A falevelek

Üresség. Ez az, amit érzek, ahogyan megtudom az igazságot. Megcsalt? Bevallotta azonnal, DE részeg volt és.. Igen? Jó, hát akkor ennyi volt. Remeg a kezem, ahogy a lecsapott telefont még mindig tartom benne. Barátnő aggódva néz rám.
-Szóval... igaz volt?
-Igaz.
-Jaj... -hát elsőre ennyire telik tőle, de legalább nem sajnálkozik idegesítően, nem borul a nyakamba, rám is csak ritkán néz, mert tudja, hogy minden terhes e pillanatban. Pár percig csendben megyünk egymás mellett, lemaradva a társaságtól, majd úgy döntök, visszatérek az életbe. Magam is meglepődök, hogy ki tudom űzni a fejemből egy pillanat alatt, hogy mennyire sikerül elnyomnom a fojtogató érzést. Nevetek, látszólag semmi sem történt, de a látszólagot én is és barátnő is tudja. Órák múlva megyek haza, beszélgetek a taxissal, egy perc erejéig úgy érzem, most neki itt kiöntöm a szívemet, de aztán hagyom. Félek egyedül és csendben maradni, szembesülni. Az ágyamban éberen ülök, hiába van hajnali négy, hiába kelek két óra múlva, az álmosság legkisebb szikrája is eltűnik a szememből. Gondolkozom és számvetek. Olvasok smst, bocsánatkérőt, szeretlekest, majd törlöm azonnal. Egyetlen percig sírok, de addig rettenetesen. Büszke leszek. Velem ilyet nem lehet... (ezt meg is írom neki, napok múlva, amikor már nincs annyira erős hányingerem tőle)

Eltelik egy hétvége, egymást békén hagyjuk.
Kiderül, hogy beteg vagyok, hallgatom az orvos szitkozódását, hogy három hétig miért nem voltam képes kezeltetni az arcüreggyulladásomat? Mert az van, köszönhetően okos buksimnak, aki soha nem törődik náthájával. Eltiltva a levegőtől is, természetesen. ("egy fenékkel nem ülhetsz meg két lovat, gyerekem"). Aztán újra kapok smst, kérdéssel, hogy mikor beszélünk? Mikor érek rá? Ma? Holnap? Neki bármi jó. Nekem semmi, én beteg vagyok, kéremalássan, jöjjön ide, ha szólni akar hozzám. Rekordsebességgel válaszolja, hogy rendben van, az általam javasolt időre pontosan meg is érkezik. Én pedig ülök az ágyamon, először egyedül majd ő is letelepedik a lábamhoz. Minden eltervezett mondat, amit hozzá akartam intézni, most eltűnik, nevetségesnek tetszenek, csak csendben nézem őt, vagy nem nézem. Ő sem szólal meg. A takarómat találja rendkívül érdekesnek, a szememet semmiképpen.
- Mit akarsz? - rekedtségemet a betegségemre fogom magamban.
Csend. Sokáig.
- Hmm? - másodpercek választanak el egy érzelmi kitöréstől. Kezdek ideges lenni.
- Sajnálom - olyan halkan, remegő hanggal sajnálja, hogy még én is ledöbbenek a nagyhangú bulihuligánon.
- Teljesen részeg voltam, és... - most a plafont nézi - és odajött egy csaj, és én... józanul soha, sohasem..tenném.
- Aha - frappáns válaszaim erre korlátozódtak. Hozzávágom a párnámat, felnevetek, de ez annyira gyorsan véget is ér, hogy ijesztő lehetek számára. Lefekszem, nem akarok ránézni. De újra meggondolom magam, és felteszem azt a kérdést, amit soha nem tettem volna, de tudni akarom:
- Te szeretsz engem? - hogy rekedhettem be ennyire? Miért kérdezek olyat, amire rácáfolt azon a bizonyos...?
- Aha. Várj, ezt át kell gondolnom. - hümmög, ide-oda néz, jajdevicces, aztán nagyon komolyan a szemembe:- Igen.
Én meg nem tudom, mit mondjak. Újabb hosszú csend után kiviharzok a fürdőbe, bámulom a tökörképemet, de nem tud tanácsot adni. Égnek a szemeim, csillognak betegen. Mikor visszamegyek, ő a szoba ajatajában áll, aggódó az arca.
- Jól vagy? Azt hittem, hogy...
- Nincs semmi baj. - noha e kijelentésem egyáltalán nem fedi a valóságot. Ha nem szeretném, már régen hazafelé sétálna. Úgy vizsgálgatom az arcát, hogy megjegyzi, "csak ne akarjam leszúrni a szemeimmel".
- Te velem... - kezdem fájdalmas hangon. Tényleg fájdalmas, az elfojtott sírások, ordítások és a megbántottság egyvelegének nyugodtan szomorú hangja ez. - ne csináld ezt. Soha. Vagy inkább akkor... semmit... jó? Ne..
- Hé.. sajnálom - és átölel, szorítjuk egymást óráknak tűnő ideig. Ő olyan nagy, én olyan kicsi hozzá képest, beterít a hajával, ahogyan a mellkasán nyugtatom a fejem. Simogat gyengéden. Magamban mulatok azon a gondolaton, hogy vajon mi lehet az az ok, amiért simításai szigorúan véget érnek a derekam vonalánál, hiszen a fenekemet már a legelső percekben feltérképezte kezeivel az ősréginek tűnő, rendhagyó megismerkedés napján. "Visszafogja magát"- gondolom, s magam sem tudom, miért, ezt hihetetlenül viccesnek találom. Hozzásimul az arcom az övéhez, egy apró puszit kapok rá. A fülemben érzem a lélegzetét. A mozdulatlanságunk kezd megszűnni. Végigsimít az ajkaival az arcomon, alig-alig érintve, s én a szemébe nézek. Megcsókolna, de nem hagyom, óvatosan kerülöm ki a próbálkozásait. Aztán eléri a célját, ami voltaképpen az én célom is.

Gyengédsége pontosan az, amire már annyi ideje vágytam. Tán tudatosult benne, hogy akár el is lehet veszíteni? Sokáig csinálja, nyelvét alig-alig használja, szinte félénk. Belefeledkezni nem akarok, elhúzódom, nézésem megint csúnya lehet. Leülök az ágyra, és úgy szorítom a kispárnámat magamhoz, mint háromévesen. Leül mellém, bennem némi káröröm az arca láttán. Érti már, hogy mit okozott, minden egyes pillantásom ostorcsapás neki. Legyek kegyetlen? Odahúzódom, a könnyű láz megszédít minden mozdulat után. Ujjaim játszanak kicsit a tehetetlenség szobrának hajával. Most én csókolom meg, s ahogyan hevesebbé válik a dolog, úgy szorít magához erősebben. De még mindig a megtestesült figyelmesség: úriemberhez méltóan cirógat, nem akar túl sokat túl hamar, és ennek örülök. A villanyt leoltom, és visszabújok hozzá.

Belesóhajt a nyakamba, mintha tudná, hogy ezzel veszítem el a fejem végképp. De csak józanul. Melleimet lassan közelíti meg, egy ujjával érinti néha-néha, majd forró tenyerébe veszi az egyiket. Úgy érzem, mozdulnom kell, hanyatt fektetem és elhelyezkedem rajta lovagló pózban. Tudom, hogy szereti, és tudom, hogy ruhátlanul mennyivel jobban szeretné, de be kell érnie ennyivel még. Így viszont mindkét mellemhez hozzáfér, a lágy mozdulatok kissé hevesebbek, de még mindig édesen az... A nyakamat csókolja, s az összhatás végérvényesen felébreszti bennem a vágyat. A pólót feltolja, nyelvével köröz mindenütt, s a lassúsága kínzóbb, rekedten nyögök fel, amikor a mellemhez ér, és megszívja azt. Keze lejjebb kúszik, hogy érezze az ottani nedvességet. A tenyere egy kicsit nyugszik a bugyin kívül, melegen pihen rajta. Aztán egy ujjával félretolja, és megvonaglik a testem az első érintésektől. Ráborul a testem az övére. Úgy érzem, hogy nem hagyhatom. Leszállok róla, magyarázattal nem szolgálok.

Egy darabig elgondolkova nézem a sötétséget, majd a karjaiba bújok, s egészen addig ott maradok, amíg mennie nem kell. Kikísérem a buszmegállóig, a hideg pedig azonnal érzékelteti rosszindulatú hatásait, zsepi után kotorászok, de ő ad nekem (holott nem kértem). Azelőtt ilyet? Soha. A búcsúzásnál rövid csók, nem kapaszkodok a nyakába most. Ezen megütközik, de nem ad hangot neki. A házig elgondolkodva sétálok vissza, s a lehullott falevelekkel beszélgetek. A kérdésre, miszerint tudok-e még IGAZÁN boldogan a szemébe nézni, nem válaszolnak.