Jó ideje szakadatlan csábítalak,
de utamat szegik erős bástyák, falak.

Vállalnám a bűnt is, mert másképp nem lehet,
de e harcot csak én harcolom... nélküled...

Kétségbeesve írunk verseket,
Keressük az elveszett szavakat.
Papírra vetjük minden terhünket,
Dönteni próbáljuk az örök falakat...

Mi lesz vélünk magyar nemzet?
Kit ősatyánk, Magor nemzett.
Büszke vér és nemes jellem,
Becsületben erős szellem...

Mikor a végzet rám talált,
A szomszéd oskolába léptem át.
A leány a kapun kisétált.
S, szívem felkiált!

Hazugságok Hercegnője miért tetted ezt velem?
Szemedbe néztem, s elvesztettem eszem...

Közönyösen bámulsz ki ablakodon,
Nézed a csillogó víz nyomát az aszfalton,
Nem, nem az eső esett,
A közöny mi könnyezett.

Ígért neked boldog napokat,
Napot, holdat és csillagokat,
Boldog éjszakákat és nappalokat
De mit adott?! semmi volt az...

Hét kerecsen, hét ős lélek,
Tüzük mellett már nem félek,
Égi táncuk vigyáz reánk,
Kit sirat most édes hazánk...

Mit vársz, mit mondjak?
Amit akarsz, úgysem mondhatom.
Az éjszaka sötét neszei meghaltak,
az üres semmit hallgatom.

Ez éjszakára nem jön fényes hajnal,
vége van, és nincsen tovább.
Közben erősen gondolom üres aggyal
az egész miértjét és okát...

Miért gondolnám meg magam?
Nem szeghetem adott szavam:
Amit egykor megígértem,
ott állva a hídpilléren!
Megfogadtam akkor éjjel
vérző szívvel, tiszta fejjel:
Téged örökre feledlek,
nem hívlak már kedvesemnek...

Dobban
kiabál
szívem
idevár
ide a fákhoz
hűsítő forráshoz
ide a tetőre
diófák ölére
édesként
mézesként ...

Sűrű köd ülte meg a táj apró szigetét,
S apró láng ontotta alkonyi fényét.
Csend volt, hallgatott az ég,
Hallgatott a zöld mocsár – de a fájdalma kék...

Bíborba öltözött az alkony,
tó tükrén simul selyem fátyla,
a napkorong, nyugodni készül,
s az öbölben, beszorul a pára...

Munkába mentem
előbb felöltöztem
aztán indultam
a lábamra bambultam
de hisz ez papucs
nem is inkább mamusz
hát hol van a cipőm
lassan elhagy az erőm
nincs itthon az asszony
csak a férfiúi káoszom ...

Röpkén libben, lepkeszárnyon
Pillangóként, hópehely.
Megtelepszik szempilládon,
Szépségedről énekel.

Szemed szikrázó tüzében
Megcsillantja lángjait,
Elolvadva, szép hevében
Rádcsókolja vágyait ...

Mosoly szája szélén, s csillog az a szem...
Rajta vesztem világom, mostmár azt hiszem.
Rendben, ifjú szívek lángra könnyebben gyúlnak,
de sajnos sötét füstté is hamarabb húnynak...

Régi idők szele ne érintse arcodat,
s mint húsba vágó karcolat
ne raboljon több percet soha.
Elveszett lét ez. Mostoha.
Kiszáradt folyók a könnyek,
ahogy sápadt bőrödre szőnek
emlékből gyilkos hálót...

Szerelem, türelem, e két szó mely kínoz,
Este fájdalmas gondolatokkal forszíroz.
Reggel kelve eszembejut újra az álmom,
Ezer évig harcolnék érte, hogy valóraváljon...

Nem látlak, kereslek, elbújtál, sötét van.
Arcodat nevetve, láthatnám boldogan?
Részegen, kétkedve, én néha még látom,
teljesen szétesve, egy romba dőlt állom...

Miért rángatsz kétségekbe
Felcibálsz a fellegekbe
S csizmád sarka lepöccintget
Hiába vettem fel inget
Szeszély lenne vagy csak játék? ...

Madár vagyok, szállok, repülök,
nem érdekel a tyúk agyam.
Fák felet, simogatnak felhők,
ennél szebbet sosem akartam...

Vártam a percet,
Az órát, a napot,
Hogy elmondhassam,
Hogy szerelmes vagyok.

De Te mint egy páva,
Elnézel mellettem,
Mint ki büszke tollára,
Elhesegetsz engem...

Lomha léptekkel oson az est
rejtekébe,ahogy aranyló szirmokat fest
fölé a hajnal.
Izzó fáklyák gyúlnak az égben,
árnyak rebbennek szerte a fényben,
s egy tűnő mozdulattal
megmártóznak életet adó melegében...

Egyedül, szomorúan itthon üldögélek,
Miközben testemet elhagyja e kicsiny lélek.
Üresnek, elhagyatottnak érzem magamat,
Folyamatosan csak Téged hiányollak...

Sötét lánc a kezében,
Zúgó patak vizében,
Egy-egy madár képében,
Rigó, pacsirta jelmezben...

Begyógyult egy seb
Épp, hogy csak a heg maradt
Újra épülnek a porig rombolt világomban
A szebbnél szebb falak

Fehéren csillan a seb helye
Ahogy végigsimítasz rajta
S megcsókolsz megint...
Szó nélkül, halkan...

Bordó hiéna rohan felém,
Éles fogával harap belém.
Testemből kék vér csorog,
Életem pillanatainak képe forog...

A világ ütemének gyorsulásához fogható
időegység szimulátorok vibrálnak,
két tűzzel csap fel a láng,
melyet fekete szirének szítanak,
koldusok bazdmegolnak az utcán,
sírnak,szarnak és ordítanak,
városi levegő árad szét a falakon,
kurvák vonyítanak...

Beléptél a menny kapuján betegen,
Szived már nem dobogott.
S feküdtél az ágyon, mereven, ott.

A bőröd alatt a halál incseleg,
De az életér’ küzdtél
Majdan pedig legyőzötten feküdtél...

Helyrehozni bármi áron
Nem lehet, ezért csak várom,
Hogy múljanak az érzések,
Mint távolodó lépések...

A fájdalmat leírni szavakkal nem lehet,
Csak letörölni a könnyeket.
S tudjuk, nem várod tőlünk, hogy sírjunk.
Hisz te mindig oly vidám voltál.
Néha a könnycseppekkel harcokat vívunk,
Mert távozásod nagyon fáj...

De nézzetek mosolyom alá, ott föl van írva
És nézzetek szemembe mely sokszor ki volt sírva
Kiáltanék, de nem tudok: valaki mentsen meg! ...