A beteg paci, a kerítésmeszelő és a lány

Múlt nyáron egy lovardában dolgoztam, ami egy nagy folyó partján helyezkedett el. Hatalmas mének legeltek benne, fehérek, feketék, barnák, csődörök és kancák. Ezek a lovak országszerte híresek voltak, sok versenyt nyertek. A lovászfiúk minden nap megfutatták az állatokat, és ugrattak akadályokon meg ilyesmi. A lovardát hosszú kerítés vette körül, és azon a nyáron az volt a feladatom, hogy lemeszeljem.
Egy péntek hajnalon szokás szerint dudorászva igyekeztem a munkába a folyóparton, egy ösvényen. Nagyon boldog voltam. A pirkadat úgy illatozott, mint egy tüzelő lótusz, árnyak integettek felém a csalitból, a nap áttüzesítette a hátam és az arcom. Rikácsoló fehér madarak szálltak alá a parti fövenyre. Horgászok robogtak tova a motorkerékpárjaikkal. Fütyörészve bandukoltam, mígnem egy W.H. Auden verset kezdtem el szavalni:

Néhány elem lazul, hol ott, hol itt,
Pompás gyümölcs, haldokló falevél,
Közli bukása kellő érveit,
Késett ember, kit késő bánat ér,
Ős örömet hall távol és közel,
S mint rég, a víz neszére fölfigyel.

Megszédültem a boldogságtól, hogy ennyire egy húron pendülök a természettel.
Hanem aztán megérkeztem a lovardához.
Hat óra volt, pár ló már kifutott, és körbeügetett a pályán. Én a szerszámoskamrába mentem a festékesvödörért. Felnyaláboltam, és kigyalogoltam a nyugati határba, a nagy cseresznyefa alá, és meszelni kezdtem a kerítést. Dudorásztam, meszelgettem, és egy Verlaine egy költeményt idéztem magamnak:

A reggel langyos és arany fényében úszva,
Harmattól nedvesen ragyog a rozs és a búza,
S még őrzi az azúr az éj hűs illatát.

Arany sugárnyalábba olvadt össze a délelőtt a szívemben.
Dél körül abbahagytam a munkát, és ebédelni indultam. A TENYÉSZBIKA-ETETŐ nevű büfében kaptam is egy hamburgert, amit sörrel öblítetem le. Tök lazának éreztem magam, pláne, amikor vettem még egy sört, és a karámokhoz sétáltam, hogy kicsit nézelődjek, mielőtt újra meszelni kezdek.
Ám amikor bepillantottam a karám kapuján, a lélegzetem is elállt.
Egy elmondhatatlanul gyönyörű lány simogatta ott a FÉKEZHETETLEN nevű herélt mén pofáját. Ledermedtem, egy pár percig mozdulni sem tudtam. Megigézett, mint Ráchelt a sóbálvány.

Ami azt illeti, FÉKEZHETETLEN egy ideje korántsem volt már fékezhetetlen. Üszkösödő gümőkórban szenvedett, ami azt jelentette, nemsokára egészen biztosan kopogtathat a pacimennyország kapuján. A szeme hályogos volt a csülke fekélyes és a bölcsességfoga is begyulladt. A lány láthatóan érezte, hogy az állat a végét járja, mert szomorúan simogatta.
Bátorságot gyűjtöttem, és odamentem hozzá. Közben felmértem magamnak: hosszú combok és feszes mellek a lovaglóruha alatt, őserejű hajkorona, lovaglócsizma. A nadrágomban bizseregni kezdett valami, a Merev Eres jelt adott magáról. Ezt még az ártatlanul bájos arc sem ellensúlyozhatta.
- Szia – köszöntem neki. – Ismered FÉKEZHETETLEN-t?
- Igen – sóhajtotta szomorúan. Aranyfényű szemében könnyek csillogtak. Belészerettem.
- Meg fog halni – mondtam neki és gyengéden átkaroltam.
- Tudom – mondta, és a karomba simult. Éreztem remegő testét, bőre tündér simaságát.
Egy ideig ringattam, aztán mondtam. – Én csak egy kerítésfestő vagyok. Nem tudom megmenteni.
- Senki nem tudná – hüppögte a lány. – Olyan aranyos vagy hogy megvigasztalsz.
Szorosan magamhoz öleltem. – Gyere. Sétáljunk egyet.

És kisétáltunk a nyugati határba, ahol a déli szél porozta be éltető magvakkal és viharzó fénnyel a tájat. A lány haja lágyan röpködött a szellő hátán. Néztem, ahogyan lépdel, kecsesen, mint Galadriel, és nem tudtam megállni, a cseresznyefa takarásában magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ő visszacsókolt, édesen, mint a hevített cukor, és tengerszemeivel lágyan nézett rám.
Megfogtam a kezét, és szavalni kezdtem:

Az álmodót úgy vonzza itt e tájék
Szelíd derűje, mely el-eldajkálta kedvesét,
A fiatal leányt, kinek emléke – gyengéd,
Hótiszta látomás – megzendül és feldereng még,
S kit költő álmodik s férfiképzelet
Idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
S kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
Kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.

- Ez gyönyörű - suttogta. – Imádlak!
Elmosolyodtam, mint Wyatt Earp, és újabb csókot adtam ajkaira. Aztán gyengéden lefektettem a dús fűbe egy lópokrócra.
- Szeretnék veled szeretkezni – daloltam a fülébe. – De nem erőltetem, ha nem szeretnéd.
Pedig erőltettem volna legszívesebben – erekcióm már teljes volt, és úgy éreztem, a Merev Eres hamarosan szétfeszíti a bőrnadrágom szoros korlátait.
- Nem vagyok olyan lány, aki elsőre odaadja magát… - mondta finomkodva, aztán bátortalanul elmosolyodott. – de szeretném megmenteni FÉKEZHETETLEN-t.
Bal kezem, amelynek ujjai már a lány mellbimbójával játszadoztak a melltartón keresztül, most megmerevedett. Nem értettem az összefüggést.
A lány elkapta értetlen tekintetem, és felnevetett.
- Lehet, hogy marhaság. Nemrég olvastam, hogy a kelta hagyományok szerint két olyan ember szerelme, akik szeretik a beteg párát, gyógyulást hoz annak számára. A paci megérzi a boldogságunk illatát és felépül.
Elmosolyodtam, és magamban arra gondoltam, nekem aztán mindegy. A lényeg a lényeg.
Hosszasan megcsókoltam a lányt.
- Még a neved sem tudom.
- Ági vagyok – mondta gyengéden. – És most szeress.

Reszkető kezekkel hámoztam le a lány melltartóját, mire előbukkantak a feszes, ízletes mellbimbók. Számba vettem őket, szívogattam. Olyan ízük volt, mint a lapuleveleken megülő őszi dérnek. Ági finoman nyögdécselt, teste borzongott a vágytól. Hátrafeszítette testét, elővillant lapos hasa, szemérmének drága domborulata. Kezem odatettem, és masszírozni kezdtem a nadrágján keresztül. Kéjes hangokat rebegett és lehúzta a cipzárt a bőrnadrágomon. A Merev Eres egyből kipattant, és a lány köldökébe bújt szégyenlősen.
- Ahh- nyögte, aztán lenyúlt, megfogta és húzogatni kezdte.
- Te kis bestia – súgtam a fülébe vigyorogva, és lehúztam a nadrágját. Hófehér bugyija is vele jött, előbukkant a gyönyörű, borotvált punci. Egyelőre azonban nem foglalkoztam vele. Lekúsztam a lábához, és lehúztam a csizmáit, zokniját. Amikor a lány teljesen meztelen lett, rákuporodtam 69-es pózba. Finoman nyaldosni kezdtem pihegő, finom szemérmét, ő pedig szájába húzta a Merev Erest, és úgy kezdte verni. Irtózatos kéjek tolultak fel a testemben.
A lány hamarosan elélvezett, olyan intenzíven nyaltam, ujjaztam. Nyöszörögve nyúlt el a lópokrócon.
- Gyere belém – sóhajtotta mély, szinte gyötrelmes hangon.
Iszonyú forró volt, heves és feszes. Szűk barlangjában farkam úgy felizzott, mint plutóniumrúd a részecskegyorsítóban. Hátamba karmolt, vonagló csípője táncolt a hasam alatt, én pedig éreztem, jövök.
- Istenem… istenem – sikoltotta Ági, és hüvelyizmaival ráfeszített a Merev eresre. Nyögve, megfeszülő nyakizmokkal spricceltem készséges testébe, aztán lapulevél-ízű melleire hanyatlottam.

Halkan pihegtünk, élveztük egymás illatát. Testünk szagába az ebéd előtt a napon felejtett festék szaga is belevegyült, ami már nyilván beszáradt. Nem mintha most ez érdekelt volna.
Egy idő után Ági felkönyökölt, félresimította homlokából csapzott haját, és rámmosolygott.
- Gyere, mielőtt meglátnak.
Beláttam, igaza van, mennünk kell. Már az is kész szerencse, hogy eddig nem kaptak rajta minket. Persze, tudtam, hogy nem ez foglalkoztatja a lányt a legjobban.
Hanem FÉKEZHETETLEN.
Így aztán felöltöztünk, és egymásba karolva visszasétáltunk a karámhoz. A nap még sohasem sütött ilyen fényesen a rét fölött, a madarak éneke még sosem volt ilyen fülbemászó. Elkezdtem dúdolgatni a My Girl című Rolling Stones dalt:

Olyan sok mézem van,
hogy a méhek sem versenyezhetnek velem,
enyém a dal, mint madaraké a fákon
nem kell a pénz, vedd el a bérem,
minden gazdagságom megvan, mit ember elérhet,
napfény süt rám a borongós napon,
még a május is az enyém!

Pár lovászfiú furcsán méregetett minket, de nem foglalkoztunk vele. Benne lebegtünk a szerelem olvasztótégelyében.
Ági bevezetett az istállóba, és megállt FÉKEZHETETLEN karáma előtt. Megfogta a kezem, és tiszta hangon azt mondta:
- Szeretsz?
Megfontoltam a választ.
- Igen, szeretlek.
És megcsókoltuk egymást, és glóriába burkolództunk.
Hatalmas szerelemmel a szívünkben odasétáltunk FÉKEZHETETLEN-hez, és megsimogattuk a beteg pofáját.
Két héttel később a paripa kigyógyult az üszkösödő gümőkórból, mi pedig Ágival azóta is együtt járunk. Mindennap látom a lányt, amit körbelovagol az ügetőn FÉKEZHETETLEN-en, én pedig továbbra is békével a lelkemben festegetem a lovarda kerítését.