A Kán 1.

Az egész úgy négy és egy negyed éve kezdődött, a legeslegrosszabb születésnapon, amit csak el lehet képzelni. Emlékszem, esős, szürke reggel volt, olyan mintha mindenki egyszerre akarna hányni és nekem csak annyi lenne a feladatom, hogy összetakarítsam. Akkor tájt jött ki az az ostoba vígjáték, arról szólt, hogy egy önmagát vesztesnek érző, és ezt meglepően jól alakító lányról kiderül, hogy valójában királylány. Erre megszépül, és választva az öngyilkosság és egy kajla barátja között, végül a szerelem mellett dönt.

Délben történt. Amikor a büszke cukrászdából hozott dobostorta formátlanná roncsolódott az életlen kés alatt, és én éppen az ajándékba kapott Felsőoktatási Intézmények Továbbtanuláshoz 2001 című könyv első izgalmas fejezetét böngésztem, megjöttek Ők. A csengőnk rekedten felbőgött, az a régi, szocialista vészsziréna fajta, manapság csak kutyariasztóként kapni. Anyám a ricsajára kiejtette a kezéből a kést és falszínű arccal rám meredt. Már előtte is gyanakodtam, hogy valami nincs rendben vele. Nem azért, mert remegő kézzel az ölembe merte a levest, vagy mert az ételmaradékot a mosogatóba a tányért pedig a kukába tette, inkább a szótlansága miatt. Ajtót én nyitottam és tessékeltem be csodálkozva (jobban mondva félre álltam) a két bőrzakóba csomagolt idegent. Az egyik jó másfél méter széles emberszörny volt, akkora tarkóval, hogy a redők megszámlálása egész estés szórakozás lehet egy kisebb család számára. Apró, hüllő-gomb szemeit attól a perctől fogva, hogy beengedtem le sem vette rólam. A társa - magas széles bajszú férfi, öklömnyi szemekből vert aranylánccal a nyakában, gondolom ezzel erősítik a kerékpártárolóhoz éjjelre – azonnal beszélni kezdett.
- Te most lettél tizenhét – közölte borzalmas berregő, szláv akcentussal. – Itt kezdődik férfikor. Anyjuk nevelt eddig lányát. Most apjuk fogja fiát.

Tettek anyám fejére borogatást, kitámasztották, biztos, ami biztos, aztán közrefogtak és elvittek, egy igavonó állat egyszerűségével és tapintatosságával. Anya sohasem beszélt azelőtt apámról, útközben többször is igazat adtam neki ezért. Az öreg a kozák nemzettség egyenes ági leszármazottja, konok harcosa, konok népének, én pedig, az utolsó megmaradt szerencsés zabigyerek, emígyen trónörököse. Nemes kozák hagyományok szerint tizenhét éves koromig nem voltam senki, aztán felajánlották volna a kiirtásomat, megelőzvén, hogy később trónköveteljek, vagy tehettem volna hűségesküt és mehettem volna fegyházba menyasszonynak, illetve abban az esetben, ha véletlenül rangosabb fiú utód nélkül marad a klán, ülhettem a fekete limuzinná alakított Opelben várva, hogy méltó maffia uralkodó legyek.

Érthető, ha ezt egyszerre sok és megdöbbentő egy ennyiidős embernek közvetlen ebéd után meghallani, a bizonyára igen szociális környezetben nevelkedett bajuszos-láncos férfi erre rögtön rá is érzett.
- Dúgtál-e már lányt Kottye? – kérdezte, megragadva a tarkómat és maga felé fordítva a fejem. Aznap akkor ijedtem meg először. Csak habogni tudtam, így ismételt. – Engem hívnak Vorone. Az Ügyletes. Azért ez a becenevem, mert én kezelem efféle ügyletet. Ne félj! Mongyad azt, dúgtál-e már?
- Én még…még nem… - szűköltem pironkodva és hithű szavakat mormolgatva, hogy nehogy közelebb hajoljon.
- Gondoltuk ezt is. – reszelte. – Akkor most elviszünk dúgni.
- Dugni…?
- Dúgni, Kottye!
- Mit jelent az, hogy kottye? – kérdeztem, jobb nem jutván eszembe. Nem úgy álmodtam meg a szüzességem elvesztését, hogy egy elálló állkapcsú orosz szervezi le nekem, aki ráadásul még magát a szót is bélforgató rendellenességgel ejti ki.
- Kottye azt jelenti, A törvénytelen fiú, aki mivel nem marad egyenes ági utód, mégis örökös lesz. Ezt mondja kozák. Neked is meg kell tanulni hamar büszke nyelvünk. Ha nem beszéled, nem tudod magad elfogadtatni. És kétkedők le fogják vágni herédet.
- Aha. – nyeltem egyet; azt hiszem a szívemet, le a gyomromba. – És ha én nem akarom ezt? Ha én nem is értek semmihez, amit kell csinálni egy ilyen maffiába? Ha én továbbra is hülye számítógépes játékokkal akarom elrontani az életem?
- Arra a kozák azt használja Dabash. De először tanuld meg az egyszerű szavak. És mi nem vagyunk maffja. Amerikaiak hívnak így. Mi testvérség vagyunk.

Budakeszire mentünk, egy nagy rácsos kapus villához. Először azt gondoltam, itt a vezérsereg lakik, de kiderült, hogy ez csak afféle ideiglenes szállás, ha valaki tényleg nem tud hol aludni. Itt fogsz dúgni Kottye, azt mondták, azzal betessékeltek egy hatalmas hálószobába és rám zárták az ajtót. A pazar márványlépcsős folyosó, a festményektől túllakott falak, felfogni sem volt időm a részleteket, úgy rohantunk, mint a tatárok. Meg ezek szerint a kozákok is.
- Szia hercegem. – szólt ki egy női hang egy félig nyitott fehér ajtó mögül. – Itt vagyok a fürdőben. Ha gondolod, gyere.

Nem tudtam ilyenkor mit érdemes gondolni, valahogy az, hogy én mindjárt „dúgni” fogok egy vadidegennel, elképzelhetetlennek tűnt. Egészen eddig olyan sebességgel történtek az események, hogy rosszul lenni sem volt időm, most viszont kicsit megállapodott alattam a talaj, át tudtam újra gondolni mindent, és le is tudtam kényelmesen hányni a szép barna könyvespolcot az ajtó mellett. Még egy sírógörcsöt latolgattam, mikor kijött az addig a fürdőszobát díszítő tünemény egyszál meztelen önmagában és megállt előttem. Ő sem olyan, mint akivel én képzeltem együtt magamat majdan egyszer egy csapodár szilveszter keretében, vagy éppen zselégyertyáktól könnyes, romantikus hálószobában, ami nála van nem nálunk, így nem jön be ételzaj és TV szag. Ez a nő, hogy is jellemezzem, nem volt az én világom beli volt. Ez jutott róla először eszembe. Mert én egy átlagos, de természetesben gondolkoztam, kisebb hibákkal, és sok belső szépséggel. Ez meg: magazinból virító álomlény, fényes bőrrel, vizes fekete, hátig omló hajjal, zafírkontaklencsekék-mert éjjelre kivette szemekkel, ágaskodó, szoborszerű mellekkel, borotvált kis rózsaszín husimicsodával, meg úgy egészben gumibábú szerű ruganyosan tökéletes testtel. Én mit mutassak fel? A hányást jobbra?
- Hogy hívnak, szépfiú? – kérdezte hostess-mosolyogva.
- Eee. Ehh. Vimilov..Dénes..Gábor.

Erre azt kellett volna mondania, hogy „nagyon szép neved van.” vagy, hogy „engem pedig…” de egyiket sem mondta csak odalibegett hozzám és megcsókolt. Nem valami jól, az igaz, forgatta bennem a nyelvét, mint egy kanári, az illata miatt mondjuk én sem figyeltem nagyon. Az ágy felé kezdett húzni, meztelenre hámozva közben. Nem sokat beszélt, csak ilyen „nagyon ízlik a szád!”, meg „nyamm, de vonzó farkad van” szerű szólásai voltak, szerintem inkább magát bíztatva. Akkor féltem másodszor aznap. Egy ilyen lénynek biztosan nagy elvárásai vannak. Azzal, hogy örömet tudok okozni neki, nem is áltattam magam, sem a múltam (tapasztalatom), sem a jelenem (kedvem ez egészhez) nem elég egy ilyen feladathoz. Ő tette a dolgát, mint egy gép, zongorázott, csellózott, majd furulyázott rajtam; volt mikor jól esett, és nem akartam belehalni, de aztán tovább haladt mindig. Végül a kitartásának hála csak-csak felálltam, bár nem hittem, hogy ilyen idegesen menni fog és „bedúgtam” neki.

Érdekes érzés. Nem lenne rossz alapvetően, legalábbis akkor ezen kezdtem volna töprengeni ha hagyja, ő viszont azonnal nyögve dobálni kezdte magát, biztos, hogy nem miattam. Ficánkolni kezdtem én is, a lágykemény hús zsibbasztó kellemességgel körbeölelt, ő a második lökésnél nekifogott a párna kéjes rágcsálásához, talán, hogy a nevetését leplezze, talán, mert kislányként ő is színésznő szeretett volna lenni, semmint most velem, mindegy is, lényeg, hogy időben elkezdte, mert ahogy néztem a testét magam előtt úgy az ötödikre végem is lett. Amikor észrevette, ő is megfeszült, sikoltott, aztán átölelve a nyakamba fúrta a fejét, ott pusmákolva valamit. Biztosan, hogy ne tudjam megcsókolni.
Aztán fölöltözött és elment, én pedig fölmostam az ajtó mellett. Alig végeztem Ügyletes Vorone kopogott is.
- Nyarakajed. – bólogatott, ahogy bejött. - Lány mondta nagyon férfi vagy az ágyban. Tudod mi kell neki hogyan. Ez jó. Kozák férfi a legjobb dúgásban, harcban, lovaglásban, táncban és az ívásban mindenkinél. Te is megtanulsz mindet mire atyánk elé mész!
- A többit még értem, de lovagolni minek?
- Kottye! – emelte meg a hangját. – A ló a kozák második teste. Holnap el fogunk vinni hozzá, és ő megtanítja, hogyan legyél lovas.
- Ki? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Egy lovas nő. Beszél olaszul is, de ez ne ijesszen meg. Úgy hívják, hogy…milyen nap van ma?
- Hétfő.
- Akkor a fedőneve az, hogy Víki. – hajolt közelebb. – Minden második nap meg Níki. Kottye, neked hányás szagod van.

Ostobaságnak hangzik, ha azt mondom újra végzetes változást vett az életem, mert hiszen épp pár órája vett már egyet, de van néha az életben, hogy a dolgok nem várják meg egymást, csak, mint egy örvény dobálják az embert, aztán néha pihenhet csak meg kiokádni magát.

*

A lovak abbahagyták a szokásos acsarkodást, ami mének között illendő. Hosszú száron, finnyásan turkálnak a fűben. Mi pedig lógatjuk a lábunkat a vízbe, a szél borzolta finom hullámok simogatóan lágyak, nyugtatóak. Tücskök ciripelnek rovarszerelmet, a levegő kellemes, nem forró, nem hűs, tapintható a nyugalom. A természeté. Irigylésre méltó Természet, jó neked. Vimi kerüli a tekintetem, közeleg a búcsú és én féltem őt, a naiv, kedves fiút, akiből valami mást akarnak faragni, mint amire született .

- Amikor apád elé visznek, válaszd azt, hogy még tanulni akarsz. Nem tőlük, de ne így mond, hanem hogy értük, miattuk.
- Hm, hm… magam sem tudom. Szeretem a történelmet, az állatokat…a verseket, igen – lelkesül fel – szeretek írni. Melyik egyetem oktat ilyet?
Hja, a tényleg bolond nem gyógyul – nyugtázom.
– Válaszd a jogot! Ott írhatsz majd meséket, sőt versbe is szedheted a példabeszédeket. Ami lényegesebb ennél, jogtudorra szüksége van apádnak és büszke lesz rá, hogy a családot olyan valakire hagyhatja, akit nem vágnak át a fizetett ügybérencek. Így talán szabad maradhatsz.
- Nem én döntöm el.

Tudom. Csak hogyan mondhatnám el neked, a tilost? Ha közéjük állsz, vagy az életed veszted el, vagy börtönbe kerülsz. Menteni szeretném az apámat, de mi az ára…
Milyen szép is volt, mikor még csak azzal foglalkoztunk, hogy maradjon meg ez a lökött kozák a lovon. Mikor kivetettem a nyerget alóla, hogy ne kapaszkodjon bele folyton. Morcosan nézett, mert idétlen gyakorlatokat kértem tőle, feküdjön a ló nyakára, most forduljon meg rajta, most térdeljen rá, csak azért, hogy érezze az egyensúlyt ott fent, ember és állat között.

Na és az az idióta Vorone, bizonyára mesterien képes embert ölni, de lovat választani?
- Atyád ajándéka, kottye. Ezen kell tanulnod…
Komolyan gondolta, hogy a drága pénzért vett angol telivér erre alkalmas. Négyen alig tudtuk leszedni a kocsiról.
- Mért nem lövi le inkább a kedves papa a fiát? – csúszott ki a számon. – Akarom mondani, ez a ló megöli, tanulni nem lehet rajta. Kottye kap egy kölcsön lovat, ezzel pedig majd barátkozni tanul. Jó így?
Vorone vakarta a fejét.
- Kozák megüli.
- De nem mostanában, vagy én már itt is hagyom.

Soha nem láttam még szebb lovat, mint amit Vimi kapott. Kékes feketén szikrázó dús sörényét rázta a nemes tekintetű, büszke állat, testének minden porcikája festménybe illő. Erő, dinamizmus, kecses, elegáns járás, szép fej és nyaktartás, ősi vadság. Irigyeltem új gazdáját. A látvány Vimit is megbabonázhatta, mert érinteni akarta tulajdonát. Valószínűleg azt hitte, mivel ketten fogják, megteheti. A Cézárnak keresztelt előkelőség forgatni kezdte a szemét, fülét lelapította.
- Állj! – ordítottam – ne nézz a szemébe és ne fordulj meg, csak hátrálj!- Késő.
Cézár kitört, Vimitől néhány méternyire két lábon ágaskodott, az ilyen elől már nincs menekvés. Rácsaptam Orfeusz farára, aki erre közéjük ugrott. Marni kezdték egymást a lovak, Vimi pedig kikerült a küzdőtérről. Jeges víz, végül egy rakéta pisztoly és lenyugodtak a harcosok.
Este ápoltam Orf sebeit és sokáig becézgettem. Elmondani mennyire szeretem, nem volt elég szavam. Vimit pedig arra kértem, fogjon egy könyvet, üljön Cézár boksza elé és csak olvasson hangosan, mindegy mit. Közben eszegessen almát, csörgesse a zsákban időnként a zabot…ha az érdeklődés a lótól elég őszinte, adjon abból is emebből is őcsászárságának, szigorúan nyitott tenyérrel és ott, ahol alig fér ki a pofája. A szelídítés ismert és egyszerű módja.

És mostanra? Cézár és Vimi bizony megelőztek minket, Orfot és engem a tó felé tartva… térek vissza a mai napra, hogy aztán merüljek még távolabbiba.
Egészen a találkozás napjáig a múlt útvesztőjében.

Ilyenkor már a pályára illik figyelni és a lóra, biztos nem arra, hogy az apám miért nem rám? Az egy perc türelmi idő a csilingindító után letelőben, úgy fordulok rá az első akadályra, hogy a testem megy a lóval, a fejem édes szülőmön kérdőjelezik, mindjárt lecsavarodik a nyakamról. Ki a fene az a kidobóemberméret mellette és miért fontosabb nálam? A „hármas ugratós” felé látom a belógó napraforgó díszt, ( egyem a pályaépítő lelketlenjét,) és tudom, hogy Orfeuszt megzavarta, hogy bátorítanom kéne némi saroknyomással, kések... szinte előttem a kép: borul minden, hallom a rudak tompán fájó kongását... Orf szemrehányóan horkant egyet, későn lendül, alig bírok rajta maradni, kicsit megkoccantja a jobb hátsó patája a lécet, mégis átvisz mindkettőnket, ha nem is szépen. Még azt a szívességet is megteszi nekem, hogy egyensúlyba ráz. Nem figyeltem rá, megsértettem, ahogy engem sért az apám. A ló üzeni, elég volt, most már dolgozzak én is!
Legyen vége! Döntjük el ló és lovas. Végigrobogunk a pálya további szakaszain. Megszólal az örömzene, jelentése: időn belül, hiba nélkül.
Apa? Tapsolnak a lányodnak! Ez már nem junior kategória, ahová korosztályosan tartoznék, te akartad, hogy induljak, nos azt hiszem meg is nyertem és csak az érdekel, hogy rám se nézel.

Hát jó. Szinte belevetődök a lovász karjaiba, ezúttal nem húzom el a fejem, sőt, én csókolom szájon. Meg is lepődik, mintha nem ezért tipródott volna hetek óta alattomban. Élvezem a kínját. Fél, hogy meglátják, hát úgy kell neki! Mikor a fenekem simítja végig, mikor véletlen a combomon felejti a kezét, akkor persze a kedves, rendes Tom nagyon ügyel, ne legyen tanú senki. Ó, hogy idegesített eddig! Ennek most vége, ő is megkapja a magáét, ez majd talán apát is érdekli. Érzi a vesztét, szinte ellök és a háta mögé mutat:

- Az úr téged keres, apád azt üzente, legyél kedves vele, mintha a testvéred lenne! Nagyon kedves.- teszi hozzá olyan szigorral, ahogy feltehetőleg az utasítást kapta.
Az úr? Egy kócos, sápadt kölyök áll Orf boxa előtt. Ahogy a lovat Tom arra vezeti, hátrál, mintha valami szörny lenne. Orfeusz valóban nem könnyű eset, megérzi a félelmet, a srác felé kap, Tom sajna időben visszarántja. Tombol bennem a rosszindulat.
Kezet nyújt az Úr, remegőt, a hangja is az: (- Szia, én Whymi vagyok (oké ezt majd kitöröljük, csak nem bírtam ki)
- Szia! Vimilov Dénes Gábor vagyok. Te pedig… tudom – gondolkodik, hagyom kibontakozni, gyengesége pillanatnyilag számomra élvezet – Niki – nyögi végre.
Na ezen végképp bedurran a fejem!
- Viki! – javítom ki és mellőzöm a kézfogót.
- Ma nem kedd van? Nikinek kéne lenned… azt hiszem kedd van, tehát Niki… - motyogja inkább magának, nem nekem. - Hétfőn vagy Viki.
Tomra pillantok, az Úrhoz nem tartozik kényszerzubbony? Valami ápolóféle? Ez most miféle, és kinek a vicce?
- Aha. – bólintok – Te pedig ma egy egész Vimilov Gábor Dénes, csütörtökönként Dénes Gábor Vimilov, hétfőn vagy több neved volt, vagy egyel kevesebb, növekszik a héten esetleg fogy…
Tom félbeszakít.
- Csak az édesapja hívja Nikinek a lányát, senki más.

Vimilovot nem rázza meg a dolog, fél, de nem tőlem, jövök rá. Én csak olyan vagyok, mint egy elsuhanó bogár a felé sújtó kard acélja előtt. Megérzem, fura, mert csak a lovakkal kapcsolatban fordult elő ilyen, akiket szeretek.
- Rendben. Viki. – próbál Vimilov Dénes Gábor nyugalmasabb pózt találni, nekidől az istálló falának, nem vár már kézfogást, karját karba fonja, magába kapaszkodón. – Akkor én Kottye vagyok.
- He? Még egy név?
- Igen, így szólítanak. Kozák név.
Türelmem volt. Huss, nincs tovább.
- Tom hívd ide az apámat!
- Nem ér rá. A kocsi a bejárat előtt várja a kisasszonyt és az urat is. Most azonnal. Más üzenet nincs.
- És a …
- Nincs több üzenet! Menjenek!

Tom sem a szokott önmaga, úgy nézeget körbe beszéd közben, mint egy elnöki gorilla. Levenném a cuccokat Orfról, a LOVÁSZ lökdös elfele, majd ő elintézi? Hogy meri ezt? És parancsolni? Menjek, menjek?
Hát megyek. Köszöngetnek, gratulálnak ismerős ismeretlenek, rájuk se bagózok, az se érdekel a kottyant jön-e utánam.

Délután három óra, anyám még az előző napi részegségét hentergi valahol az emeleten, ahogy szokta, hogy egy újabbért majd felkeljen. Hidegen hagy. Mi a fenét kezdjek a soknevű koloncommal?
Zuhanyra vágyom, egy ágyra, magyarázatra, az apámra…
- Arra van a konyha, igyál-egyél. Vagy amit akarsz.
Áll csak, olyan spániel szomorú szemmel. Fáradt, keserű és zavart. Megérint mind, mégis ezekkel együtt ott hagyom. Mara, a talpraesett, nagypofájú, engem is olykor helyretevő, „apám kedvence alkalmazott” majd gondoskodik róla. Mara… a duci nagymama típus, anyám helyett anyám. Egyszer még pofont is kaptam tőle…kedvelem.

Tom kíván, érzem, ahogy hozzásimulok. Van valami varázsa a park sűrűje által takart kis háznak, valami titokzatos a lovászban, no és persze a bosszúszomj által felkorbácsolt indulat, érzelem, izgalom kavalkád bennem. Sárga fényudvarban a Hold, véremben a gonosz, és az ébredő állati vágy egyszerre tör fel. Látom szenvedni a Férfit. Akar engem és retteg. A vékony selyem köntöst hagyom szétnyílni, bárhogy szabadulna a tudata, a teste már nem engedi, harapva csókol, a keze is kóstol. Micsoda gyönyör, a nőiességem is uralkodó most más felett. A régóta áhított férfitest, tulajdonképpen mindegy kié, értem veszkődik. Érintése borzongat, kapkodása érthető. Pehelyként dob az ágyra, fölöttem tornyosul, mozdulni se bírok. Combjaim közé furakodó durva keménysége ébreszt rá, erre nem vagyok kész, nem és nem. Így leigázottan már NEM! Csak játszani jöttem, büntetni, a harag rossz tanácsa miatt valójában én fogok bűnhődni. „Eressz el” – könyörgök, sose voltam ennyire erőtlen és kiszolgáltatott, a vállamon egy szorító kéz… sikolyom belehasít az éjbe…

Rémet lihegve ülök fel az ágyon. Megnyugtató tárgyak kék fényben úsznak – kell a fény – sok az éji démon. Tengert formázó kép világít kiskorom óta a sötétség ellen. Hogy miért és honnan jött a félelem, nem emlékszem, egyszer csak volt. Kékben a soknevű arca… még álmodom?
- Azt hittem valami baj van. Kiabáltál. – magyarázza és elkapja a kezét a vállamról, nem néz az arcomra, lentebb van látnivaló…
Meztelen aludtam el fürdés után rögtön – tudatosul. Ösztönösen nyakamig rántva a takarót hanyatlok vissza a párnámra és romjaimba. Még való és álom közt járok.
Pia szagot lehel a kottyant szava.
- Az anyád nagyon kedves. Rólad azt hittem, profi, maffia lovas készítő olasz nő vagy…hukk…de inkább a rómaiak növendék emanci..pici..pa..pálja…hukk – mellém dől az ágyra.
- Úristen! Leitatott az anyám??? – gurulok odébb, még nem döntöttem el lerúgom, vagy én pattanok fel.
- Ja. Te pedig csinálsz nekem másik testet.
Oké, győzött a kiazágyból paplanostul.
- Hehe nehem a te tested. Voltam nővel tegnap, igazival. Elég néháhány hukk reinkarnál..lá …ló ..életre. Kozák második teste a ló. Nincs ló, nincs lóhere…nyisz…levágják hukk holnap… majd – felröhög és belealszik. Megsajnálom. Tuti nem normális. Rádobom a paplanruhám az ájultra. Sok kérdésem lesz a család urához, ha egyszer végre a szemem elé kerül.

Felkapok bugyit, zoknit… a köntös rémálmot idéz, mindegy, felveszem. Irány a konyha! Egész nap nem ettem. Apám hangját hallom a nappaliból és más hangokat, idegenest, de nem olaszt. Fülem ajtónyira nő.
- Nincse gond, niso… semmi testvér! Látod majd a Kán fia és a Don lánya lesz igazi testvérség. Kán tuggya világ lesz neki és neked tiétek. Ha a klopcsik nem tanul, nem lesz fia a Kánnak, lesz másik, van másodszülött. Neked egy lány van. Nincs másik. Vigyázni kell rá. Kán tudja megteszed ezt neki, ha a fiú bevál nem lesz kottye … mondani már Iván…
- Törvénytelen.
- Jaja! Nem lesz torvénytellen! Mit mondani erre? Bólintani! Félteni lányt nem kell és a világ is a tiéd. Bólintani!
- Nem akarom Nikit belekeverni. A család szent dolog nálunk és ezt a Kán is tudja. Megtanul lovagolni a fiú, úgy élhet itt mint a saját gyerekem. De! A lányom a háttérről semmit nem tudhat meg. Ezt kikötöm!
- Úggyan már! Lányok nem tudni sosem semmi. Helyes! Béke, szeretet, család, otthon. Arra való a divcsinka. A tijedet kán naggyon kedvelni. Olyan, mint kozák álom a lóóvon. Bólintani? Nem tetszik fiú?
- Helyes srác. Megtisztelő, hogy rám bízza a Kán és a lányomra.
A szavakat is alig értem, hát még amit jelentenek? A nagy-nagy figyelésben nekikoccanok az ajtónak. Azonnal ki is tárul. Akciófilmből szökött jelmezesek merednek rám, és az apám.
- Jó estét! – vigyorgok a képbe hülyén.
- Dobranícs! – üvölti földöntúl boldogan egy kockafejű, fordított háromszög testű pofa kitárt karokkal. – Jóó esteét!
- Mit keresel itt? - mordul rám az apám, alig hiszem, hogy van ilyen hangja hozzám. – Holnap majd beszélünk, most menj. – enyhül kicsit. – Gáborral minden rendben? Összeismerkedtetek?

Gábor? Jaaa a kottyant. Hm, gratuláció helyett elzavar, nem is akárhogyan apuka? No jó. – Ja. Ott alszik az ágyamban.
- Tessék???
- Hát csak úgy bejött. Ma egyébként, mivel kedd van, a neve Dénes! Jó éjt. – kitölt az elégedettség. Kockafej hahotázik, ismételgeti kozákvér, meg olyat, amit nem értek. Az apám inni kér.

Ezzel meg lennék, de most akkor hol fogok éjszakázni én? – mélázok egy pohár kakaó felett a konyhában, próbálom nem boncolgatni a kihallgatottakat. A bögre ezer darabra hullik szét, mikor Tom, a lovász szerephez méltatlanul, egy pisztollyal a kezében befogja a szám.
- Nyugi, nem bántalak! Segíteni akarok.

Aznap éjjel apuci elkényeztetett kicsi lánya, aki a hatalom védelmében és gazdagságban nőtt fel, megtudta, hogy a dolgok bizony nem azok, aminek látszottak eddig. A tudás terhe pedig felnőtté avatta, pedig még félig sem értett belőle mindent.