozod el remegő melleim, kényelmesen csúszva egyre lejjebb hasamon.

- Nézz rám! – kéred vágytól reszkető hangon. S én nem tudok mit tenni, rád nyitom szemeim, s elveszek azokban a hihetetlen örvényű szemekben. Míg kezed, s szád testemmel, addig tekinteted a lelkemmel szeretkezik. Vesémig hatoló, álomi szempár tart fogva, kezed a bugyim szegélyénél sétálgat, fel, köldököm felé. Nyelvedet érzem combomon, mintha mindenhol lenne kezed és szád, már nem tudom, merre jársz, csak azt érzem, beleőrülök, ha nem lehetek a tied. Megemelve csípőm, derekamig húzod fel a szoknyám, s ugyanazzal a mozdulattal tenyered ráborítod tüzelő ágyékomra. Fejem hátrahajtva, hunyom le szemem, nem bírom tekinteted. Sok vagy látni és érezni. Lezárt szemhéjam mögött csillagszórókat vet a vágy, ahogy középsőujjad bugyin keresztül benyúl szeméremajkaim közé. Ettől a kicsiny mozdulattól is szinte megszédülök, annyira akarlak, hogy már fáj. S mivel szád ismét nyakamon csapong, odakapok, s ajkaidra szorítva szám, belesuttogom kínomat. Két tenyered közé veszed arcom, lecsókolod az izzadságcseppeket homlokomról, s így súgod: türelem. Nem akarsz sietni. Erre a mondatodra szinte felsírok – nem igaz, hogy ezt még lehet fokozni.

Megremegő ujjakkal simítasz végig arcomon, s meg sem áll kezed a bugyimig. Kimondatlan kérésednek engedelmeskedve, megemelem magam, s egy mozdulattal rántod le rólam a kicsiny fehérneműt. Odahúzol egy széket lábaim közé, leülsz, és lábaimat combjaidra helyezed. Kezeid térdeimen pihennek, de perzselően ég, ahol hozzám érsz. Felülök, mert látni akarom, mit akarsz most tenni. Nézel. Nézel, átható, sugárzó szemekkel. Már mindenemet levetted rólam, s a bőröm is sisteregve izzik tekintetedtől. Nő még meztelenebb nem volt, mint én most előtted. Ráhajolsz lábfejemre, felszisszenek a szád forróságától, s az érzéstől, mi végigcikázik lábaimon. Módszeresen puszilgatod végig, egyiket a másik után. Megrándulok, s próbálom kiszabadítani magam, de nem hagyod. Megkegyelmezel? Tovább kínzol: nyelved és ajkad feljebb vándorol, újabb és újabb érzéki pontot izgatsz. Merő reszketés a testem, könyörgöm szinte érthetetlenül, hogy had legyen vége. Még feljebb érsz, combom alig-bőrét csókolod, óvatosakat harapdálva az érzékeny bőrön. Szapora légvételeid édesen csiklandozzák ágyékomat, de mindig kikerülöd a legérzékenyebb pontokat. Te ráérsz, én viszont már haldoklom karjaid között. Szédülök, csillagokat látok, fájóan vágyakozom, fájdalmasan szeretlek.

A következő pillanat maga a pokol, egyszerre rándulunk össze telefonod éles hangjára, kegyetlenül visszarántva a valóság talajára. Szitkozódva lépsz el mellőlem az asztal másik végéhez, s ez a távolság nekem elég ahhoz, hogy rádöbbenjek mibe is kezdtünk. Kijózanodva kapok ruháim után, kapkodva rántom vissza magamra őket, s kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségedet, ott hagyva csapot-papot, kisurranok az irodából. Hála az égnek, hogy ilyenkor már nincsenek benn az irodákban, így rendezetlen öltözékem, zilált kinézetem nem kelt feltűnést. Mezítláb, cipőimet kezemben tartva futok végig a már csak irányfényekkel világított folyosón, reszketőn, felajzva, rémülten, némi megkönnyebbüléssel. A mosdóba érve, homlokomat a falhoz döntve, próbálok megnyugodni. Jól esik most a csempe hűvöse. Megpróbálom visszanyerni józanságom. Remegő kézzel gombolom vissza blúzomat, igazítom meg szoknyámat. De minden gomb, minden mozdulat a hiányodat tükrözi. Hidegvízzel locsolgatom arcomat, nem törődve a melleim közé csorgó vízzel. Tükörképem megijeszt. Úristen, hogy vágyom rád, s mégis mennyire félek tőled! Mit műveltél velem az elmúlt órák alatt? Túlságosan a hatásod alá kerültem, s úgy érzem, mégsem alkalmas most sem a hely, sem az idő. De biztos, hogy jól érzem? Nem tudok logikusan gondolkozni, csak azt érzem, hogy most el kell menjek innen, haza, hogy megnyugodjak, s tisztában legyek azzal, hogy mit is tegyek. Megrázom a fejem, hátha rendeződnek csapongó, kusza gondolataim.

Óvatosan, szinte lopakodva megyek a szobámig, úgy tűnik, hosszú telefont kaptál, mert még nem jöttél utánam. Irodám üres, fájdalmas csend és sötétség fogad. Csupán a kinti vihart aláfestő villámok világítják be sejtelmes fénnyel a helységet. Nem gyújtok villanyt, botladozva fogom táskámat, s futok tovább a kijárathoz. Az éjszakai portás aggódó arccal fordul felém. Csupán intek neki, minden rendben, s lépek is ki az üvegajtón. Az utcára érve rádöbbenek, teljesen besötétedett, s ráadásul zuhog az eső, erőteljes széllökések hajlítják meg a vékonyabb fákat, villámok cikáznak a fekete égbolton. Remek. Tökéletes háttér a hangulatomhoz. Végigborzong a testem a megcsapó hideg, vizes fuvallatoktól. Szorosan átölelve magam, futva indulok a közeli buszmegálló felé, remélve nem most ment el a busz. A feltámadó szél ellenére is meghallom azt a hangot, melytől az utóbbi percekben rettegtem, hogy utolér. Igen, hallom, hogy kiáltasz utánam, de nem mehetek vissza, mert akkor újra a karjaidban kötnék ki, s nem tudom, hogy utána hogy néznék a szemedbe. Meggyorsítva lépteim, a kanyarban már látom a busz lámpáit, elérem azt, mielőtt te beérnél. Kifulladva rogyok le az ülésre, reszketek a hidegtől és a belsőmben zúgó orkántól. Félve nézek csak fel, de az utasok között nem látlak, ezek szerint sikerült meglógnom. Hátranézve, még látom az irodaház parkolóját, s benne két autót. Az egyik a portásé, a másik… a tied. A felvillanó lámpák fénye összemosódik a villámok keltette érzéket becsapó különös villanásokkal. Összeroskadva kuporgok az ülésen. Nagyon fázom, az a pár méter elég volt, hogy bőrig ázzam. Pár perc, míg elérünk a házig, ahol lakom. A megállótól az utat a kapuig futva teszem meg, bár teljesen felesleges az igyekezetem, ennél vizesebb már nem leszek. Hangosan vacognak fogaim, kezemből a kulcs háromszor landol egy tócsa közepébe, mire végre sikerül kinyitnom a nehéz vaskaput. Gyalog indulok neki a második emeletnek.

S végre becsukom magam mögött a lakásajtót, nekitámasztom hátam, s most fogy el az összes energiám. Lassan csúszom le a földre, rázza vállam a sírás, össze vagyok zavarodva, fáradt, és csüggedt vagyok. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy hazaértem, de életösztönöm talpra állít, fázom. Az ismerős illatok, apró fények barátságosan intenek felém, most már minden rendben lesz, otthon vagyok végre. Feltápászkodom, s így, sötétben vonszolom magam a zuhany alá. Nehéz páragomolyok lepik el a lakást, de nagyon átfagytam, s megadóan hagyom záporoztatni testemre a forró vizet. Fogat, hajat mosok, igyekszem rendbe tenni magam. Puha frottír köntösbe bújok, s kedvenc bögrémet megkínálom egy nyugtató teával. Papucs helyett vastag sízoknit húzok lábaimra, de bokáimhoz legyűröm száraikat. De sokat kaptam ezért kiskoromban. Most is, mint mindig, ha ideges voltam, megnyugtat ez a csöpp kis lakás. Bútoraim kedves árnyéka, a növények suhogása, kedvenc madaram álombéli csiporgása mind-mind engem köszönt.

Lassú léptekkel sétálok a hatalmas ablakokhoz, majd az egész falat elfoglalják, s gyermekként nyomom orrom hideg testükhöz. Ámulva nézem a természet vad, szenvedélyes játékát, végigborzong testem a mennydörgések morajától, elvakulok a villámok erejétől. Félelemmel vegyes izgalommal figyelem a fák, bokrok hajladozó táncát. Az eső ütemesen veri az ablakokat, hatalmas ezüst-cseppek hullnak az égből, eltorzítva a valóság oly megszokott arcát. Fantáziaszülte, sosemvolt alakokat vetít elém az eső-áztatta világ s felajzott képzeletem. De a ház elé beforduló autó képe hihetetlenül élesen mar szemembe. Megrogynak lábaim, megremeg kezemben a bögre: mit keresel itt? Hangosan imádkozom, add, hogy tévedjek. De nem, tested körvonalait még így, messziről is felismerem, s határozott léptekkel indulsz el a kapu felé. A kaputelefon hangja már a bejárati ajtónál ér, hangom halk, meg sem hallod talán, mikor beleszólok. Te magabiztosan közlöd, hogy beszélni akarsz velem, engedjelek be. Hiába érvelek azzal, hogy fáradt vagyok, álmos, mindketten tudjuk, hogy szembe kell nézzünk egyszer egymással így is. A problémát csak elnapolhatom, de egyszer igenis meg kell oldani.

Feszültség újra eluralkodik rajtam, kapkodón kapcsolom fel az egyik kislámpát, s nyitom az ajtót, ne csöngess. Te sem a liftet használod, így minél hangosabbak lesznek lépteid, annál idegesebb leszek. Mígnem felbukkansz te is. Arcodra tekintve megrettenek a rajtad áthullámzó érzelem-tengeren; féltés, aggodalom, értetlenség, csalódottság, düh, fáradtság, mind mind közelebb sodor hozzád. De egy kemény pillantás megállít, hideg szikrákat küld felém az álomi szempár. Megrettenek tőled, magamtól. Szó nélkül, lehajtott fejjel kísérlek be a nappaliba. Halvány, sárgás fénybe öltözik a szoba, mikor a kis falikart felkapcsolod. Zárkózott arccal telepszel az egyik fotelba, s egy kézmozdulattal utasítod vissza kérdésem, kérsz-e valamit. Így nem odázhatom tovább a dolgokat, leülök én is veled szemben. Nem sokat köntörfalazol, rögtön nekem szegezed a kérdést: miért rohantam el? Miért nem vártalak meg? Egész picire húzom össze magam a fotelban, nem merek szemedbe nézni, így zoknim egyik mintáját bámulva kezdenék bele abba a káoszba, ami most kitölti lényemet. De te odahajolsz hozzám, s két ujjad közé szorítva államat, kényszerítesz, hogy szemedbe nézzek. Hiába minden ellenállás, tudom, hogy nem szabadulok. Nagy levegőt véve, bizonytalan hangon mondom el, mi is bánt, miért bizonytalanodtam el. Próbálok hamar túljutni rajta, de ismersz régről, s nem hagyod, hogy elbagatellizáljam a dolgot. Lassan olvadnak tekintetedben a jég-szikrák, s ettől felbátorodva, mint átszakadt gáton, ömlik ki belőlem minden kétség, tétovaság. Kiürültem, nem maradt már bennem semmi. Várakozással teljes csend ereszkedik közénk. De én már elmondtam mindent, miért nem szólalsz meg, mondj valamit! Némán kérlek, szólalj meg, kiszedtél belőlem mindent, de most még bizonytalanabb vagyok. Hát ennyi, így ér véget? De hangod betölti a szobát, a lelkemet, a világot.

Tágra nyílt szemmel hallgatlak. Minden szótól könnyebb lesz lelkem, oly egyszerűen és könnyedén megmagyarázod azt, amitől én hetekig szenvedtem. Eloszlatsz minden kétséget bennem. Mosolyogsz rajtam, de tudom, megérted, hogy mi volt a problémám. Szeretsz, szeretlek. Ennyi a történet. Megnyugodva nézlek, s igen, most már minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik. Így, mikor felállsz és nyújtod kezed értem, teljes természetességgel simulok hozzád. Finoman ringatsz karodban, arcod hajamba temeted, fejbőrömet bizsergeti szuszogásod. Karjaimat nyakad köré fonom, ujjaim tarkódat masszírozzák, szám bátran simul ajkadra. Csókod még édesebb, mint délután volt. Vágyakozón nyílik meg ajkam nyelved előtt. Újra feltámad bennem a vágy, ölelj, csókolj, kínoz, úgy, mint az irodában. Libabőrös leszek, ahogy végigcsúszik kezed a hátamon, hiába a vastag köpeny, élesen érzékelem ujjaid gyengéd nyomását végig a gerincemen. Mint hárfán, úgy játszol rajtam. Szád forrósága nyakam vékony bőrét perzseli, végighúzod nyelved a köntös kivágása mentén, érintésed után szomjazik bőröm.

Kezeddel széjjelebb húzod a köpenyt, szabaddá téve melleimet. Felsóhajtasz, ahogy merev bimbóimat végigsimítod tenyereddel. Gyengéden veszed szádba egymás után őket, mélyet szívsz rajtuk, harapdálod melleim halmát, fokozva bennem a szenvedélyt. – Kérlek – súgom a szoba homályába, kezem éhesen kapaszkodik vállaidba. Kérdőn emeled rám ismét melegen szikrázó szemeidet, de nem tudok válaszolni, csak halkan nyögdécselek kényeztetésedre. – Gyere – suttogod bele számba, s kézen fogva dolgozóasztalomhoz vezetsz. Most üres a hatalmas bútor. Neki támasztasz, s csípőd erősen hozzám nyomod. – Érezd – hangod felszólító, rekedt a visszafogottságtól, ágyékod kőkemény forrósága nyomul hozzám. Megremegek ettől az érzéstől, s széttárt lábakkal ülök fel az asztalra. Tudjuk mindketten, hol hagytuk abba délután. Már nyúlsz a székem után, s miközben leülsz, fogaiddal bontod ki köpenyemet összefogó öv csomóját. Félresodrod a felesleges ruhadarabot, újra meztelen vagyok előtted, lábaim combjaidon nyugszanak, kezeim közé fogom arcod, könnyű csókokkal borítom homlokod, szemeid, nyelvemet végighúzom nemes vonalú orrodon, de szád éhes ragadozóként csap le ajkaimra. Forró, sistergő csókba kényszerítesz bele. Kifulladásig csókoljuk, szinte harapjuk a másikat, nyitott szájjal kapkodunk a levegő után.

Nyitott tenyeredet hasamra helyezve, finoman simítasz végig, fel a mellkasomon, édes bilincsbe fogod nyakam, s óvatos nyomással kényszeríted hátra fejem, szabaddá téve előtted nyakamat. Becsukott szemeim előtt villámok cikáznak harapásaidtól, gyengéd, erőszakos, finom, durva a mozdulatod egyszerre. S én hol csöndben sóhajtok, hol hangos kiáltás hagyja el ajkam. Váratlan érintéseid égetnek, billogként égnek felajzott bőrömön. Melleimet sem hagyod ki, puhán szopod a bimbóimat, nyelveddel rajzolod körbe sötét udvarukat, miközben kezed derekamon át siklik le lábamon. Hozzáértéssel masszírozod a zoknitól megszabadított talpaimat, nyomkodod lábujjaimat, lábfejem érzékenysége megint felszínre kerül, megremeg testem, mikor körömmel óvatos ábrákat rajzolsz rájuk. Szád már köldökömön jár, belesiklik nyelved, körbenyalod, s máris haladsz egyre lejjebb. Megbicsaklik kezem, egyre nehezebben viselem az édes kínzást, zúg a fejem, tombol a vér ereimben. Minden sejtem robbanni készül.

De hiába kérlek, hagyd abba, az irányítás a te kezedben van. Tehetetlenül fekszem előtted, szemeidben ott van a Föld, a Világ minden szenvedélye, pillantásod nyomán lángra lobban testem, s lelkem. Szád és ujjaid térdeimen találkoznak össze, remegőssé simogattad, csókoltad lábaimat. De tovább játszol rajtam. Erőteljes mozdulattal húzod még jobban szét lábaimat, arcodat combom belső oldalához szorítod, borostád izgatóan szúrja érzékeny bőrömet, forró lehelet csiklandozza egyik lábam belsejét, míg másikon hosszú ujjak sétálnak ráérősen ölem felé. S én már egyre jobban nem tudok magamról. Rám szakad a föld minden kéje, remegve várom a pillanatot, mikor végre már magamban érezhetlek. S kapok egy kis ízelítőt. Tekintetedet szemembe fúrod, szád a szeméremajkaimon, nyelved mélyen belém hatol. Szemeid lángjától, ajkaid, nyelved érintésétől megfeszül testem, rázkódik, görcsös hullámokban tör rám a kéj. Szédülök, sikolt mindenem a kielégülés utáni sóvárgástól, mégsem kapom meg a várt feloldást kínjaim alól. Alig érzékelem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon. Nyelvedet felváltja a kezed, hüvelyembe sikló ujjaknak feszülök, még mélyebben akarlak érezni, ajkaid között vergődik csiklóm, lágyan szopogatod, beleszívsz.

Mozogni kezd bennem az ujjad, s én együtt mozdulok veled, addig a pillanatig, amikor úgy érzem, szétrobban mindenem a felszínre törő energiától. Kezem fejed után kap, s te már csókolsz, őrült szenvedéllyel, ajkaiddal fojtod belém feltörő sikolyomat, ahogy az orgazmus mindent elsöprő ereje elszakít a földtől, s csak remegek folyamatosan, vég nélküli görcsök rázzák bensőmet. Fokozatosan térek vissza a földre, csillapul a remegésem is. Szemem csukva, nem bírom kinyitni. Szád a könnyeket csókolja le arcomról, szemeimről szárítod le a sós cseppjeiket. Rekedt, halk szóval kérsz, nézek rád végre. Könnyfátyolon keresztül nézek rád, s szemeidben meglátok mindent, amire szükségem volt. Ujjaimmal simítok végig arcodon, majd csókokkal halmozom el szádat. Remeg a kezem. Rád mosolygok, nyelvemmel körberajzolom ajkad vonalát, picit bedugom a szádba, majd elkapom a fejem. A nyelvem után kapsz, s belehúzol egy hosszú, érzéki csókba. Fulladozva engedsz el, reszket kezed, ahogy próbálsz megszabadulni az ingedtől. Engem elönt a melegség.

- Gyere – nyúlok most én kezed után. Bevezetlek a hálószobának kinevezett terembe, a helység uralkodó részét az ágyam, pontosabban egy méretre vágott hatalmas matrac foglalja el, s rengeteg párna. Itt nem kapcsolok villanyt, inkább meggyújtom az egyik gyertyát. Ennyi fény bőségesen elég ahhoz, hogy lássalak. Szembefordulok veled, s míg ajkadat csókolom, ujjaim egyenként gombolják le rólad az inget. Körmeimmel rajzolom körbe mellkasod izmait, belesimítok a feszes hasfalban meghúzódó köldöködbe, élvezem, ahogy összerándulsz kezem alatt. Simogatom karod érzékeny belső felét, belesóhajtasz a számba, s újra belekapaszkodsz a hajamba, édesen húzva azt. Ajkam lecsúszik nyakadra, nyelvemen érzem dezodorod kesernyés izét. Tenyerem dús mellszőrzetedbe siklik, alig érintem a mellbimbódat, rögtön megkeményednek, ajkaim közé veszem őket, nyelvemmel masszírozom a kicsiny bimbókat. Megérzem kezed súlyát hátamon, s érzékelem a piciny remegéseket is.

Így lehúzlak a matracra, s gyengéden hátra nyomlak, te engedsz kérésemnek, elengeded magad, máris kezdenél simogatni, de lefoglak, elvesztem, ha izgatni kezdesz. Engedsz néma kérésemnek, elernyedsz, s csak az érintésemre koncentrálsz. Újra felfedezőútra indulok, nyelvemmel simítok végig oldaladon, kezemmel követem ezt az utat. Mikor köldöködhöz érek, megremegsz, s hallom, hogy fogaid között szívod be a levegőt, s halkan nyöszörögni kezdesz. Nyelvem körbesimogatja a köldököd, bele-belenyalok, közben megszabadítalak a nadrágodtól. Egy pillanatra melléd térdelek és gyönyörködöm benned. A gyertya aranyfénye lassú táncot lejt testeden, megszépítve az amúgy is gyönyörűt. Szép vagy. S ezt meg is osztom veled. Elneveted magad, de csak azért, hogy utána mellkasodra vonj, s érzéki csókba fojtsd további szavaim. Nem maradok sokáig karjaid között, túl veszélyes, még kényeztetni akarlak, húzni, amíg lehet. Kíváncsi vagyok, önuralmad mikor válik meg tőled, s veszi el eszed az őrült szenvedély. Combjaid közé térdelek, masszírozom az ágyékod, zihálásod mennyei zene füleimnek.

A tűzzel játszom, és egyre égek én is, ágyékom forrósodik, melleim jólesően feszülnek. Elönt a hatalom édes íze, itt fekszel előttem, kiszolgáltatva nekem, s én meg szeretném neked adni mindazt az örömet, amiben engem részesítettél. Simogatlak, ahol érlek, a hasad, a combjaid, a mellkasod. Hasad aljához érve, még lassabban nyallak, tudom, hogy kegyetlen vagyok hozzád, hisz reszkető kézzel tolnád fejem még lejjebb. De én még kéretem magam. Lejjebb csúszom, de még nem érek a péniszedhez, a combod csókolom végig, belenyalok heréid közé. Felkiáltasz, mondasz valamit, de nem értem. Felnézek, kérdőn, talán rosszul csináltam valamit? Segíts … - alig értem kérlelő szavad. Látom, ahogy megfeszül tested, kezed a lepedőbe markol, dobálod fejed, önkívületi állapotod rám is hatással van, félek, nem tudom így folytatni. Erőt véve magamon, mégis folytatom. Behasalok lábaid közé, orromat szőrzetedbe fúrom, részegítő tested illata. Nyelvemmel masszírozom heréidet, végig nyallak, majd lassan kúszik fel nyelvem farkad teljes hosszán. Erősen lüktetnek az erek ajkaim alatt, nagyon forró és nagyon kemény vagy. Felemelem fejem, s pár centi magasról vékony nyálcsermelyt folyatok a makkodra. Látom, hogy beleremegsz az érzésbe, kezeid görcsösen kapaszkodnak, egyre hangosabb vagy, szinte szünet nélkül hallom artikulátlan nyögéseidet, majdnem kiáltásaidba beleremegek én is, annyira felizgat gyönyöröd hangja. Rád hajolok újra, s nyelvemmel kenem szét rajtad a nyálam. Annyira selymes, lágy a bőr a hímvessződön, finoman ajkaim közé veszem a makkod, s mint cukrot a gyermek, szopogatom. Nem veszlek mélyebben a számba, még nem. Óvatosan szívogatok rajta, nem akarok fájdalmat okozni.

Kezeid a vállamba, hajamba markolnak. Merő sürgetés a tested. Heréidet tenyerembe véve, folyamatosan nyomogatom, masszírozom őket. Lábaidat magadtól tárod még széjjelebb, férjek teljesen hozzád. Két combod alatt átnyúlva, hasadra teszem tenyereimet, s csak a számmal izgatlak már tovább. Állandóan nézlek, nem bírok a látvánnyal betelni, de látom, hogy le-lehunyod szemeid. Verítékpatak folyik végig homlokodon, de az egész tested nyirkos, s reszkető. Könyörgő szavaidat alig értem, de most tekinteted beszédesebb helyetted. Nem bírod tovább. S tudom, ez az a pont, amikor már nem húzhatom tovább. Így lendületes mozdulattal csúsztatlak be teljesen a számba, le egészen a torkomba. Hátad elemelkedik a matracról, felkiáltasz, s a következő pillanatban belelövellsz a számba. Hosszú-hosszú ideig élvezel, rázkódik a tested a gyönyörtől, s mikor elcsitulsz, még körbenyallak, s odasimulok izzadtan is jó szagú bőrödhöz.

Szorosan magadhoz vonsz, elhalmozol simogatásokkal, piciny csókokkal. Lassan szárad bőrödön a nyirkosság, szemed visszafényesedik. Befészkelem magam karjaid közé, fejem befúrom állad alá, karom hasadon pihen, aprókat simogatva rajta. Múlnak a percek, tökéletes a harmónia, csak egymással foglalkozunk. Szavakra nem sok szükség van most. Testünk beszél helyettünk, hiszen a vágy ismét meglátogat minket. Érzem, kezed elindul hátamon, lesimogatja rólam a takarót. Ujjaim lecsúsznak ágyékodra, péniszed éledezik, meg-megremeg ujjaim táncától. Aztán mélyülnek a sóhajaink, kapkodóbbá vállnak a mozdulataink. Visszahajolok éledező ágyékod fölé. Amilyen mélyen csak tudom, a számba veszlek, nyelvemmel masszírozom a farkad. Majd két mellem közé szorítom egyre merevedő hímvessződ. Tested megfeszül, remegni kezd, fel-fel döf csípőd, hangosabban szeded a levegőt. S már nyúlsz is utánam, magadra vonsz. Óvatosan ereszkedem rád, először csak a makkod engedem hüvelyem síkos nyílásába, lassan mozdulok rajtad fel-le, derékon ragadsz és nyomnád magad mélyebben belém, de még nem akarom. Mellkasodon támaszkodva, milliméterekkel engedlek csak beljebb, majd gyors mozdulattal kiengedlek, s hasadra szorítva péniszed, szeméremajkaimmal simítok végig rajta. Érzem, hogy megdöföd a csiklómat, be-becsúszol ismét a hüvelyembe, s már én sem tudok tovább várni. Erős kézzel megragadsz, s erőteljes mozdulattal rántasz teljesen magadra. Felkiáltunk mindketten, megfeszülsz combjaim között, ahogy mozogni kezdek rajtad. Ujjaid csiklómat kényeztetik, tekinteted szerelemmel teli lelkemet simogatja. Ujjaid be-besurrannak farkad mellé, érzem, ahogy végigsimítasz hüvelyem falán. Görcsösen kapaszkodom beléd, érzem, ahogy lassan elönti a nyers, pokoli tűz a testem, hömpölyög rajtam, egyre gyorsabban, pattanásig feszülnek izmaim. Vállaimat megmarkolva húzol mellkasodra, hátamnál fogva szorítasz hasadhoz, s már te mozdulsz bennem. Gyors, kemény lökéseid hatására felsikítok, s válladba bukva élvezek el. Magadhoz szorítasz, simogatsz, lecsókolod arcomról gyöngyöző verítékcseppjeimet. Mint kisgyermeket ringatsz, de hiába minden. Éhségem irántad csillapíthatatlan, máris hiányzik szenvedélyed tüze, újra és újra akarlak. Érzed vágyamat Te is, s téged még feszít saját vágyad. Szó nélkül térdelek eléd, magamhoz szorítva az egyik párnát, tolom ki eléd csípőm.

A hátam mögé térdelsz, és hátulról hatolsz belém. Egyik kezed rögtön a hajamba markol, kéjesen sóhajtok fel a jóleső fájdalom hatására. Másik kezed melleimre csúszik, bimbóimat izgatják ujjaid. Teljesen rám dőlsz, édes teherként nehezedsz vállaimra. Hátrahajtva fejem, csókolok bele a szádba, beleharapok, ahogy ujjaid megtalálják újra csiklómat, megremeg a testem. Egyre erőteljesebben dörzsölsz belülről, szaggatott légvételed nyakamat izgatja. Teljesen bedőlök előtted, nyomd magad még beljebb, csípőmet megragadva, húzol egyre magadra, combomba markolsz, hangos nyögéseid közé keveredik sóhajom. Ahogy csúszkálsz bennem, úgy növeled gyönyörömet, s mikor összerándulok az orgazmustól, elélvezel te is. Kiáltásaink betörik a szoba meghitt csendjét. Rám borulsz, erősen zihálsz, fülemen érzem forró leheleted, majd legördülsz rólam, magadhoz vonsz. Némán, ragyogó szemekkel nézzük egymást. Néma hálaimát rebegek azért, hogy itt vagy, hogy az enyém vagy. Kezünk szorosan összekulcsolódik, s fáradtan, de a kielégültségtől boldogan alszunk el.

Egy fura zaj fészkeli be magát boldogan mély álmomba. Nem akarok tudomást venni róla. De kitartóan zaklatja lelkem. Mi ez? Mi ez a hang? Négykézláb mászom ki az álmok mákonyos, ragadós hálójából. Tapogatózva keresem az ébrenlétet. Tétován nyitom ki szemeim, Téged keres tekintem. Üres az ágy mellettem, érintetlen. Megrázom fejem, nem értem. Közben elhallgattatom végre a rendületlenül csörgő ébresztőórám. Majd tekintetem a kisasztalra téved. A gyertya már csonkig égett, de ott a levél. A levél, melyet tegnap írtam végső elkeseredettségemben, Neked. Megrázkódom a józanság hidegétől. Már emlékszem mindenre. Kértél egy mesét tőlem. Egy Barátnak egy baráttól. Hisz minden történetemnek Te voltál az ihletője, talán tudtad is. De soha nem közeledtél hozzám másként, csak mint egy nagyon jó barát. Nem bátorítottál sosem, nem mondtad sosem, mit érzel, s mit akarsz velem kezdeni. Ott voltál, ha kellett, de sosem léptél közelebb. S én most minden bátorságomat összeszedve alkottam meg legtitkosabb vágyamat. Mert már nem bírom tovább így. Nem történt köztünk semmi. Csak szerettem volna, s a vágyamat remegő kézzel vetettem papírra, majd felajzott testem tovább álmodta a szavak jelentését.

Nehézkesen kászálódom ki az ágyból, s szorítom szívemhez a teleírt, telesírt papírlapokat. A boríték hívogatóan ásít felém. Bár igaz lett volna! Bár itt volnál! Nehéz szívvel lezárom a borítékot, a címzés kissé kuszára sikeredik remegő kezem írásától. Mindent egy lapra teszek most fel. De félek, nem minden működik olyan szépen, mint az álomban. Kockára teszem azt a Barátságot, mely többet jelent mindennél a Világon, csak azért mert engem legyőztek az ösztönök és jobban szeretlek, mint ahogy az nekem szabadott volna. Megszegtem a Barátok egy íratlan szabályát, s nem tudom, hogyan lesz tovább. Nem tudom, lesz e még a meséknek folytatása, lesz-e, akiből merítve, akinek átadhatom Magam.
De Feladom ez a mesét, lehet az Utolsót.
Ígérem.
Holnap.
Majd…
Egyszer…
Talán…