A tenger gyermekei

A meleg szellő lágyan fodrozta a tenger azúrkék vízét. Mintha az egyébként tükörsima lepel most szabályos ráncokba tömörödött volna. Mindazonáltal az enyhe légmozgás kellemes hűvöset csalt az egyébként forró nyári nap tikkadtságába.
Dana ilyenkor érezte igazán, hogy él. Élvezte, ahogy hosszú szőkésbarna hajába belekap a szellő és viszi magával a levegőben. Szeretett ilyenkor a tengerparton futni, érezni, ahogy a homok a lábujjai közé hatol, majd a tenger apró hullámai kimossák, vagy csak egyszerűen állni a hűs fövenyen és kitárt karokkal élvezni, ahogy a levegő végigsimítja a testét, mint egy gyengéd szerető.
Az apja mosolyogva nézett rá. A fejét enyhén oldalra döntötte és a válla fölött figyelte a lányát. A kis csónak, amiben ültek, nem adott neki nagy mozgásszabadságot, de ez is pont elég volt. Ahogy a szeme sarkában megpillantotta a lányt, kissé már ráncosodó arcán mosoly terült szét. Gir már élete derekán járt. A bőrét barnára cserzette a nap. Rövid hajában, amely olyan színű volt, mint a kókuszdió héja, már megjelentek az ősz tincsek. De a szeme még mindig fiatalosan csillogott, ha a lányára, egyetlen gyermekére nézett.

Dana egyszerűen gyönyörű volt. Maga volt az isteni tökély. Így, háta mögött a végtelen, azúrkék tengerrel, ahogy lehunyt szemmel fordítja fejét a szél felé, amely belekap a hajába, olyan volt, mint a régi mesék tengeri tündérei. Girnek egy pillanatra összeszorult a szíve.
A lány olyan volt, mintha egyenesen a tenger mélyéről érkezett volna. Az istenek palotájából, amely valahol a végtelen kékség alatt fekszik, legalábbis az ősrégi történetek szerint. Olyan volt, mint akit sosem érintett meg az emberi gyarlóság, amitől a régi mesék óva intették az embereket.
A bőre halvány krémszínű volt és csillogóan tiszta. Hosszú nyaka olyan volt, mint egy hattyúé, amelyet néha napján láthat az ember egy-egy sziget nagyobb tavában. Karcsú volt, akár a nádszál, de ugyanakkor hihetetlen mekkora erő szorult belé.
Testét csak egy vékony szövet takarta, amelyet a dereka köré és a nyakperecére tekert. A fehér anyag lebegett a szélben és vékony hártyáján át sejteni engedte a lány formás testét.
Gir megcsóválta a fejét, ahogy a régi mesékre gondolt, amelyek apáról fiúra és anyáról lányra szálltak. Mind azt mesélték el, hogy az ember csak úgy élhet boldogan, ha azzal az egyetlen lénnyel osztja meg élete minden percét, akit a legjobban szeret.

Gir népének tagjai emberemlékezet óta így éltek. A végeérhetetlen szigettenger milliónyi szigetén mindenhol csak két-két ember élt. Két ember, akik életüket örökre összekötötték. A sziget egy kiemelkedő pontjára egy totemet helyeztek, amely két, egymást átölelő emberalakot ábrázolt.
Ez jelezte az esetleg arra vetődő vándornak, hogy a sziget foglalt és nem tanácsos kikötnie. Így a pár örök életét kettesben élhette le békességben, kísértések nélkül.
Ha gyermekük született, azt felnevelték, és amikor betöltötte a régiek rendelése szerinti életkort, akkor az útjára bocsátották.

Gir előre fordult és szomorú tekintettel figyelte a látóhatáron egyre nagyobbá váló szigetet. Ez azon kevés földdarabok egyike volt, ahol nem csak két ember, nem csak egy pár élt. Ahogy egyre közelebb értek, már látta is a fövenyes partot, amely fölött, a szigetet alkotó hegy egyik kiszögellésén, három, egymástól külön álló nőalakot formáló szobor együttese állt.
Ez volt a lányok szigete. Bizonyos távolságonként, tíz-húsz sziget közül egy ilyen célt szolgált. Ha egy fiú elérte a tizennyolc éves kort, akkor elkészítette saját csónakját és elhajózott, hogy megtalálja élete párját, majd keressenek egy szigetet, ahol még nem él senki, és ott telepedjenek le.
A régi történetek parancsai azonban egyértelműek voltak. Miután egy lány megtalálta élete szerelmét és vele elhajózott megtalálni közös lakhelyüket, nem találkozhat más férfival. Még csak nem is láthat egyet sem. Ez alól természetesen saját fiai kivételt képeztek.
A régi mesék, amelyek a hallgatók elé tárták, hogyan szeretett bele egy nő a lányának udvarolni érkező ifjúba és ezzel hogyan döntötte romlásba egész családját, örök érvényű példaként szolgáltak.

Gir az idejét sem tudta, mikor jött létre az első lányok szigete. De az óta, amikor egy lány betölti a tizenhatodik életévét, az apja csónakba ülteti és elviszi egy ilyenre, hogy ott várjon a többi lánnyal együtt, amíg arra nem vetődik egy ifjú vándor, aki beleszeret, és aki az ő szívét is megdobogtatja, és aki aztán magával viszi.
A férfi lassan elfordította a csónakot és megállította az immár sima víz felszínén. Dana kinyitotta a szemét és körülnézett. A szemei olyanok voltak, mint két apró csöpp az őket körülölelő tengerből.
Egy kis öbölben lebegtek, amelyet a sziget ölelt körül. Itt már nem fodrozta a vizet a szél. Tőlük néhány kőhajításnyira már a partot mosták a lagymatag hullámok, amelyet néhány karhossznyi homokos föveny után pálmafák erdeje borított.

Az apja rámosolygott. Itt volt az idő. Dana nagy nehezen maga is az arcára elöltetett egy mosolyt, de a szíve sajgott az elválás tudatától. Az apja cserzett bőre olyan volt, mintha szét akarna repedni a mosoly előcsalta ráncok mentén és darabokra potyogna. Nem volt már fiatal.
A férfi sem bírta sokáig a szívbe markoló pillanatot. Elfordította a fejét és kiemelt egy fél karnyi hosszú kürt formájú kagylót a csónakból. A szájához illesztette és erősen belefújt. A mély hang megtöltötte a levegőt és mintha az egész világ belezengett volna.
Gir várt néhány percet. A szíve úgy vert a mellkasában, mintha ki akarna ugrani. Nős férfi nem léphetett a lányok szigetére. Ha egy férfi megközelített egy ilyen szigetet, akkor meg kellett fújni a kagylóhéj kürtöt. Ez jelzés volt a lányoknak, hogy valaki érkezik. Ha ifjú utazó volt, aki feleséget keres, akkor kétszer fújta meg a kürtöt rövid szünettel elválasztva, mielőtt partot ért volna, ha viszont egy apa hozta ide a tizenhatodik évét betöltött lányát, akkor csak egyszer kürtölt, majd miután megállt a parttól olyan messze, ahonnan az emberek csak parányi hangyának látszanak a parton, és várt.

A percek súlyos lassúsággal teltek. Már azt hitte, hogy nincs is senki a szigeten. Talán minden lányt elvittek már a fiatal férfiak és most üres a sziget. Gir dönthetett, hogy ennek ellenére itt hagyja-e a lányát egyedül, vagy keres egy másik lányok szigetét, amely még mindig lakott.
Ebben a pillanatban azonban mozogni kezdtek a fákról lelógó liánok a parton. Dana egy pillanatra megmerevedett. Meregette a szemét, hogy jobban lásson. Nem tudhatták, hogy emberek jönnek-e, vagy csak az állatok motoznak. A lombok közül azonban egy félreismerhetetlenül emberi alak tűnt elő. Tett néhány lépést, aztán megállt és a kezével árnyékolta el a szemét.

Dana résnyire összehúzta a szemét, hogy jobban lásson, de nem tudott többet kivenni, mint hogy az illető ember, minden ruházata egy a derekára font lián, amelyről levelek lógnak le és egy díszes virágokból készült köteg a nyakában. Hosszú fekete haja a hátára hullott és a fején egy rózsaszínben játszó fehér folt világított. Talán egy virág, amit a hajába tűzött.
Az apja nem mehetett közelebb, így Dana sem látott többet, de a viseletéből és hosszú hajából következően az illető nagy valószínűséggel nő volt.
Az alak egy ideig csak figyelt, aztán leengedte a kezét, hátra fordult és intett. A lombok közül még néhány ember tűnt elő. Most már biztos. A sziget lakott. Gir ismét a lányára mosolygott, de a mosolyában több volt a fájdalom, mint az öröm.
- Itt az idő – mondta halkan, elfúló hangon.
Dana nem szólt semmit csak átölelte az apja nyakát. A férfi lehunyta a szemét és érezte, hogy az arcán végigcsordul egy könnycsepp. Ez a lány tizenhat évig az élete része volt. Nehéz az elválás, de így kell történnie. Tudta, hogy a feleségének is ilyen nehéz. Vir melegszívű asszony volt. Alig bírta könnyek nélkül, amikor el kellett engednie a lányát.

Dana lassan kibontakozott az ölelésből és felállt. A csónak megbillent alattuk és a lány majdnem elvesztette az egyensúlyát. Aztán amikor ismét szilárdan állt a lábán, lassú mozdulatokkal elkezdte kicsomózni a ruháját.
A fehér szövet hangtalanul hullott a csónakba. Mintha csak érzéki csalódás lenne. Csak a nyakperec halk koppanása ébresztette rá mindkettőjüket, hogy ez a valóság.
Dana meztelenül állt a csónakban. Gir lassan végigmérte és büszkeség csillogott a szemében. A lány formás mellei mintha valóban egy istennőéi lettek volna. Aprók, de gömbölyűek voltak és tökéletesek. Lába között enyhén pihédzett a szőr. Gir emlékezett, hogy a lány az elmúl években egyre gyakrabban vonult el egy félreeső helyre apja egyik apró késével, amellyel a kagylókat pucolta.
Sejtette, hogy mit csinál Dana ilyenkor, de mégis meglepte a felismerés. Nem szólt egy szót sem, csak figyelte a lányát, aki még egyszer ránéz és elmosolyodik, mielőtt fejest ugrana az öböl tükörsima vízébe.
Dana úgy úszott, mint egy hal. Könnyedén siklott a vízben és csak néha emelte ki a fejét, hogy levegőt vegyen. Meztelen teste könnyedén siklott a vízben. Hátra se nézett, amíg el nem érte a partot. A teste által keltett hullámok gyengéden mosták ki a fövenyre. Lassan állt fel, engedve, hogy az utolsó felcsapódó hullámok lemossák róla a homokot.
Amikor végre felállt, olyan látvány tárult elé, amelyet eddig csak álmaiban képzelt el. Négy lány állt előtte. Mind a négyen ugyanolyan ruhát viseltek, már ha az egyszerű leveleket és virágokat ruhának lehet nevezni. A különbség legfeljebb a nyakukba font virágok színében volt.

Dana először azt a lányt nézte végig tüzetesebben, aki a legközelebb állt hozzá. Karcsú volt és nagyjából olyan magas, mint ő. Hosszú lábai izmosak voltak, mintha rengeteget futna. A dús virágfüzér alól előkandikáltak mellének vonalai és rózsaszín bimbói. Az arca sima volt, orra enyhén pisze. A szemei olyan világító kékek, amilyeneket Dana még sosem látott, habár a szüleinek, annak a két embernek, akit egész életében egyedül ismert, szintén fényes kék szeme volt.
A kék szem mellett éles kontrasztot képzett a lány hosszú, hollófekete haja, amelybe egy tenyérnyi méretű, rózsaszín közepű fehér virág volt tűzve. Őt láthatták a csónakból. Dana ekkor kapott észbe és visszapillantott a tenger felé. Még éppen láthatta, ahogy a csónakban ülő apró alak búcsút int és megfordul.
- Vége – ütötte meg a fülét egy lágyan csilingelő hang. Dana visszafordult és a fekete hajú lányra nézett, aki rámosolygott. – Az életednek ez a szakasza lezárult – mondta a lány gyengéden. – De egy új és sokkal szebb kezdődik.
Dana egy pillanatig habozott, aztán ő is elmosolyodott és bólintott. A fekete hajú lány ekkor egy ugyanolyan virágfűzért húzott elő a háta mögül, mint amilyen az ő nyakában is lógott, majd Dana nyakába akasztotta.
- Légy üdvözölve – mondta, és egy gyengéd csókot lehelt Dana szájára.
A lány kissé meglepődött. Kislánykorában már kapott ilyen csókokat az anyjától, de erre nem számított.

A fekete hajú lány mögül most egy aranysárga és barna árnyalatokban játszó, hullámos hajú lány lépett elő, akinek zöld szeme csillogott a napfényben. Arca hasonlított az előzőéhez, de az orra nem volt annyira pisze. Nem volt olyan karcsú, mint a fekete hajú lány, de az alakja így is kifejezetten formás volt.
- Szervusz! – köszöntötte és ő is megcsókolta Danát. – Gen vagyok.
Dana alig kapott észbe, amikor odalépett hozzá a harmadik lány, egy a többieknél fél fejjel alacsonyabb, vörös hajú, kislányos arcú teremtés.
- Az én nevem Rub – mondta, és ő is megcsókolta az új lányt. – Üdvözöllek nálunk.
- Én Kad vagyok – mondta a negyedik lány. Megjelenése tökéletes ellentéte volt a többiekének. A bőre olyan fekete volt, mint azok a fák, amelyekből csak egy-kettő fordult elő Dana szüleinek szigetén. Ha jól emlékezett, az apja ébennek nevezte őket. A haja olyan fekete volt, mint az első lányé, de nem csillogott, hanem csak enyhe matt fényben játszott. Amikor megcsókolta Danát, a lány egy pillanatra ismét megdermedt.
- Én pedig För – mondta az első lány és gyengéd mosolya egy csapásra megnyugtatta Danát.
- Engem Danának hívnak – mutatkozott be, mire mind a négy lány rá mosolygott.
- Üdvözlünk Dana – mondta För.
- Gyere! – ragadta meg hirtelen Rub a kezét. – Meg kell ünnepelnünk az érkezésedet.
Dana még egy pillanatra visszatekintett az öbölre. Az apja csónakja már nem volt sehol. A víz sima volt, mintha soha semmi sem bolygatta volna. Egy pillanatra elszomorodott, aztán úgy döntött megpróbál többet nem gondolni a szüleire és engedte, hogy a lányok bevezessék a fák közé.

A sziget nem volt túl nagy. Nagyjából akkora, mint az összes többi közel s távol. Nem lehetett sokkal nagyobb Gir és Vir szigeténél és azoknál a szigeteknél sem, amelyeket az út során láttak a láthatáron elsuhanni. Ahogy behatoltak a fák közé, Dana mégis úgy érezte, mintha az erdő olyan végtelen lenne, mint maga az óceán. A szülei meséltek neki történeteket azokról a hatalmas szigetekről, amelyek olyan óriásiak, hogy egy ember élete is kevés ahhoz, hogy körülhajózzák. Olyan hatalmas szigetekről, melyeknek déli csücske olyan meleg és kellemes, mint az a világ, amely őket körülvette, de északi vidékein már olyan hideg van, hogy minden kőkeménnyé változik. Még a víz is. Dana ezeket a történeteket mindig csak mesének tartotta, de most, ahogy behatolt a végtelennek tűnő erdőbe, már-már úgy érezte, igazak lehetnek.

Az anyja mesélt neki kis korában a lányok szigetéről. Általában olyan szigeteket választanak ki ilyen célra, amelyet sűrű erdő borít, hogy a kíváncsi szemek véletlenül se leshessék meg lakóit a tenger felől.
Dana szüleinek szigetét csupán egymástól kőhajításnyira álló pálmafák nőtték be, amelyek egyhangúságát csak a sziklameredélyeket borító fűcsomók törték meg. A lány sosem hitte volna, hogy ilyen sűrű erdő is létezhet. Ahogy belegázolt a bozótba, szinte alig látott már néhány karhossznyinál messzebbre. A levegőt pedig furcsa és ismeretlen hangok töltötték be.
Ritkán hallott madárhangokat és a bogarak is egész másképp ciripeltek a szülei szigetén, mint itt. Nem is beszélve arról a hangról, amit a tenger felől érkező szél kelt, miközben megrezegteti az égig érőnek tűnő fák lombjait.
Dana felnézett, de csak a végtelen zöld lombot látta, amely mögül csak alkalom adtán kandikált elő a sziget közepén álló hegycsúcs.
- Gyere! Gyere! – nevettek hangosan a lányok, és Dana úgy érezte, hogy Rub kitépi a karját.
A dús aljnövényzet élesen verdeste a bokáját és egy-egy ág néha a derekának is nekicsapódott. Általában ez nem zavarta volna, de most, fedetlen alsó testtel, néha igazi kínszenvedés volt az egész.
- Állj! – kiáltotta hirtelen För, és Dana megkönnyebbülve érezte, hogy a kezét szorító Rub is megáll.
Bele telt egy pár pillanatba, amíg kifújta magát. Régen fáradt már ki ennyire. Amikor
felemelte a tekintetét, látta, hogy a fekete hajú lány mókusként mászik fel egy fára és egy indát vág le egy éles kővel.
- Így – mondta és leugrott a fáról.
Az egyik kezében a nagyjából méteres hosszúságú indadarabot markolta, a másikban pedig egy nagy rakás levelet.
- Így könnyebb lesz. – mondta mosolyogva és odalépett Danához.
Gyors és ügyes mozdulatokkal kötözte az indát a lány derekához és úgy rögzítette hozzá a leveleket, mintha azok mindig is azon nőttek volna. Közben az ujjai néha hozzáértek Dana testéhez, amitől a lány mindig egy kissé megremegett.
Végül szabályos kis fűszoknyát kerekített Dana dereka köré, amely szinte teljesen befedte a testét a derekától a combja közepéig, és ami még fontosabb, megvédte érzékeny pontjait a felé csapódó ágaktól.
- Köszönöm – mosolygott rá őszintén Förre.

A lány úgy mosolygott vissza rá, hogy Dana testét elöntötte a forróság. Érezte, hogy elpirul, ezért inkább félrekapta a fejét.
För kislányos hangon felnevetett újdonsült barátnője zavarán, de nem szólt egy szót sem, csak megfogta Dana kezét és maga után húzta.
Az ő fogása sokkal gyengédebb volt, mint Rubé. A vörös hajú lány szorítása olyan volt, mintha egy bilincset kapcsoltak volna a csuklójára, amely csak húzza és húzza. För keze viszont olyan volt, mint a lágy szellő, melynek érintését épp csak érezni a bőrön és úgy sodor magával, hogy az ember észre sem veszi.

Pár percnyi futás után egy tisztásra értek ki. Ahogy Dana felnézett, az ég előterében most már oldalról látta a hegyet. Bár eléggé kifárasztotta a futás, de a sziget mégse lehet olyan nagy, ha a közepén álló hegy mellett ennyi idő alatt félig elfutottak. És, ahogy belegondolt, a másik négy lány valószínűleg innen is indult el, amikor meghallották Gir kürtjének hangját.
Dana egy pillanat múlva észbe kapott a mélázásából és körbe nézett a tisztáson. Bár nem állhatott messze a természetes képétől, valahogy mégis úgy nézett ki, mint egy egész kis falu, amit akár emberek tucatjai is lakhatnak. Az igazat megvallva ez nem is volt akkora képtelenség, mint ahogy azt Dana elsőre gondolta. Általában tíz-húsz sziget közül jelölnek ki egy lányok szigetét. Ha úgy számolunk, hogy minden szigeten pár év leforgása alatt legalább egy lány születik, akkor tizenhat év múlva a lányok szigetén legalább tíz-húsz lány gyűlik össze.
Azon kívül senkinek sem kötelező egy meghatározott lányok szigetére vinni a lányát és a szigetek nem egyenletesen helyezkednek el a végtelen óceánban. Így egy szigetnek a vonzáskörzete akár sokkal nagyobb is lehet.

A tisztást körbe meghajlított fatörzsekből és egymásnak döntött kisebb fákból álló házféleségek övezték. Bár alig voltak többek egy egyszerű tetőnél, amely megvéd a természet erőitől, Dana egy pillanatra mégis kész házaknak látta őket. Négy-vagy öt lehetett belőlük és még a fák között is megbújt vagy egy tucat kisebb mesterséges forma, amely alkalmas lehetett egy vagy két embernek éjszakára.
Középen egy kövekből összehordott tűzrakóhely állt, ahol most is parázslott egy kissé a tűz. Körülötte pedig fatönkök és különböző anyagokból, ágakból, kövekből, csontokból és bőrökből összetákolt alkalmatosságok. Nagy tároló ládák az élelemnek, hogy a vadállatok ne hordják el, szerszámok, fegyverek a vadászathoz és hangszerek. Dana szája tátva maradt a látványtól. Még szebb és izgalmasabb volt az egész, mint ahogy azt az anyja meséi után elképzelte.
A hely valami különleges varázst sugárzott magából. Ahogy a napsugarak átszűrődtek a kupolaszerűen a tisztás fölé boruló leveleken, ahogy a bogarak ciripelése és a madarak csicsergése betöltötte a teret, minden olyan volt, mintha teljes összhangban, egy sajátos ritmust követne. Ahogy Kad odaguggolt az egyik dob mellé és ütemesen verni kezdte, Dana úgy érezte, mindenét átjárja a ritmus.
Eddig minden zene, amit hallott, a tenger zúgása és a szél susogása volt a pálmafák lombjai között, valamint annak a fából durván kifaragott furulyának a hangja, amit az apja minden este naplementekor elővett. De ez teljesen más volt. Az ütemes döngés betöltött mindent. Érezte, hogy a szíve is erre az ütemre ver.
A teste szinte önkéntelenül kezdett el mozogni. A ritmus táncra hívta. De nem csak őt. Rub, För és Gen is táncra perdült és egymást karon fogva táncolták körbe a tüzet, amely lassan feléledt attól a pár maréknyi száraz fűtől, amit rádobtak. Kad is harsányan nevetett örömében és egyre másra kezdett bele az újabb és újabb ritmusokba.
A kunyhók körül felhalmozott holmik közül néhány kivágott tetejű kókuszdió és egy bőrből összevarrt iszák került elő. A lányok önfeledten öntötték a zavaros nedvet a kókuszból rögtönzött kupába és onnan a szájukba.
- Kérsz? – nyújtotta För Dana felé ez egyik teli kupát.
A lány csak bólintott, és egy húzásra a szájába öntötte a kókuszdió tartalmának felét. Már reggel óta nem ivott semmit és teljesen kiszáradt a torka, de most, mintha lángoló parazsat nyelt volna. Mintha abból a folyós valamiből került volna a szájába, amely néha a szülei szigetén emelkedő hegy gyomrából előtör és mindent feléget maga körül. Úgy kezdett köhögni, mint aki meg akar fulladni, a többiek viszont csak nevettek.
- Lassabban, kislány! – kacagott csilingelő hangon Gen. – Még a végén megfulladsz.
Danának végre enyhült az égető érzés a torkában és most értetlenül nézett a lassan folyó zavaros folyadékra. Mégis mi lehet ez? Az szülei néha ittak olyan italokat, amelyből neki nem adtak, mondván még túl fiatal hozzá. Általában akkor került elő, amikor valami fontosat ünnepeltek. Valamelyikük születésnapját, vagy a találkozásuk évfordulóját. Dana megfigyelte, hogy amikor sokat ittak ebből a folyadékból, hirtelen nagyon jó kedvük támadt, viszont a mozdulataik és a beszédük is akadozni kezdett.

Ő is érezte, hogy a feje kezd nehezebb lenni. A szeme előtt kissé összemosódtak a dolgok, és bizonytalannak érezte a kókuszdiót a kezében.
För harsányan felnevetett.
- Gyere! Majd én segítek.
Azzal odalépett Danához és gyengéden átkarolta a derekát. Furcsa érzés volt. Dana úgy érezte, mintha a lány karja hihetetlen forrósággal izzana. De nem húzódott el tőle. Valahogy ez nem olyan volt, mint ahogy a tüzes folyadék égette a torkát, hanem valami kellemes melegség.
För a szájába vett egy keveset a kókuszdióban lévő italból, egy kicsit hátra döntötte Dana fejét, és az ajkát az övére helyezte.
Dana úgy érezte, mintha villámok áramlanának szét a testében, amelyek a szájából indultak ki, onnan, ahol För ajka az övéhez ért. Mindkettőjük szája lassan szétnyílt és a viszkózus folyadék lassan átcsorgott Dana torkába.
Bár még mindig különös érzéssel töltötte el, ahogy a furcsa folyadék lecsorog a torkán, de most már inkább kellemes volt. Érezte, hogy a testében nő a meleg és az érzékei egyre inkább eltompulnak. Most már ő is túláradó jókedvet érzett, és amikor För elhúzta az ajkát az övéről, ő is boldogan felvetett és átölelte a lányt.

Dana észre sem vette mikor sötétedett be. Az idő mintha megszűnt volna létezni. Néha mintha percekig állt volna, amíg csak ők léteznek öten, ahogy Kad ül a dob mellett, kezeivel üti a hangszert, lábával pedig a ritmust a földön, néha iszik egy keveset abból a furcsa italból és harsányan nevet, a többiek pedig táncolnak az egyre nagyobb lángokban felcsapó tűz körül. Máskor pedig mintha néhány másodperc alatt órák, napok, vagy akár évek teltek volna el.

Nem emlékezett mikor ment le a Nap, de nem is érdekelte. A tisztást most már csak a tűz magasra csapó lángjai világították meg. För, Gen és Rub versenyt csinált abból, hogy ki tudja messzebbről pontosan a tűz közepébe dobni a száraz fűcsomókat, amelyek nagy halmokban hevertek mindenfelé a tisztáson. Amikor valamelyikük eltalálta a kis máglyát és abból nagy láng csapott fel, amint a száraz fű meggyulladt, mind a négy lány önfeledten nevetett fel.
Dana is nevetett. Máskor talán gyerekesnek érezte volna ezt az egyszerű játékot, de most, mintha semmi nem zavarná. Önfeledten nevetett és ő is csatlakozott a játékhoz.
Valamikor, Dana talán észre sem vette mikor, Kad abbahagyta a dobolást és egy hosszú ágat vett elő valahonnan. A lányok még mindig hallották a ritmikus dübörgést a fejükben, amikor a fekete bőrű lány meggyújtotta az ág két végét a tűzben és lassan forgatni kezdte. Szemük előtt minden összemosódott és úgy látták, mintha Kad egy hatalmas tűzgyűrűt forgatna a kezében. Mindannyian boldogan nevettek és tapsoltak, majd egymást átkarolva ismét táncolni kezdtek a tűz körül.

A Hold már magasan járt, amikor a tűz ismét kezdett kialudni. Dana érezte, hogy az izmaiba valami tompa fájdalom nyilall. Már alig bírt megállni a lábán. De ahogy látta, ezzel a többiek is így voltak. Egyre lassabban és sutábban mozogtak, míg végül erőtlenül lerogytak a földre, és fáradtan elterültek a fák alatt.
Dana arra eszmélt, hogy ő is az egyik fa alatt fekszik. Érezte, hogy van mellette valaki. Feje alatt és az oldalán érezte a puha bőr meleg érintését. A tűz már alig pislákolt, de a néha felparázsló fényben látta, hogy För fekszik mellette. A fejét a másik lány vállán nyugtatta, akinek hosszú fekete haja fátyolként borult a testére. Karjaikat egymás köré fűzték, és zavaros tekintetükkel mélyen egymás szenébe néztek.
Az idő még mindig mintha fittyet hányt volna minden szabályra és teljesen önkényesen telt volna. Dana később már alig emlékezett valamire, csak arra a békés és meleg érzésre, hogy För karjaiban aludt el.

Dana szarvast megszégyenítő fürgeséggel rohant keresztül az erdőn. Ütemesen vette a levegőt és a testét mereven kissé előre döntve rúgta el magát a talajtól újra meg újra. Élvezte a futást. Élvezte, ahogy a fák alkotta természetes szélcsatornán át süvítő szél belekap a hajába és végigsimít meztelen mellein.
A kezében szilárdan markolta a rövid dárdát, amit maga eszkábált össze egy élesre csiszolt kőből és egy ágból némi állati szövet és inda segítségével. Szinte már érezte az izmaiban, ahogy el fogja hajítani, egyenesen bele a nyúlba, amely most még csak fehér pamacsként fickándozott ide-oda előtte az aljnövényzet között.
Élvezte a vadászatot. Bár még mindig lüktetett a feje, amikor eszébe jutott milyen fájdalom öntötte el az egész testét, amikor magához tért az átmulatott éjszaka után. De az már egy hete volt. Már szinte alig emlékezett rá. Az óta annyi minden történt. Már alig gondolt a szüleire és az életre, amit maga mögött hagyott.

A tekintetét most egy kicsit arrébb fordítva Förre nézett, aki méterekkel előtte rohant az erdőben. Dana a többieket játszi könnyedséggel lehagyta. Gen és Rub alig néhány perc után zihálva maradt el az út szélén. Kad rövidtávon könnyedén tartotta vele az iramot. Sőt! Gyakran meg is előzte. De az ilyen hosszú üldözések során ő sem bírta sokáig. De För más volt. Ő úgy futott, mint a nyúl, amelyet üldöz.
Már a megérkezése utáni első napon megkezdték Dana okítását a vadászat fondorlataira. Sosem tudhatták előre, hogy meddig maradnak a szigeten. Ha egy fiú érkezett, ő általában hozott némi élelmet magával, amivel akár napokig ellehettek, de ezt nem vehették alapnak. Lehet, hogy a legközelebbi udvarló csak hónapok múlva érkezik. Ezért hát mindannyijuknak ki kellett vennie a részét a vadászatból.
Dana hamar rájött, hogy mindannyijuknak meg van a maga tehetsége. Rub kitűnően bánt az íjjal, amit maga készített egy hajlékony ágból és állati inakból. Órákig volt képes állni mozdulatlanul, megfeszített húrral, amíg egy óvatlan madár, vagy kisemlős a nyila elé nem tévedt.
Gen kiváló halász volt. A kókuszpálmák lehántott kérgéből font hálót feszített ki a tenger valamelyik öblébe, vagy a szigetet átszelő folyó medrébe, beleszórva egy marék gilisztát és férget, aztán könnyedén felrántva a csapdát a benne rekedt halakkal.
Kad a lesből támadás bajnoka volt. Ha sikerült jól elrejtőznie, úgy tudott előrobbanni a bokrok közül, hogy szerencsétlen nyúl, vagy madár észre sem vette, hogy támadás éri, csak amikor a kés már belemerült a torkába.
Ha viszont a vad mégis eliszkolt, akkor Förre és Danára került a sor, akik egy méteres hosszúságú dárdáikkal és az övükre, vagy a bokájukra rögzített késsel utána eredtek és addig üldözték, amíg el nem kapták. Vagy amíg bírták szusszal.

Dana egyre jobban csodálta a mellette rohanó fekete hajú lányt. Egyszerűen nem tudott betelni vele. Nem tudta mi ez az érzés, de lassacskán mindenét elöntötte. Néha azon vette észre magát, hogy csak bámulja őt, ahogy a kését feni, ágyékkötőt készít magának, vagy csak a többiekkel trécsel. Sosem gondolt bele igazán hogy mi is ez az érzés, de nagyon élvezte.
För hirtelen elrugaszkodott a talajról és előre vetette magát. Dana teljesen lemerevedett. Csak bámulta, ahogy a lány lágyan ívelt és formás teste lebeg a levegőben, hosszú fekete haját borzolja a szél, és ahogy egy szívfájdítóan hosszúnak tűnő pillanat után megragadja a nyulat.
För összekuporodva zuhant a földre. Karjai közül éles visítás hallatszott, majd egy éles reccsenés és néma csend.

Dana mozdulatlanul állt. Szemei tágra nyíltak, ahogy figyelte a földön fekvő lányt. Kezében még mindig ugyanúgy tartotta a dárdát, de csak nézett és várt.
Aztán För végre felállt és Dana felé fordult, arcán azzal a mindent átható angyali mosollyal, amely Danát már az első pillanatban rabul ejtette. A kezében ott feküdt a döglött nyúl elterülve. A vadászatnak vége. Ők győztek. Ma meglesz a vacsorának való. Legalábbis kettőjüknek.
Mindketten harsányan felkacagtak és lassan elindultak visszafelé.
A többiek már rég lemaradtak mögöttük. Észre sem vették, hogy mikor. Amikor futottak, mintha megszűnt volna körülöttük minden. Tér és idő. Mintha csak ők léteztek volna ketten és a nyúl, amit üldöznek.
Nem a csapást követték, amin a nyulat üldözve jöttek. Inkább kikanyarodtak a tengerpartra, amely alig egy kőhajításnyira volt tőlük az erdő lombjain túl.
Dana már úgy ismerte a szigetet, mint a tenyerét. Az elmúlt héten minden egyes négyzetcentiméterét bejárta. Lassan már úgy érezte, mintha az egész életét itt élte volna le. Itt, ezen a szigeten, ezekkel a lányokkal. Gennel, Rubbal, Kaddel… és igen, Förrel.

Lopva tekintett fel a másik lányra lehajtott feje alól. Nem értette miért, de csak látni akarta a lány arcát, ahogy kék szeme a távolba réved. De valamiért úgy érezte, hogy ez nem olyan, amit megtehet. Amikor För is rá nézett és tekintetük egy pillanatra találkozott, mindketten ijedten kapták el a fejüket.
Dana érezte, hogy az arca ég a pírtól. Nem értette az egészet. Nem értette, hogy mi ez az érzés. Aztán érezte, ahogy För szabad kezével megfogja az ő kezét.
Rá nézett, de kettejük között már rég nem volt szükség szavakra. Csak bele kellett néznie a másik lány sugárzó arcába és minden jó volt. Minden tökéletes, nyugodt és varázslatos.
Kézenfogva sétáltak tovább a parton. Mintha csak övék lenne a világ. Dana azt kívánta, bárcsak ez a néhány perc örökké tartana. Nem akart visszamenni a táborba. Nem akarta, hogy a másik három lány szétzilálja az örömüket. Nem akart elválni Förtől. Egy pillanatra megértette a törvény lényegét. Megértette, hogy miért kell két embernek külön élnie egy szigeten. Csak nekik kettőjüknek.

Egy pillanatra megtorpant. Mi ez a furcsa érzés? Talán ez lenne a szerelem? Ez lenne az az érzés, amiről a szülei annyit beszéltek neki, de amit még sosem érzett?
För is megállt és értetlenül nézett vissza rá. De aztán látszott rajta, hogy mindent megért. Közelebb húzódott Danához és átkarolta a derekát. A tekintetük összefonódott. Most egyikük sem kapta el a fejét. Dana csak bámulta azt a varázslatos szempárt, amely olyan volt, mint két csillogó tó, amelyek hívogatják, hogy elnyelhessék. Érezte testén För hozzá simuló tagjainak forróságát.
Arcuk egyre közelebb került egymáshoz, míg végül az ajkaik összeértek. Mintha egy pillanatra minden megszűnt volna. A tengerpart, a homok, a suhogó szél, a halkan csobogó hullámok, a zizegő levelek, a madarak csivitelése, a sziget, a tenger. Mintha egy pillanatra csak ők léteztek volna, amint az ajkaik egymásba fonódnak és túlárad bennük a szenvedély.
A meghitt pillanatot, mint kés a puha húst, egy éles hang hasította szét. A két lány szétrebbent és ijedten néztek körül. Először nem értették, hogy mi történik. Aztán a hang ismét megszólalt. És akkor rájöttek. Egy kürt volt. Mégpedig két kürtszó. Vagyis egy fiú érkezik a szigetre, hogy megtalálja élete párját.
A két lány egy pillanatra egymásra nézett, majd szinte egyszerre bólintottak és nagy lendületet véve elkezdtek rohanni az öböl felé, ahol éveknek tűnő napokkal ezelőtt Dana is partra úszott apja csónakjából és ahol most egy ismeretlen fiú fog a szigetre lépni, aki talán épp az ő szívüket rabolja majd el.

Lihegve vágtak át a bokrok között. Dana érezte, hogy most vesz erőt rajta a hosszú üldözés és az idáig tartó futás következtében felhalmozódott fáradtság. A dárdáikat a parton hagyták. Legközelebb is ott lesz. Mégis ki vinné el? És legalább így az sem zavarta őket a haladásban.
Végre nagy nehezen elérték az öblöt, de akkor már nem voltak egyedül. A parton egy masszív, sötét, szinte már fekete fából készült kenu pihent. Erős volt és tömör. Nem olyan szúrágta, mint Gir csónakja és messze nem is olyan régi. Még szinte áradt belőle az élet. Annak a fának a lenyomata, amelynek törzséből kifaragták. Csendesen feküdt a parton, belemélyedve a laza homokba. Dana érdeklődve nézte az egyszerű járművet. Talán túl sok figyelmet is fordított rá, mert För hirtelen oldalba bökte és a csónakon túlra, úgy öt-tíz méterrel arrébbra mutatott.

Dana csak most vette észre a hatalmas alakot, aki a kenutól néhány lépésre állt. Akkora volt, mint egy hegy. Mint egy gigászi szikla. Vállai olyan szélesek voltak, mint Dana karja a vállától az ujja hegyéig. Ahogy kinyújtózott az izmai kidagadtak feszes bőrén, mintha csak ki akarnának szakadni a testéből. A bőre sötét volt, mint az éjszaka. Még talán Kad bőrénél is sötétebb. Olyan volt, mintha nem is erről a világról származott volna. Mintha nem is ember lenne. De Dana mégis valami furcsa vonzerőt érzett. Valami furcsa kötődést az idegen férfihoz.
Az alak, mintha megérezte volna a lányok tekintetét, egyszer csak megfordult és rájuk mosolygott. Egész megjelenése erőt és tekintélyt sugárzott. A tekintete és a mosolya viszont olyan volt, mint egy kedves kisgyereké, aki csillogó szemekkel rohan az anyjához, hogy átölelje.
- Hello! – szólalt meg végül.

A hangja mély volt és öblös, de valahogy mégis megnyugtató. Egyáltalán nem volt ijesztő. Amennyire megijedtek tőle első ránézésre, most annyira vonzónak találták. Nem viselt semmit, csak egy bő, szoknyaszerű bőr ágyékkötőt, amely azonban alig takarta el a combjai között feszülő hatalmas rudat. Egész testét dagadó izmok borították, a nagylábujjától a nyakáig. Csak a feje volt más. Egyáltalán nem volt olyan, mint a teste. Arca kellemes ívű és kerek volt. Egyáltalán nem olyan szögletes, mint a teste többi része.
- A nevem Onyx – szólalt meg ismét a férfi. Hangja vízhangzott az erdő fái között.
- Hello! – mosolygott vissza För. Vékony hangja szinte bogárciripelésnek tűnt Onyx mennydörgő baritonja mellett. – Én För vagyok.
- För. – ismételte meg a férfi. – Gyönyörű név.
Az arcán ismét végigfutó mosoly bíborszín pírt csalt a lány arcára.
Dana meg sem bírt szólalni. A lábai földbe gyökereztek, a torka pedig kiszáradt. Egyszerre találta a hatalmas monstrumot ijesztőnek és vonzónak. Most nem fogta För kezét, de azt kívánta bárcsak megszoríthatná most a vékony ujjakat, hogy erőt nyerhessen belőlük. Ismét érezni akarta a lány puha ajkait a sajátján, de most…

För hirtelen ismét oldalba bökte. Dana csak ekkor vette észre, hogy Onyx most rá mosolyog. Mogyoróbarna szemei nyugalmat és magabiztosságot sugároztak, de amellett valami megnyugtató melegséget is.
- Én Dana vagyok – mosolygott vissza, de érezte, hogy hangja szokatlanul rekedt.
Onyx arcán még szélesebb lett a mosoly.
- Dana – ismételte meg az ő nevét is, mire a lány kissé feszengve bólintott.
Egy pillanatig csak nézték egymást. Egyikük sem tudott betelni a másik látványával. Végül Onyx úgy döntött, hogy megtöri a csendet, de amikor kinyitotta a száját, a torkán fennakadt a szó, ahogy a levegőt ismét mély búgó hang töltötte meg.
Egy újabb kürt? Az nem lehet. Vagy még is? Mindhárman értetlenül kapkodták a fejüket, amikor a hang ismét megszólalt.
- Nézzétek! Ott – mutatott végül För a víz felé.

Az öböl vizén valóban egy másik csónak közeledett. A benne ülő alak szilárdan kihúzva magát tartotta az evezőt és egyenesen feléjük haladt. Beletelt pár percbe, amíg elérte a pártot, de addig legalább volt idejük megnézni az újabb jövevényt. A férfi szinte mindenben tökéletes ellentéte volt Onyxnak. Egyetlen közös vonásuk talán hatalmas termetük és dagadó izmaik voltak. A másik férfi bőre azonban fénylő barnás fehér volt, mint a part apró szemű homokja. A haja pedig, ami Onyxnak teljesen hiányzott, hosszú volt és szalmaszőke. Arca megnyúlt és szögletes, ami valamiféle fennköltséget kölcsönzött neki.
- Üdvözletem – mondta édes, mézes-mázos hangon, ahogy kiszállt a csónakból. – Nem is számítottam rá, hogy ilyen gyönyörű fogadóbizottság vár majd rám.
A két lány elpirult, de ekkor a férfi tekintete már Onyxon ragadt meg.

Egy pillanatra mindketten mozdulatlanná merevedtek. Nem fordult elő túl gyakran, hogy két férfi összefusson. Pláne nem a lányok szigetén. A fiatal férfiak gyakran hónapokig, vagy akár évekig vándoroltak a szigetek között, míg végül kikötöttek egy lányok szigetén. Vagy ha már a kezdetek kezdetén rögtön oda mentek, akkor is nagy eséllyel nem találták meg ott az igazit.
Utazásaik során gyakran futottak össze sorstársaikkal, akikkel néha egy ideig együtt is hajóztak. Sőt. Az sem fordult elő ritkán, hogy a két férfi között több is kialakult, mint barátság és egymásban lelték meg azt, amiért eleinte a lányok szigetére akartak menni. Így végül mégsem jutottak el eredeti úti céljukra, hanem kettesben kerestek egy szigetet, ahol leélték hátralévő életüket együtt.
De ha a dolgok mégsem jutottak idáig, és ez volt a gyakoribb, akkor az úti társak még a lányok szigetén való kikötés előtt külön váltak. Ha egy férfi kiköt ebben a paradicsomban, azt jobb szereti egyedül élvezni. Ezért hogyha két férfi összefut egy lányok szigetén, az csakis a véletlen műve lehet. Az pedig, hogy majdnem egyszerre, alig néhány perc különbséggel érkezzenek, dupla véletlen.

A két férfi mozdulatlanul szemlélte egymást. Végül a fehér bőrű idegen már szólásra nyitotta a száját, amikor ismét zaj fojtotta belé a szót. Levelek zizegése.
Mind a négyen a bokrok felé néztek. Amelyek közül egy pillanat múlva a lihegő Gen, Rub és Kad bontakozott ki.
- Nahát – mosolyodott el a szőke férfi. – A meglepetéseknek mégsem volt ennyivel vége.
A frissen érkezett három lány is kiegyenesedett görnyedt lihegéséből és a két férfire mosolyogtak.
- Ó, bocsánat – csapott a homlokára a férfi. – El is felejtettem bemutatkozni. A nevem Blor. És a tiétek?
Bár egyértelműen elsősorban a lányok nevére volt kíváncsi, a tekintete mégis Onyxra vándorolt.
- Én För vagyok – mutatkozott be ismét För csilingelő hangon. – Ők pedig Dana, Rub, Gen és Kad.

Igyekezett minél hamarabb letudni a dolgot, ugyanis a három frissen érkezett lány még mindig az egyenletes levegővétellel küzdött, Dana pedig újból leblokkolt a látványtól.
- Hello! – bökte ki végül a szőke lány.
- Hello, szépségem. – mosolygott rá kedvesen Blor, amitől Dana majd elolvadt. – És te, barátom? – fordult ismét a mellette álló fekete férfihoz.
- Az én nevem Onyx. – válaszolta az és a kezét nyújtotta frissen érkezett riválisa felé.
A két férfi meglepő udvariassággal és őszinte mosollyal szorította meg egymás kezét. Semmi nyoma nem volt rajtuk haragnak, vagy bosszúszándéknak. Csak az egészséges versenyszellem tükröződött rajtuk, ami még imponált is a lányoknak.
- Ezt meg kell ünnepelnünk – egyenesedett ki végül teljesen Gen és sikerült a légzését is újra egyenletesre lassítania. – Nem gyakran fordul elő, hogy két ilyen helyes fiú egyszerre érkezzen hozzánk.
Onyx és Blor harsányan felnevettek. Látszott, hogy élvezik a helyzetet.
- Akkor menjük! – kacsintott a két melákra För.
- Menjünk! – helyeselt Blor és a fekete férfi is bólintott.
Azzal a parton heverő csónakokkal mit sem törődve bevetették magukat a dzsungel sűrűjébe.

A sziget csöndjét ismét ütemes dongás űzte tova. A buli azonban most még hevesebben tombolt, mint bármikor. A Nap már lement. A tisztást csak körben égő fáklyák világították meg. Onyx és Rub egymás mellett ültek a tűznél és egymás mozdulatait figyelve verték az előttük heverő dobokat.
Kad, felszabadulva a helyhez kötött dob mellől, a tűz körül táncolt és egy másfél arasznyi átmérőjű fagyűrűre rögzített két bőrlapból készült hangszeren játszott, melynek bőrlapjai közé apró köveket raktak. A csörgő hang olyan volt, mint a bogarak ciripelése, csak sokkal hangosabb és a dobok üteméhez igazodott.
Dana sohasem látott még senkit úgy mozogni, mint Kadet. Mintha megszállta volna valami szellem. Vagy mintha egyáltalán nem lettek volna csontjai. Néha úgy mozgott, mint egy macska. Aztán mint egy kígyó, vagy az ágak között ugráló majom.
- Ez az kislány! – kiáltotta Blor és a levegőbe emelte a kezében tartott fél kókuszdiót, amelyből lassan már kifogyott a nedv.

Gen szó nélkül odalépett hozzá, és mosolyogva utántöltötte az italt. A lányok minden nap készítette valamennyit a nedűből, hogy legyen elegendő. Bár csak különleges alkalmakkor fogyasztottak belőle, Dana most látta, hogy sosem lehetnek eléggé felkészültek.
Ismét forgott körülötte a világ. Úgy érezte mintha egyszerre több helyen is ott lenne, de mintha mégis be lenne zárva a saját testébe. För is ott ült mellette és szürcsölgette a kissé keserű nedvet.
- Nézd! – mutatott egyszer csak a tűz felé.
Dana arra fordult és látta, hogy Onyx már csak fél kézzel dobol a hatalmas hangszeren, a másik kezét pedig Rub combján nyugtatja. Rub meg se mozdult, csak kacéran rámosolygott. Danának még arra sem volt ideje, hogy egy megfontoltabb gondolat végigfusson az agyán, amikor a vörös hajú lány felemelte az Onyxhoz közelebbi kezét a dobról és benyúlt a férfi ágyékkötője alá.

A fekete óriás arca egy pillanatra eltorzult, de aztán a végtelen öröm kifejezése ült ki rá. Rub keze fel-le mozgott, keze pedig csuklótól lefelé eltűnt a férfi ágyékkötője alatt.
– Ez az srácok! – kiabált Blor és egy határozott mozdulattal magához rántotta Gent.
Dana alig hitt a szemének. A férfi ajka egy pillanat alatt összefonódott a szőke lányéval és hevesen csókolózni kezdtek.
- Gyertek! – szakította ki a merengéséből Danát Kad, aki most odalépett hozzájuk és húzni kezdte az ő és Flör kezét. – Gyertek!
Bár Dana még sosem táncolt, de a teste most mintha új életre kelt volna. Észbe sem kapott, de máris a tűz körül táncolt.
Most vette csak észre, hogy a dobok hangja elhallgatott. Elfordította a fejét és legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy Rub a földön térdel, és rozsdavörös üstöke eltűnik Onyx lábai között. A férfi ágyékkötője már lekerült róla és a fekete óriás hátradőlve zihál.
För ekkor átkarolta a derekát.
- Gyere, kicsim! Táncoljunk!
Azzal magához szorította őt. Dana teste egy pillanatra megmerevedett és mindenét elöntötte a forróság. För érintése olyan volt, mintha tüzes vasat szorítottak volna a bőréhez, de ő nem húzódott el. A lány szemébe nézett és érezte, hogy körülötte ismét semmivé foszlik a világ. Ismét csak ők léteztek. Csak ők ketten. És az ajkaik ismét összeértek.

För olyan gyengéden csókolt, amilyenre Dana a legvadabb álmaiban sem számított. Testét minta keresztül-kasul apró villámok szelték volna át, amelyek mind az ajkaiból indultak ki és oda tértek vissza, ahol azok összeforrtak För ajkaival.
Érezte, hogy a teste a másik lányénak feszül. Érezte kemény mellbimbóinak érintését és lüktető puncijának nyomását a combján. Hirtelen mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj, mindketten a földre estek.
För felnevetett és maga alá gyűrte Danát. A lány egy percig tiltakozott, de aztán ernyedten feküdt végig a levelekkel borított talajon.
– Csss! – nyomta För a mutatóujját Dana szájára. – Csak engedd el magad, kicsim!
Azzal egy újabb csókot lehelt Dana szájára és elindult lefelé.
Mintha För ajkai égő nyomokat hagytak volna a testén. Dana érezte, hogy mindenét elárasztja a hő. Már csak homályosan látta azt ami körülötte történik. Onyx a tűz mellett térdelt. Rub előtte a földön és fenekét a férfi ágyékának feszítette. Blor kicsit arrébb ült egy rönkön és hevesen csókolózott Gennel, miközben Kad a lábai között térdelt és ki-be húzogatta a férfi merev hímtagját a szájából.

Dana lehunyta a szemét és élvezte, ahogy För ajkai egyre lejjebb hatolnak, mígnem a lány belefúrta arcát Dana lábai közé és nyelvét hozzá érintette a lány lüktető csiklójához. Dana felsikoltott és érezte, hogy testéből ragacsos nedv fröcsköl ki.
För feltérdelt és Dana fölé hajolt. A lány kinyitotta a szemét és látta, hogy barátnője arcáról valami ragacsos nedv csurog le. Önkéntelenül emelkedett fel a talajról és lassan elkezdte lenyalni a ragacsot a lány arcáról. Sós volt, de valahogy mégis zamatos. Ajkai hamar ismét För ajkaihoz vándoroltak és hevesen csókolózni kezdtek.
Most Dana került felülre és a földre terítette barátnőjét. Följebb emelte a fejét és végignézett az előtte heverő lányon. A kacér birkózás közben mindkettőjük testéről lefeslett a ruha így most úgy látta Fört, ahogy a természet megteremtette.
- Egyszerűen gyönyörű vagy – suttogta.
För elmosolyodott és magához húzta Danát. Ajkaik ismét összeforrtak és Dana azt kívánta bár soha szét se válnának.

Úgy tűnt, hogy órákig feküdtek így, de lehet, hogy csak percek teltek el. Dana érezte, hogy För nyelve vad táncot jár az ő szájában, majd visszacsúszva a helyére magával rántja az ő nyelvét is.
Végül szinte kínszenvedés volt elszakítani az ajkait För ajkaitól, de az a tudat vigasztalta, hogy hamarosan egy másik szájba mélyesztheti a nyelvét.
Lassan haladt lefelé För testén. Apró csókokat lehelt a lány bőrére, aki mindegyiket halk sóhajtással jutalmazta.
Végigcsókolta a másik lány keresztcsontját, majd, mint egy hegyet, megmászta lankás melleit és gyengéden nyalogatni kezdte feszes mellbimbóit. Aztán mégtovább ment. Egyre lejjebb és lejjebb. Végigcsókolta För feszes hasfalát, majd a combjait és…
Az a látvány, ami elé tárult a világ minden kincsénél többet ért. Ennél talán csak a lány arca, vagy egész testének látványa volt gyönyörűbb. A formás és íves combok között a lágy pihével borított apró száj lassan lüktetett. Kinyílt és bezárult. Kinyílt és bezárult. Amint meglátta, Dana tudta, hogy nem akar mást.

Oda hajolt és hozzá érintette ajkait För szeméremajkaihoz. A lány felsikított, ahogy Dana nyelve behatolt a puncijába, és a szőke lány érezte, hogy arcára ragacsos nedv spriccel. De nem hagyta abba. Mélyen beletolta nyelvét barátnője nyílásába és nyalta és nyalta.
Amikor fáradtan elterültek egymás mellett, úgy érezték, hogy övék a világ. Mindketten halkan lihegtek, miközben egymás arcát nézték.
Dana nem tudott betelni a látvánnyal. Úgy érezte, hogy egy életen át tudna itt feküdni és csak nézni ezt az arcot. Csak nézni és nézni. Az sem érdekelte, hogy ez az arc később már elveszíti üdeségét és ráncos lett. Az sem érdekelte, hogy a haja idővel elveszíti fekete fényét és megőszül. Ott akart lenni, hogy mindezt lássa. Ott akart lenni, hogy vele legyen. Vele legyen minden jóban és rosszban. És hogy vele legyen akkor is, amikor a szeme végleg lecsukódik, és mindkettőjük testét örökre elnyeli a tenger.

För, mintha csak tudta volna, hogy mire gondol, elmosolyodott, és szótlanul ránevetett. Olyan volt, ahogy ott feküdt mellette a földön, mint egy angyal. Egy földre szállt angyal.
- Akarod? – kérdezte csilingelő hangon.
Danának nem kellett visszakérdeznie. Tudta, hogy För pontosan arra gondol, amire ő. Már sokkal inkább egy test és egy lélek voltak, mint kettő.
Emlékezett, hogy a szülei azt mondták neki, hogy egyszer majd megtalálja azt az embert, akihez oda húzza a szíve. Megtalálja azt az embert, aki olyan, mint ő. Aki szavak nélkül is megérti őt, és akit ő is szavak nélkül megért. És akkor, megtalálja azt, ami a legfontosabb a világon. Megtalálja magát egy másik személyben. Megtalálja a lelke másik felét. Megtalálja a szerelmet.
- Igen – mondta végül halkan. – Igen.

A Nap fényesen sütött le a szigetre. Mintha maga a természet is ünnepelne. És miért ne ünnepelt volna? Minden oka meg volt rá.
A parton három csónak feküdt. Mind a három szépen feldíszítve virágokkal. Az első kettő már napok óta ott hevert, a harmadikon viszont látszott, hogy csak sebtében készítették el. Nem volt a legtökéletesebb, de a célnak tökéletesen megfelelt.
A csónakok mellett hét ember állt. Minden egyes csónaknál ketten-ketten. Az elsőnél egy nagydarab fekete férfi ölelt magához egy nagyjából fele olyan magas, rikító vörös hajú lányt. Arcuk sugárzott az örömtől és a boldogságtól. A másodiknál egy szőke, fehér bőrű férfi ölelt magához egy hasonlóan szőke lányt és az ajkaik csókban forrtak össze.
A harmadik csónaknál két lány állt. Mindkettőjük hajába egy-egy virág volt fűzve. Az arcukon mosoly ült és egyszerűen nem tudták levenni a szemüket egymásról.
Csak egy lány állt magányosan, tőlük néhány lépésre. Kad egy fehér szövetet szorongatott a kezében, amelyet valamelyikük egyik régi ruhájából tépett le. Nem nézett a többiekre. Tudta, hogy örülnie kéne, hogy boldogok, de valahogy mégis szomorú volt.
Nem nézett oda, de érezte, hogy valaki mellé lép. Felemelte a fejét és látta, hogy Dana az. Az arca derűs volt, de látszott, hogy igyekszik visszafojtani az örömét.
- Ne szomorkodj, Kad! – mondta és végigsimította a lány arcát. – Te is meg fogod találni az igazit.
- Igen – mosolyodott el a fekete lány. – Meg fogom.
Dana elmosolyodott. Közelebb hajolt Kadhez és megcsókolta.
- Ég veled! – mondta. – És légy boldog!
- Az leszek – válaszolta Kad, és ő is mosolygott.

A három csónak könnyedén siklott ki a kis öbölből. Dana még hátra nézett és látta, hogy Kad még mindig ott áll a parton és lengeti a kendőt. Bár a lány ilyen messziről már csak egy kis pontnak látszott, de Dana tudta, hogy mosolyog.
Nem nézhette sokáig, mert az öböl partját hamarosan eltakarta az azt a tengertől elválasztó földnyelv.
Dana visszaroskadt a csónakba. Tudta, hogy boldognak kéne lennie, és az is volt. De mindamellett Kadet is sajnálta. Ahogy felemelte a tekintetét, Fört látta maga előtt, ahogy a vállas felett őt figyeli. Egyszerűen nem tudott betelni gyönyörű arcának látványával. Nem bánt meg semmit. Tudta, hogy jól döntött. Úgy érezte, soha többé nem akar elválni Förtől. Tudta, hogy vele nem élhet olyan életet, mint amilyet egy férfi mellett élhetne. De nem érdekelte. Ő csak Fört szerette. Csakis őt. Tudta, hogyha vele akarja leélni az életét, akkor nem lehet gyereke, de ezt nem is bánta. Házasok voltak, attól a pillanattól kezdve, amikor igen mondott neki azon az éjszakán, a földön fekve. Igent mondott, és nem bánta meg.

Tudta jól, hogy Flör mit gondol és egyet értett vele. És tudta, hogy ezt Flör is tudja. A lány megfordult, ismét felemelte az evezőt és tovább hajtotta a csónakot.
Kettejük közül Flör volt az erősebb. A tapasztaltabb. A bölcsebb. Ezért valahogy helyén valónak tűnt, hogy ő vezesse a csónakot. Dana az ő kezébe helyezte a sorsát. Flörre bízta, hogy vigye el egy olyan helyre, ahol majd kettesben leélhetik az életüket. Egy olyan helyre, ahol csak ők ketten vannak és senki más. Ahol elfelejthetik, hogy más is létezik a világon.

El akarta mondani Flörnek, hogy akár ezer évig is képes lenne élni vele együtt, egyedül egy szigeten, de erre nem volt szükség. Hiszen Flör úgyis tudta. Az óta az igen óta egy szót se szóltak egymáshoz. Már nem volt szükség közöttük szavakra. Már tényleg egyek voltak. Egyek, két testben. Csak kívánni tudta, hogy ezt Kad is megtapasztalja egyszer.
- Nézd! - zökkentette ki För hangja a merengéséből.
Felemelte a fejét és arra nézett, amerre a másik lány mutatott.
Egy csónak ringatózott előttük a vízen. Nem lehetett túl messze, de nem is túl közel. Csak azt látták, hogy ketten ülnek benne. Elől egy kissé már megereszkedett, de még mindig tiszteletet parancsoló tartású alak, mögötte pedig egy lehorgasztott fejű lány.

Pont az ellenkező irányba tartottak, mint ők. A sziget felé, ahonnan ők eljöttek. Az ő útjuk hamarosan véget ér, amikor partot érnek egy szigeten, de ezé a lányé csak most kezdődik. Az élet megy tovább. Az élet örök körforgása. És talán Kad is megtalálja a társát. De addig sem lesz egyedül. Dana pedig boldog lehet Förrel. Boldog azzal a nővel, akit a szeret, és akivel le fogja élni az életét. A feleségével. Igen. Erre csak most gondolt először. Most mondta ki először ezt a szót, még ha csak gondolatban is. Igen. För a felesége és ő szereti őt.
És az élet megy tovább.