Abszolút

Mosolyogtam. Végtére is, volt miért mosolyognom. Vagy legalábbis úgy tartottam akkor, hogy majd lesz miért mosolyognom – és ha már optimistán állok hozzá az elkövetkezendő dolgokhoz, talán nagyobb az esélyem, hogy azok tényleg jól végződjenek. Avagy korai örömömre a megátalkodott égiek bosszút esküdjenek? Nem, az nem lehet – ahhoz túlságosan szeretnek engem, azt hiszem. Igen, végül is ide is sikerült bejutnom, ami nem kis szó: zártkörű rendezvény, és engem ehhez a helyhez nem sok dolog fűz, ami hivatalos lenne. Érzelmekről meg ki beszél ilyenkor?

Nos, tehát mosolyogtam, hogy a dolog, bizonyos szempontból nézve, nehezebb részén túl vagyok. Persze a szempontok becsapósak. Ha kicsit kanyarítok rajta, a neheze majd még csak most jön. De csak átevickélek rajta – ha már a biztonságiakat frappánsan átvertem, és a kapun bejutottam.

Úgyhogy, ahogy már nekifutok sokadszorra, egyrészt ezért mosolyogtam. Másrészt meg azért, mert ezzel ebben a flancos, sznob tömegben megmutatom, én annak ellenére, hogy idegen vagyok innen, nem igen félek. De nem ám! Mosolygok én, önelégülten, enyhe fennhéjázással a tekintetemben, és máris elgondolkodnak – „na, ez meg ki lehet?”. Igen kérem, így kell ezt. Sznobok között megátalkodott sznobként viselkedni, és ezzel megölöd őket. Persze csak, átvitt értelemben.

Tehát, mosolyogtam, és átvágtam szép lassan a tömegen. Valami otromba disco szám szólt, és tomboltak rá, a saját gondolataim nem hallottam, olyan hangos volt, pedig aztán az ember a gondolatait nem is hallja, feltéve persze, ha nem magában beszél az adott pillanatban.. Mindenesetre ez a dübörgő zene még a fejemben ide-oda száguldó, és visszhangzó gondolatokat is kezdte elnyomni. De én azért csak céltudatosan tartottam előre. Utamon feltűnt néha egy-két ismerős, táncpartnerükkel, vagy épp csak egy haverral, akivel kiugranak a büfébe valamit venni – hangosan köszönnek, túlkiabálva a zenét, de én csak lazán visszaintek. Ők talán nem értik hidegségem, hiszen máskor én is szívélyesen futok hozzájuk, de ne feledjük – látszatkeltés! A körülöttem lévők ugyan, gondolhatják, ki ez az idegen, aki csak egy néma biccentéssel elintézi őket? Ha ez a pár ember ennyit ér, ki lehet? Közben persze senki vagyok, de ők ne tudják – jobb hinni…

Úgy tehát, mosolyogtam, és átvágtam egy táncoló pár között, szegényeim, de hát, így kell ezt, ugyan, én sietek, nehogy én legyek a kedves. Finoman megfogom egy táncoló lány vállát, és arrébb taszítom, rántom, de csak finoman, ahogy a vállát fogtam. Rám néz, ugyan, mit akarok, ki vagyok? Én csak rámosolygok, szelíden, magabiztosan – lássa, valaki idegen, óriási karizmával – vagy csak sajnos egoizmussal? Nem, a látszat kell, és jobb, ha hisz. Továbblépek, de nem sokáig. A céltudatosság már oda, de nem veszett kárba, megérkeztem, és most már látom őt. Barátnői körében táncol, és kacsintgat a körülöttük hemzsegő fiúkra – illetve, hogy, ő nem is, ő túl tiszta, félénk és szelíd ehhez. Ő is csak mosolyog, de persze, inkább zavartan, mintsem fennhéjázva. Hát igen, ezt nem mindenki tudhatja. De nekem itt most el kell adnom magam.

Mosolygok, mikor ezek a dolgok eszembe jutnak. Meg azért is, mert egy barátnője kiszúrt a tömegben, és már épp intene a többieknek, de még előtte én leintem, s mutatóujjam a számra tapasztom: Csitt! Én vagyok a meglepetés! Odalépek az én szelíd, tiszta, félénk lányom mögé, és befogom a szemét bal kezemmel, jobbal pedig a derekát átölelem: Szabad egy táncra, így rejtélyesen?
Mosolygok, ahogy kezeivel próbálja leemelni tenyerem szeméről, de én nem hagyom, egy lapáttal még rá, hogy halkan fülébe súgom: „ne rontsd el a játékot, most nem a világról van szó… csak kettőnkről és a táncról…ne csalj… - talán érti mire gondolok, s leengedi két kezét, egyik rácsúszik a derekát tartó kezemre, másikat lágyan felemeli, és beleviszi mozdulatait gyöngéd táncába. Én is lehunyom szemem, és körülöttünk megáll minden. Érzéki a tánc, elveszünk benne. Minden egyre fülledtebb lesz, a sóhajok elmélyülnek, és a világ megáll, csak mi ketten vagyunk ott, csak mi ketten… Lassan megfordul, még csukott szemmel, és hozzám bújik, talán nem is tudja, kit rejt szemének a leple… Nyakamba borul, és köztünk már semmi sincsen – se lépések, se centik, csak az érzések. „Csaljunk” – suttogja halkan nekem. Az ajka ajkamra tapad, és lassan kinyílik a szeme…

Mosolygok, majd fordulok egyet ágyamban. Elzsibbadt a kezem, elfeküdtem. Felülök, és megdörzsölöm a szemem.
Halkan nevetni kezdek – most minek is örülhetek? Talán szépet álmodtam. Kár, hogy nem emlékszem…