A fiú

A tükör előtt álltam. Mint mindig. Ott volt a helyem. Néztem magam, órák hosszat. Leginkább az arcomat. Barna a szoláriumtól, természetellenes a botoxtól. De még mindig ott volt benne a fiatalságom szépsége, amit elcsúfítottak azok a nyomorult ráncok. Idegesen és csendesen rágyújtottam. A tükörből pontosan láttam a szuszogó fiút. Háton feküdt, karjait és lábait szétterpesztette. Mellkasa lassan le és föl emelkedett. A kék takaró alatt teljesen meztelen volt. Kisfiús arcán pajkos árnyékok játszadoztak. Vastag, rózsaszín ajkán nyál csillogott. Finom szeplők és anyajegyek tarkították hamvas bőrét. Széles, pisze orra lapos dombocskát képezett. Nem láthattam csillogó barna szemeit, azt az ártatlan tekintetet, amiért tulajdonképpen most ott volt a hálószobámban. Megmozdult. Halkan nyögött egyet. Szeme megrebbent, de végül nem nyílt ki. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetem.

Odakint szürkület volt. Borongós hajnalra ébredtem. Apró könnycsepp hullott le a kezemre. Fel sem tűnt, hogy sírni kezdtem. Szipogtam egyet, kézfejemmel letöröltem nedves arcomat és elnyomtam a cigimet egy 500 dolláros hamutartóban. Ekkor valami érdekes dologra lettem figyelmes. A fiókom kicsit ki volt húzva. Nem emlékeztem, hogy úgy hagytam volna. Oda mentem tehát, és be akartam tolni. Valami azonban nem engedte. Lehajoltam, és belestem. Az iratok között megpillantottam a pisztolyomat. Önvédelemre tartottam. Nem tudtam mit keres ott. Így hát lassan kivettem, betoltam a fiókot, és elkezdtem forgatni az ujjaim között a félautomata fegyvert.

Elmélkedve leültem az ablakkal szembeni kis fotelba. A fiú a hátam mögött csendesen aludt. Messzire elláttam. Egészen a dombokon túlra. Madarak röpködtek egyik óriási gesztenyefáról a másikra. Csendes szél fújdogált. Erősen megfogtam a pisztolyt. A tekintetem elhomályosult a könnyektől. Egész testemben megrázkódtam. Tudtam, hogy ha most nem teszem meg, akkor sohasem. Feleslegesnek éreztem a létemet. Öreg voltam, és hiába voltak fiatal szeretőim, ugyan olyan öreg maradtam. Minél időt töltöttem a tükör előtt, annál idősebbnek és csúfabbnak láttam magam. Reggel már nem voltam olyan fürge mint annak idején. Fájt a derekam. Gyűlöltem ezt az állapotot. Végezni akartam vele. A számba tettem a fegyvert. Az arcom teljesen nedves volt a nyálamtól, a taknyomtól, és a könnyeimtől. Undorodtam magamtól. Ujjamat a ravaszra fektettem. Még utoljára az alvó fiúra néztem. Arra gondoltam hogy arra ébred: a 49 éves szeretője fejbe lőtte magát. Mindent vér, agyvelő, és csontszilánkok borítanak majd. A felismerhetetlenségig összeroncsolódik az arcom. Az arcom, amibe annyi munkát fektettem. Amiért annyit küzdöttem. Semmivé lesz. A könnyem csak úgy patakzottak. Minden porcikám szinte sikoltozott a feszültségtől.

Még egyszer a ravaszra tettem az ujjam. Eldöntöttem, hogy meghúzom. És akkor meghallottam a mézédes, kicsit pösze, álmatag hangját:
- Szívem! Hát te? Már fönt vagy? Kérsz kávét? Kérsz bármit?
Kivettem a számból a pisztolyt. Elmosolyodtam. Reszketve magam mellé tettem, és halkan így felelte:
- Köszönöm. Kérek.