A zene

Az interneten böngészve akadtam arra a zeneszámra. Már az első néhány másodpercben Rá emlékeztetett, és arra gondoltam, bárcsak velem lenne, és együtt hallgatnánk. Pontosan az Ő stílusa volt, leírhatatlanul szép zene, legszívesebben a ritmusára ugráltam volna a szoba közepén. Akkor kezdtem el álmodozni arról, milyen is lehetne, ha most, ebben a szobában, ezt a zenét mi ketten együtt hallgatnánk.

Elképzeltem, ahogyan először hallgatjuk. Ő vigyorogva headbangel, én vigyorogva nézem. Ő felkér táncolni, én ellenkezem. Egy pillanatra visszatértem a valóságba, szívemben az érzéssel, hogy nem szeret már, sőt gyűlöl, de azután a pillanat után még mélyebbre süllyedtem a képzeletbe. Elképzeltem, ahogyan táncolunk, lihegünk, izzadunk, az izmaik feszülnek, elernyednek, majd megint feszülnek, elernyednek. Ő megérinti a hajam, én végigsimítom az arcát. Mélyen egymás szemébe nézünk, és csak táncolunk, minden porcikánkat a zene hangjai irányítják, eggyé válunk a zenével, véglegesen, megmásíthatatlanul.

Elképzeltem, ahogyan a keze lassan végigsiklik a vállamról a derekamra, és közelebb húz magához. Egy ritmus. Egy test. Egybeolvadás. Rohanó idő, kimondatlan szerelem. Szenvedés, gyűlölet, vér, halál. Fájdalom. Sikolyok. Ő. Én. Amikor már feladtam volna a reményt, a közelinél is közelebb húzott, egy pillanatig mélyen a szemembe nézett, és megcsókolt. A csók közben is táncoltunk. A zene mindig is erőteljes érzelmeket váltott ki belőlem. Megsimítottam tarkóját, és közelebb húztam magamhoz a fejét, hogy még mélyebben a szájába férkőzhessen a nyelvem. Tudtam, hogy élvezi. Én is élveztem.

Már nem a szobámban voltunk, hanem egy szórakozóhelyen, sok más ember vett körül minket, és mi ott táncoltunk, csókoltuk, haraptuk egymás száját, és kimondhatatlanul kívántuk a másik testét. Jobban akartam, mint valaha. A nélküle töltött évek, a fájdalom, amit éreztem, valahányszor szemembe vágta, mennyire gyűlöl. A fájdalom enyhült. Sosem múlt el teljesen, és én tudtam, hogy nem is fog, mert ennyire még senkit sem szerettem. Lassan elolvadtak körülöttünk az emberek. Elolvadtak a falak, és újra a szobámban álltunk. A zeneszám a végéhez közeledett. Amikor véget ért, a szemébe nézve láttam azt a tüzet, amit látni akartam. Azt akartam, hogy minden idegszálával kívánjon, akarjon, és küzdjön értem. Megkaptam, amit akartam.

Újra elindítottam a zeneszámot, és mi tovább táncoltunk. Aztán megsimítottam a derekát, és felgyűrtem a pólóját. Lassan kezdtem vetkőztetni, és csókoltam, ahol értem. A nyakát, a mellkasát, a vállát...Én is levettem a felsőmet, és Ő csodálkozva konstatálta, hogy a melleim még mindig olyan szépek, amilyenek évekkel ezelőtt voltak. Amikor először érintette meg őket. Végül már csak egy bugyi volt rajtam, rajta pedig egy boxer. Még mindig táncoltunk, és a zeneszám újra a végéhez közeledett. Nem volt messze az ágyam, nem volt kérdés, hol kötünk ki, ha megunjuk a táncot. Vártam. Ő is. Újra véget ért, és újra elindítottam. A legnagyobb hangerőn dübörgött a zene, a falak rázkódtak, és a szívem is rázkódott. Az ágyon kötöttünk ki. Fájt, amikor belémhatolt. Jobban kívántam, mint bármikor, de fájt, mert tudtam, hogy csak képzelet, és a valóságban Ő egy kegyetlen lény, akinek szíve minden gyűlölete ellenem szól. Miért nem változtathat meg semmit a zene?