Akarat keverve semmivel

Már vagy fel órája lekerült rólam a bugyi és ha megemeltem kicsit a fejem és felnéztem, mert különben meredten a plafont bámultam, csak a szemöldökét láttam a csajnak. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt a mozzanatot, mikor hazafelé menet, meggondoltam magam. Nem akartam, hogy feljöjjön, csak kicsit incselkedni akartam, de most nem tudok jelen lenni a szituban. Olyan érzésem van, mintha mindketten a plafont fixíroznánk, mintha mindketten gépek lennénk, pedig belül, hangtalanul, csak én küzdök a szenvedély hiányával. Merengésemet megszakítva szemöldökével közeledik és tekintetével befurakodik, nyilván kiszúrta, hogy standbay üzemmódban vagyok. Igen, tuti, hogy észrevett valamit, mert már öltözködik. Huhh lehet meg kéne mozdulni, azonban csak a szememmel követem mozdulatait, de inkább be is csukom, biztos kitalál egyedül is az ajtón, hiszen csak egyenest kell mennie. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés...

Hirtelen minden zaj, motoszkálás megszűnik. Minden olyan gyorsan történik, nyilván rutinos már az effélékben a másik. Sötét van, a hajnal fénye még kevés, hogy láthatóvá tegye a szobát. Nem tudom hol van és semmi zaj nem támad. Szóval egy helyben áll és arra vár, hogy megmozduljak, vagy ellenkezzek, de eldöntöm, hogy meditálni fogok. És kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés kilégzés, belégzés...
Mivel már rég cserben hagyott az időérzékem, nem tudom eldönteni, hogy mennyi ideje szűnt meg a lámpa és mióta idegesíthetem azzal, hogy nem mozgok. Még nevetgélni is elkezdek, hadd húzzam tovább az idegeit, sőt, még hahotáznék is, amennyiben nem lenne betömve a szám egy zoknival, amit csak remélni tudok, hogy a sajátom és nem az idegen nőé. Gondolkodni kezdek és kicsit fel is ébred bennem a vágy, hogy megmozduljak, hiszen egészen kényelmetlenül heverek az ágyon. Hason fekszem, hátul összekötött két kezemet mozdítani se tudom, lábaim oda vannak kötözve az ágy két végéhez. Tulajdonképpen akármit megtehetne most velem, mert kiabálni úgy se tudok. A csendből ítélve ő se mozog, de biztosan itt kell lennie a közelben. Mint valami rossz sakkjátszma, ami a matt előtti utolsó lépéseinél megreked. Mert hiszen mindketten várnak, ez a kiszámíthatatlanság. Talán mindketten más reakcióra számítottunk egymás részéről. Most hidegháború van. Az nem lehet, hogy meg se mukkanjak arra, ha megkötöznek és betömik a számat, ráadásul hasra fordítva hagynak széttárt lábakkal. De én azért se mozgok, nem veszek tudomást kényelmetlen helyzetemről, egyszerűen nem figyelek oda újabb meditációba kezdek. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés...
Később kinyitom újra a szemet, kissé tisztul bennem az akarat a megmozdulásra, de gyorsan újra lezárulnak a szemhéjaim. Kavarog bennem a fegyverletétel gondolata, mert tovább nem tudom figyelmen kívül hagyni tagjaim állapotát. Mindenem zsibbad, főleg a nyakam. Vajon mi járhat a másik fejében és miért nem csinál velem semmit. Még az is lehet, hogy a fotelben alszik, mert ö is elfáradt a semmit tévesben. Ha megmozdítom a nyakam, vagy valamilyen mozgást végezek, egyrészt felébresztem a másikat, másrészt feladom a mérkőzést. Magamban eldöntöttem, hogy azzal nyerem meg a szitut, ha nem reagálok semmit a lekötözésre. Meg se moccanok, nem adok ki hangot, nem ellenkezem, hanem úgy csinálok, mintha észre se venném. Megvárom mi következik, mert valaminek következnie kell lassan. Az nem lehet, hogy az egész éjszakát zoknival a számban töltsem mozdulatlanul. Meg kell mozdulnom mert már nagyon faj mindenem, de még nem adom fel.
Na még egyszer, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés belégzés...
Kezd kivilágosodni, bár csak a pálmát látom a sarokban bal szememmel, a másikon gyakorlatilag rajta fekszem. Komoly mozdulatok szükségesek hogy mindkettővel szemlélődjek. A fotel, amiben a másik alszik, pont mögöttem van. Hosszasan elmélkedek meg tudom-e fordítani úgy a fejemet, hogy az hangtalan legyen, de egyelőre nem kockáztatok, várok, míg teljesen kivilágosodik, akkor úgy is jobban latom majd. A zsibbadás görcsé fajul a következő egy órában, de még mindig tengődök a fejfordításon. Kivilágosodik és a forgalom zaja kezd felhallatszani az utcáról. Hirtelen mozdulattal a fotelra szegezem tekintetemet, de üres. Nincs ott. Elfog a páni hangulat, kapkodom ide oda a fejemet, de ebben az üzemmódban, csak csíkokat latok a térből.
Pálma, üres fotel, pálma, üres fotel, pálma, üres fotel.
Most már sokkal bátrabban mozgok, hiszen elveimet feladva, pánikba estem, felemelem fejemet és amennyire lehet, körbepásztázom a terepet. Tök üres. Egyetlen élőlényként a pálma van csak jelen. Egyedül vagyok a rám törő gondolattal, hogy önmagammal vívtam, ki tudja már milyen hosszú ideje állóháborút a képzeletbeli játszótársammal, aki már rég lelépett. 
Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés...