A cukros polc

Pápa nem egy nagyváros. Tán ha harminc ezren élnek ott. Kis, barokk stílusban épült házai, kávézói rendkívüli nyugalmat s békét sugároznak. Ismerem nagyrészt, hiszen hat évet adtam neki az életemből, konkrétan a gimnazista éveimet.
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen kisvárosba nem érnek el a ,,globális ’’ világ szennyes viselkedésformái. Hinné, ha nem látná nap mint nap. Önzőség, utálat, kegyetlenség, kapzsiság és a legveszélyesebb: a közöny. Miért ez a legrosszabb? Mert ez az a tulajdonság, melyen nem lehet olyan könnyen változtatni, hisz ha rosszat, ha jót lát, nem reagál rá.
Az utcákon járva, elgondolkodom egy-egy járókelő arcán. A legtöbbjükről el tudom képzelni az öltözködése, járása alapján, hogy milyen ember lehet. De legjobban a tekintete az mely tükrözi valódi lelkületét, hisz ,, a szem a lélek tükre’’.
Egy nap nem ízlett az étel a menzán(konkrétan kevés is volt, meg rossz is, de ez lényegtelen), ezért elmentem a kollégiumunktól nem messze lévő kis sarkiba.
Beléptem, az alig négy kicsi kollégiumi szobának megfelelő méretű kisboltba. Járkáltam a polcok között, mikor egy újonnan belépő vásárló felkeltette a figyelmemet. Egy idős, testes asszony volt, aki egy kislányt vezetett kézen fogva. Az asszony nem volt túl magas, pufók arcán borvirágok nyíltak, s ezt a kisbolt melege még jobban kiemelte. Ruhája egy, valószínűleg a piszoktól megszürkült pólóból és egy szakadt, rongyos szoknyából állt. Amint belépett, a bolt túlsó végén megcsapott szinte azonnal az alkoholszag. Retiküljéből(aminek eredeti színét nem sikerült megállapítanom) egy boros üveg nyaka, és egy pénztárcának tűnő tárgy kandikált kifele. Lába sáros volt, emlékeztetve rá, hogy nemrég esett az eső. Szandálja a sok használattól átvedlett már papuccsá.
A kislány talán öt éves lehetett. Aranyos, piszkos arca volt, melyet vállig érő fekete, kócos haj keretezett. Rajta is póló volt, amolyan kifakult rózsaszín csíkos. Viseltes farmernadrágot hordott, aminek mindkét térde szakadt volt. Még divatos is lehetett volna, ha itt-ott nincs rajta egy kis halványzöld penészfolt. A legfeltűnőbb az egész kislányon mégis a szemei voltak. A nagy barna szemei, melyek tele voltak naivsággal, s ártatlansággal.
Ismeretlenek lehettek a kisboltban vagy más indok miatt, de egyből a kasszához mentek. A kassza mellett volt a cukros polc is. Odamentek a kasszához, s az asszony mély, rekedtes hangon köszönt az eladónak.
- Kezít csókolom!
A kislány közben folyamatosan a cukros polcot bámulta a nagy szemeivel. Kisebb koromban jártam egy ,,vadmentő’’ telepen. Ott sebesült vagy magukra hagyott vadon élő állatokat etettek s gondoztak. Volt azon a telepen egy őzgida, melyet valamiért magára hagyott az anyja. Annak a gidának voltak olyan szemei, jutott eszembe. Pontosan olyan mélybarna volt, tele naivsággal, ártatlansággal és egy kevés keserűséggel vagy magánnyal.
Mielőtt az asszony a köszönés után megszólalhatott volna, a kislány, valahonnan bátorságot merítve, gyorsan közbeszólt:
- Mama, kaphatok egy kis cukrot?- kérdezte a létező legártatlanabb, halk hangon.
- Eridjé má’, minek neked cukor, az drága mulaccság nekünk!- mondta neki az asszony, fedő hangnembe, a mutató ujját hevesen rázva.
- Na, asszongya meg kérem, van-é boruk? Áh, igen, az a literes jó lesz! Mennyi? Rendben, négyesszáz forint. Tessék! Te meg ne duzzogjál itt nekem! Huszonöt forintért olyan kis vackot? Minek mi?!
A kislány nem duzzogott, csak bánatosan az eladóra nézett, mintha az egyetlen szavával semmisé tehetné a mamája kimondott szavait. De az eladó már a következő vevőhöz fordulva, kérdezte kissé színtelen, fakó hangján:
- Miben segíthetek?
A kislány meg csak leste a cukros polcot, mintha az lenne számára a megváltás. Nagyanyja közben már a retiküljében lévő üres borosüveget kicserélte a telire, s szinte ráförmedt a kislányra:
- Gyere már!
Amaz még egy utolsó pillantás vetett a cukros polcra s mintha álomba lenne, megfogta a mamája szoknyáját, s elmentek.
Mindez két perc alatt játszódott le legfeljebb. Sokan mondanák, hogy milyen szörnyű mama lehet az ilyen. Mások legyintenének, hogy ugyan, kismillió ilyen van naponta.
Mindkét vélemény helytálló. De akárkinek meséltem is el ezt a történetet, senki se vette észre azt, ami a legszörnyűbb az egészben: a közöny. Az a hideg, elutasító közöny a vevők, az eladó s az én részemről. Ezért lehet az, hogy emlékszem arra a két percre még két év távlatából is. Az, ahogy az eladó elfordult a következő vevőhöz, mintha az asszony s a kislány ott sem lennének. A vásárlók, akik talán észre sem vették volna vagy csak szúrta a szemüket az egész jelenet.
De legjobban a tekintetük riasztott meg: üres volt. Semmi érzelem, semmi szánalom, de még az érdeklődés szikráját sem véltem felfedezni.
Hiszen kit érdekelne egy piszkos kislány, aki cukrot szeretne? Senki sem kaphatja meg azt, amit akar, mondják. Szerintem ez baromság, elvégre miért nem mondhatta volna az eladó azt, hogy tessék, itt van, vigyél egyet ingyen? Persze, a munkája. A szerződésébe biztos nincs benne a cukor osztogatás, érthető tehát. De a mögötte álló idős, agyonsminkelt ,,hölgy’’ sem mondott semmit a szőrmés bunda kabátja alól. Senki, köztük én se. Csak figyeltük a jelenetet, már aki.
Utólag bánom, hogy nem szóltam. De sajnos, megakadályozott a ,,társadalmi normatíva’’. Aminek nem számít egy kislány boldogsága.
Végeztem én is a vásárlással, s kissé kedvetlenül vissza mentem a kollégiumba. És eleredt az eső, lassan, nagyokat koppanva, mint aki öblöseket nevet az élet ironikus tragikumán.