A vér háborúja 2. rész

Az édeskés illat összetéveszthetetlenül szivárgott be az orrnyílásaimon, s agyam csakhamar összekapcsolta egy szóval: vámpírok. Igen, a vérfarkasok territóriumában, Dumfordban, és azon belül is a klán fejének a házában, maga a vezető mellett, érintetlenül, minden apróbb sérülés nélkül, két vámpír állt. De ez még mindig nem minden. Zavaromat és rémületemet tovább tetőzte, hogy az egyik vámpírt, jól láthatóan a fiatalabbikat, nagyon is jól felismertem. Megérzésem beigazolódott, tegnap reggel valóban egy szörnyeteg társaságát élvezhettem. Persze akkor még nem zavart, de most, hogy újból itt állt velem szemben, ráadásul egy másik jelenlétében, és Apa engedélyével, cseppet sem tetszett a helyzet.
Kapkodni kezdtem a fejem, hogy valakitől megkérdezhessem, mégis mi ez az egész. Anyám kővé dermedve állt a küszöbön, és nagyra nyílt szemekkel meredt a szoba túlsó végében álló férfiakra, az Anya továbbra is úgy mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Az Apa szokásos komorságával tisztázta reakciómat, majd miután összenézett feleségével, a szoba közepére sétált, nagyjából egyenlő távolságra mindkét csoporttól. A vámpírokra nem mertem nézni.
- Lilian – szólalt meg a maga megszokott, nyugodt hangján –, szeretném neked bemutatni Layne D'amourt, a Nemzeti Nemesi Hadsereg vezetőjét, valamint Victor Ashwoodot... az apádat – akadt meg a hangja.
Az utolsó szó jeges áradatként árasztotta el testem, úgy éreztem, mintha hirtelen a semmiből egy dézsa hideg vizet öntöttek volna rám, még a szívem is kihagyott egy pillanatra. Lábaim megrogytak, és megtántorodtam, de szerencsére még idejében visszanyertem az egyensúlyomat. Ránéztem az említett férfire. Hatalmas ember volt, csakúgy, mint a mellette álló, legalább százkilencven centire saccoltam. A külseje alapján, nem nézett ki többnek harmincnál, pedig tudtam, hogy jóval idősebb anyámnál, de hát a vámpírok kiváltsága az örökös szépség. Csontos arcát borosta borította, mélyen ülő, sötét szemeivel, hasonlóan tanulmányozott engem, mint én őt. Haja bronzos színben csillogott és rendezetten simult fejére. 
- Ez ugye csak egy vicc? - törtem meg a beálló csendet a lehető legéretlenebb mondattal, amit ebben a pillanatban mondhattam volna.
- Victor... – nyögött fel anyám mellettem. - Victor az apád.
Amint megpillantottam anyám gyötört, megtört tekintetét s az arcára kiülő mérhetetlen fájdalmat és szomorúságot, egyből elöntött a düh. Ki nem állhattam, amit apám művelt vele, hogy magához csábította, teherbe ejtette, és egy félvérrel a szíve alatt ellökte magától. A klán ugyanis addigra kitagadta szülőmet, csupán a szerencsén múlott, hogy rátaláltunk erre a falkára, ahol nem vetették meg őt, és engem is elfogadtak annak, ami vagyok. Különben már egyikünk sem élne. Akaratlanul is ökölbe szorult a kezem.
- Hogy van merszed... - kezdtem suttogva, majd szinte kiabálva folytattam – Hogy van merszed idetolni a képedet azok után, amit anyámmal műveltél?!
Láttam, hogy heves reakciómra meghökkentek a jelenlévők, de nem törődtem vele.
- Lilian, születésedtől fogva el volt rendelve ez a nap – szólalt meg az apámnak nevezett férfi. Hangja nyugodt baritonban játszott.
- Mi az, hogy el volt rendelve? - döbbentem meg. - Magyarázza el valaki, hogy mi folyik itt!
- Lilian, nyugodj meg! Ennyi idősen nem veszítheted el az önuralmadat – mondta az Apa, célozva ezzel arra, hogy ha hagyom, hogy a düh teljesen átvegye testem fölött az uralmat, akkor átváltozom. Annak pedig nem lett volna jó vége.
- Ha egy vámpírnak és egy vérfarkasnak sikerül életképes utódot létrehoznia – kezdett bele fojtott hangon anyám a magyarázatba – a gyermek vére rendkívüli értéknek fog számítani mindkét fajnak. Képes lesz megosztani az erejét bárkivel, aki belekóstol. Ha egy vámpír inna egy vérfarkas véréből, vagy fordítva, az méregként hatna mindkét félre. Azonban egy félvérnél már más a helyzet. Benne eggyé olvad a két faj, nem tartozik egyikhez sem, de mégis mind a kettő egyszerre. Az ő vére áldás bármelyik nemzethez tartozó személynek, ezért is keresnek, kutatnak oly sokan egy ilyen rendkívüli eset után.
Klánunk létezésedet eddig titokban tartotta, azonban, miután betöltötted a felnőtt kort, az illatod felerősödik, és mérföldekkel arrébb is felismeri bárki, aki a két nép egyike. Üldözni fognak Lilian, rengetegen fognak a nyomodba eredni. A falka nem lesz képes megvédeni, itt már nem vagy többé biztonságban.
De persze én és apád, még születésed előtt gondoltunk erre. Mikor betöltötted első életévedet, Victor egyességet kötött a D'amourokkal. Tudod ők egy nagyon erős nemesi család a vámpírok körében, a király pártfogását élvezik. Layne D'amour, a legidősebb fiúk azért van itt, hogy... - akadt el anyám hangja.
- Azért vagyok itt, hogy magammal vigyelek Wianmair-be, úgy mint jegyesemet – jelentette ki nemes egyszerűséggel a fiú apám mellett.
Úgy éreztem, ez már több annál, amit fel tudok fogni. Bár a monológ közepén már sejtettem, hogy ide fogunk kilyukadni, az utolsó mondat mégis lesokkolt.
- Szóval ti mindvégig tudtátok, hogy egy vámpírhoz fogok hozzámenni, és ennyi éven át eltitkoltátok előlem...- nyögtem. Magam sem tudtam, hogy sírjak, vagy dühöngjek, vagy egyszerűen csak nevessek az egészen, mint egy eszelős.
- Lányom, ők az egyetlenek, akik meg tudnak téged védeni – mondta az Apa higgadtan.
- Lilian, kérlek értsd meg! Nem tehettem mást - szólt közbe anyám is.
- És mégis, mit vártatok? Hogy örömmel fogadom, majd a hírt, hogy egy vámpír nemesi családba házasodom, elhagyva a családomat, a szülőhelyemet, a barátaimat... egyszerűen mindent? - fakadtam ki. - Amióta az eszemet tudom, arra neveltetek, hogy a vámpírok nem mások, mint érzéketlen szörnyetegek, de azt persze sosem árultátok el, hogy egy napon, majd közöttük kell élnem! Ez olyan, mint egy rémálom!
- Az lenne az igazi rémálom, ha itt maradnál, szabad prédaként - mondta apám.
- És mondd csak, apám! Neked miért érdeked, hogy biztonságban legyek? Talán a D'amourok fizettek azért, hogy legidősebb fiacskájuknak adjam majd a vérem? - vetettem egy gunyoros pillantást a Layne nevezetű vámpírra.
A fiú ellépett apám mellől, és egyenesen elém sétált.
- Talán valóban nem így kellett volna megismerkednünk, Lilian. Sajnálom, de nem járkálhattam csak úgy Dumfordba, hiszen akár jegyesek vagyunk akár nem, az nem változtat a tényen, hogy vámpír vagyok – kezdte a D'amour fiú. Lágy basszusa szinte kényszerített, hogy szemeibe nézzek. Azok most őszinte sajnálatot tükröztek. - Valóban igazad van. Családom fizetett az Ashwoodoknak, hogy te és én egybekelhessünk, de nem azért, mert apád így kívánta, hanem, mert számunkra a megtiszteltetés, hogy ezzel a kéréssel fordult hozzánk. Viszont szeretném, ha megértenéd, hogy nem maradhatsz itt. Nem csak magadat sodrod ezzel veszélybe, hanem a klánodat is, hiszen nem egy vagy két vámpír eljövetelétől kell majd tartaniuk. A nemesek csapatokat küldenek a felderítésedre, és te éhező arisztokraták martaléka lennél. De nekem és családomnak, elég nagy a befolyásunk ahhoz, hogy egy ujjal se merjenek majd hozzád érni, én magam úgy fogok majd vigyázni rád, mint legféltettebb kincsemre, ígérem, hogy megvédelek bárkitől és bármitől, és ahelyett, hogy százak vennék véredet, csupán egyedül velem kell majd megosztanod képességeidet.
Éreztem, amint indulataim csillapodnak némiképp, de nem a vámpír igéző tekintetétől, vagy vitathatatlan sármjától, hanem szavaitól. Igaza volt. Ha itt maradnék, azzal nem csak magamat, hanem az egész klánt is veszélybe sodornám, azt pedig nem hagyta volna a lelkiismeretem. Nem ér a szabadságom annyit, hogy feláldozzam érte a szeretteimet. Komolyan kezdtem mártírnak érezni magam.
- Mikor kell indulnom? - kérdeztem beletörődően.
- Holnap – felelte apám a szoba másik végéből.
Egy megvető pillantással illettem csupán, aztán se szó se beszéd hátat fordítottam a társaságnak, és nem törődve, hogy illik-e vagy sem, kiviharzottam a szobából.

Layne

Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy bárki is úgy beszéljen egy nemessel, mint ahogy a félvér lány tette Victorral, és persze ahhoz sem, hogy ennyire figyelmen kívül hagyjanak. Ezért is tartottam szükségesnek, hogy én mondjam ki a számára legsokkolóbb hírt, azt hogy felbonthatatlanul a jegyesem már. Nagyon is jól számítottam a következő dühkitörésére, viszont nem akartam még az utazás előtt túlságosan nagy parádét. Felvettem hát legkedvesebb és legmegértőbb énemet, és megpróbáltam őszinte sajnálatot színlelni, amiért nem tudtam előbb megismerni őt, majd kijátszottam az aduászt, és klánjának biztonságáról szónokoltam, bár nem mintha érdekelt volna, hogy mi lesz ennek a maréknyi, kutyaszagú lénynek a sorsa. Úgy látszott hatásos volt a monológom. A lány kék szemeiben kihunyt a düh lángja, és helyét lassan alig észrevehető könnyek váltották fel, de hamar elpislogta őket. Úgy láttam a korai időpont, mely otthonának elhagyását jelentette, az utolsó döfés volt számára. Szomorúan elfordult, és kirohant a házból.
Figyeltem távolodó alakját, amíg hamarosan el nem tűnt a szemeim elől. Én is el akartam hagyni a terepet, és ki szerettem volna szellőztetni a fejem, hiszen akármennyire is sikerült eddig higgadtan kezelnem ezt a házasság dolgot, most, hogy jegyesemet megismertem, ébredtem csak rá arra, hogy tulajdonképpen mire is vállalkozom. Bár tudtam, hogy én csak nyerhetek, hiszen megkapom a lány erejét, valamint lesz egy nő, akit kedvem szerint bármikor az ágyba vihetek, de valahogy ebben a pillanatban képtelen voltam csak az előnyeit nézni a dolgoknak. Úgy éreztem, megfosztanak a szabadságomtól. Százkilencven év vajmi kevésnek számított a vámpírok körében. Ki akartam élvezni az életet, szórakozni akartam járni, inni, nőket hajkurászni nyíltan az utcán, hiszen a hadseregi kötelezettségeim mellett ezekre igenis szükségem volt. Persze ezek után is művelhetem ezeket a rutinjaimat, de már sosem lesz olyan, mint régen. Le kell fékeznem magam, el kell érnem, hogy a lány önként adja a vérét, és minden más egyebét nekem, ahelyett hogy csak egy szemrehányó pillantást kapnék. De túl kevés a szabadidőm ahhoz, hogy azt egy tinilány szerelmének a megszerzésére pazaroljam...

Lilian

Képtelen voltam tovább uralkodni magamon. Hagytam, hogy ösztöneim vegyék át testem felett az irányítást, levetkőztem magamról emberi formámat, és hatalmas, fehér farkasként futottam tovább. Le kellett, hogy vezessem a bennem felgyülemlett feszültséget, hogy utána higgadtan tudjak gondolkodni. A fák zöld, egybemosódott foltokként suhantak el mellettem, a futás testem minden egyes porcikáját igénybe vette. Nem tudtam merre tartok, egyetlen vágyam az volt, hogy minél messzebbre kerüljek a háztól, a szüleimtől, a klán vezetőitől és... a jegyesemtől.
Szerencsére meg voltam áldva annyi értelemmel, hogy megértsem döntésüket, és el is fogadjam azt. Azonban nem hittem, hogy valóban ennyire csak az én biztonságomról lett volna szó (mert ha igen, akkor eszem ágában sem lenne a vámpírokkal tartani), az Apa és az Anya nem vállalhatják ezt a mértékű veszélyt, csupán értem. A szabadságomért. Nem hibáztattam őket, hiszen én magam képtelen lennék a szemébe nézni bármelyik falkatagnak, ha valakinek komolyabb bántódása esne. Sajnos mára már a vérfarkasok igen szétszóródva élnek, pedig legnagyobb fegyverük a vámpírok ellen mindig is az összefogás volt. A mi klánunk harminchét főből áll, manapság ez egy átlagos létszámnak számít, azonban nem tartom valószínűleg, hogy kibírná egy nagyobb, esetleg nemesekből álló vámpíregység támadását.
Az egyetlen, amiért dühös voltam, de szörnyen, a mód, ahogyan felvezették az ügyet. Születésem óta arra lettem nevelve, hogy utáljam a vámpírokat, és velük együtt az édesapámat is, amiért így magára hagyta az anyámat, magamat pedig teljes mértékben tekintsem vérfarkasnak. Egy egyik napról a másikra bejelentett házasságtól mindenképpen felháborodtam volna, de a tudattól, hogy egy vámpír lesz a férjem, úgy éreztem megőrülök. Ráadásul semmi kiutam nem volt. Féltem. Rettentően kétségbe voltam esve. Tegnap még abban a tudatban éltem, hogy a falkában fogom leélni hátralévő életemet, nyugalomban, anyámmal és Félixxel az oldalamon, és majd persze egy vérfarkas férjjel, aki elfogad annak, ami vagyok. Talán az utóbb említett személlyel. De talán hinnem kéne a mondásnak, miszerint semmi sem biztos. Hiszen körülbelül tíz perccel ezelőtt, megismerkedtem két vámpírral, az egyikről kiderült, hogy az apám, a másikról meg, hogy a jegyesem. Holnap el kell hagynom a várost, ahol tizennyolc éve élek, el kell hagynom a falkát, a barátaimat, anyámat és Félixet, és talán soha nem találkozhatok velük többet. És, hogy mi vár rám? Na, hát arról fogalmam sem volt. Egy ismeretlen világba költözöm, ismeretlen személyekkel az oldalamon, s bár jövendőbelim nem látszott sem túl agresszívnek, sem túl kegyetlennek, tudtam jól, hogy nem bízhatok meg benne. Hiszen ő egy vámpír. A számomra szörnyetegként definiált faj egyik képviselője.

Layne

Úgy gondoltam, helyesen cselekszem, ha Victort és volt feleségét, Lilian anyját kettesben hagyom egymással. A pillantástól, ahogy néztek egymásra egyenesen kirázott a hideg. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha annyira gyűlölnék egymást, ahogy Victor mesélte. Elrejtve utálatomat, illedelmesen elköszöntem a klán vezetőitől, majd azt hazudva, hogy visszatérek a hotelbe, kisétáltam a számomra túl szűkös házból. Még éreztem a lány furcsa illatát, így a másik irányba indultam el az erdőben. Járni akartam egyet, de nem volt kedvem emberek közé vetődni. Azonban épphogy kezdtem volna magam kizökkenteni előbbi, nem éppen kellemes hangulatomból, szúrós szag csapta meg az orrom, melyre önkéntelenül is elfintorodtam. Hát persze. Már csak egy kamasz vérfarkas hiányzott – meredtem az előttem álló, sötét hajú fiúra.
- A klán engedélyével tartózkodom a területeteken – sóhajtottam. Hiszen ugyan, mi másért állná az utamat, minthogy megsértem territóriumuk határait.
- Tudom – felelte a fiú kimérten. - Te vagy Lilian jegyese.
Felvontam a szemöldököm. Ha nem azért van itt, hogy védje a területét... eszembe jutott még egy eshetőség. Talán a lánynak van egy barátja. Sőt szinte biztosan van barátja, hiszen a vérfarkasok körében nagyon kívánatos lehet szőke hajával és kék szemeivel. Francba. Így még nehezebb lesz, mint hittem.
- Talán te vagy Lilian jelenlegi párja? - kérdeztem közönyösen.
Láttam, amint a fiú arcizmai megrándulnak kérdésemre.
- Nem – sütötte le a szemeit, de csak hogy újból rám emelje őket. Ha tekintetével ölni tudott volna, bizonyára már halott lennék. - Undorodom már magától a gondolattól is, hogy a ti kezetekbe kerül, de mivel tisztában vagyok vele, hogy itt nem lenne biztonságban, nem ugrom a torkodnak – tette meg ezt a merész kijelentést.
Nem akartam balhét, azonban a fiú kezdett kihozni a sodromból. Ridegen elmosolyodtam. Komolyan azt hiszi, hogy képes lenne egyáltalán csak megközelíteni?
- Térj a lényegre! – mondtam. Minél hamarabb le akartam tudni ezt az egészet. Nem volt kedvem egy kölyökre pazarolni az időmet.
- Tudod... irigyellek. Akárhogyan is törtem magam, csupán a barátságát sikerült megszereznem, azonban most még ezt is elveszik tőlem. Neked meg az ujjadat sem kell megmozdítanod, és máris a feleséged, és akármennyire is utál most, kénytelen lesz közel kerülni hozzád. Bármennyire is utálom a gondolatot, hogy szívességet kérjek egy vámpírtól, most mégis megteszem. – A fiú a szívére helyezte a kezét, és a megalázkodás jeléül, amilyen mélyen csak tudott, meghajolt előttem. – Kérlek, védd meg Liliant!  Nem a testi épségére gondolok, hiszen azt érdekből úgyis megtennéd. Védd meg őt a magánytól, a szenvedéstől, a befelé fordulástól. Ha már én nem tudok, te állj mellette, mint férje.
Meglepődve néztem a kölyökre. Valóban nem fordult elő a történelemben gyakran, hogy egy vérfarkas önként megalázkodjon egy vámpír előtt, és szívességet kérjen tőle. Őszintén szólva nem tudtam hogyan reagáljak, sem a meghajlásra, sem a kérésére. Hisz ugyan, hogy ígérhettem volna meg, hogy ily mértékben a lány támasza leszek, mikor éppen az ellenkezője volt a célom?
A fiú felegyenesedett, és válaszra várva a szemeimbe nézett. Mérhetetlen szomorúság bujkált sötét tekintetében. Nyilván teljesen szerelmes volt a félvérbe. Szerencsésnek éreztem magam, hogy nem kell ilyen érzelmekkel megküzdenem.
- Sajnálom, de nem ígérhetek semmit – jelentettem ki hidegen.
Láttam, hogy nem erre a válaszra számított. Megrendülve meredt rám. Elképedését, azonban hamar átvette a düh heves lángja. Tekintete még jobban elsötétült, torkából halk morgás tört elő. Megfeszítettem az izmaimat, felkészülve arra, hogy bármely pillanatban átváltozhat.
- Miattad fog szenvedni igaz? - morogta. - Te leszel az, aki miatt várni fogja a halált! Érzéketlen szörnyetegek!
Beszéde acsargássá torzult, szája szélesedni kezdett, fülei pedig meghosszabbodtak és egy szemvillanás múlva, egy hatalmas, fekete farkas képében állt előttem. A serdülők voltak a legrosszabbak. Sosem tudták kontrollálni magukat. A vérfarkas elrugaszkodott hátsó lábairól, és egyenesen felém tartott.

Lilian

Hirtelen megtorpantam. Éreztem, hogy valami nincs rendjén. Harc hangjai visszhangzottak végig az erdőn. Először csak egy morgás, majd testek hangos csattanása. Máskor csak egy baráti mérkőzésnek tulajdonítottam volna az egészet, azonban most, hogy a vámpír a közelben tartózkodott, ez semmi jót nem sejtetett. Azon nyomban irányt változtattam, és talán még sebesebben, mint eddig, rohanni kezdtem a hangok irányába. Orromat csakhamar megcsapta a vámpír jellegzetes illata, és még valakié... Félixé.
A felismerésre, hogy legközelebbi barátom éppen egy vámpírral harcol, ráadásul nem is akármilyennel, hanem egy hadvezérrel, vérem iszonyatos tempóban kezdett száguldani az ereimben. Biztos voltam benne, hogy Félix kezdte a csatát, és abban is, hogy a vámpír nem olyan bolond, hogy megöljön egy vérfarkast Dumfordban, mégis jobbnak láttam, ha azonnal közbelépek. A fák engedelmesen nyitottak utat számomra, és csakhamar fel is derengett előttem Layne és a fekete farkas alakja. Félix nekiugrott a vámpírnak, azonban az egy könnyed mozdulattal kivédte támadását, és a legközelebbi fának repítette.
- Fejezd be, kölyök! Nem akarlak bántani, azonban, ha továbbra is harcolni akarsz, kénytelen leszek megvédeni magam – jutottak el hozzám jövendőbelim hangjai.
Félix nagy nehezen, de feltápászkodott a földről, és egy újabb rohamot akart indítani a vámpír ellen, azonban én már elég közel jártam hozzájuk ahhoz, hogy egy ugrással közöttük teremjek. Tudtam, hogy nem segíthetek Félixnek a vámpír ellen (pedig szívesen megtettem volna), hanem őt kellett megállítanom. A szemeibe meredtem, és ráüvöltöttem, jelezve, hogy hagyja abba a harcot. És bár sokkal nagyobb farkas volt, mint én, és könnyedén átugorhatott volna, mégis megtorpant. Láttam tekintetében, hogy közbelépésem miatt, kezd kitisztulni az agya. Néha mindannyiunkkal előfordul, hogy képtelenek vagyunk uralkodni az indulatainkon, így nem is hibáztattam őt. Félix keservesen felnyüszített és hátrálni kezdett, majd hirtelen megfordult és eltűnt a fák között. Gondolkodás nélkül utánaeredtem, hogy... elbúcsúzhassak tőle.
Nem futott gyorsan, könnyedén utolértem, mire megállt és felém fordult. Nem volt szükségünk szavakra, mikor farkas alakban voltunk kiolvastunk mindent egymást szeméből. Nem kértem őt számon előző elborulásáért, hiszen ismertem az érzéseit, a helyében valószínűleg én sem tudtam volna uralkodni magamon. Félix nem akart hosszas búcsúzkodást, talán az jobban fájt volna mindkettőnknek. Csupán hosszasan egymás szemeibe néztünk, és átadtuk a másiknak minden érzelmünket. Szeretetet, sajnálatot, dühöt és szomorúságot egyaránt. Úgy éreztem, mintha megcsavargatták volna a szívemet, mikor eljött a búcsú utolsó pillanata. Homlokomat Félixéhez nyomtam, hogy még egyszer utoljára átélhessem hosszú barátságunk gondtalan múltját. Könnyeim kitörni készültek, de egészen addig visszanyeltem őket, míg végleg el nem váltunk egymástól. Utána szabad utat engedtem nekik.