A királyfi, akit, hogy fattyú voltát eltitkolják, „ausztriainak” hívtak, hátrahagyta kíséretét s belovagolt a városba, úgymond „vadászni”. Nem vitt magával szolgákat vagy aranyat, biztos volt benne, hogy megjelenése, híre, vagy még inkább hírneve minden ajtót és szívet megnyit előtte. Fekete bársony ing, spanyol gallér, könnyű páncél és kard, arab telivér semmi másra nem volt szüksége. Kis város, úgy számolta, egy óra alatt felméri a kínálatot, egy óra alatt meghódítja a hölgy szívét, két óra szerelmeskedés, kis pihenés, reggelre újra a csapatánál lehet.
Szerelem világában lebegve megszólalt:
- Szeretlek…
- Szeretlek.
- Rossz az, amit teszünk?
- Biztosan. De nem tudom annak érezni. Mintha a világ teremtése óta arra vártunk volna, hogy egymásra találjunk. Mintha az lenne az életünknek az egyetlen célja, hogy egyek legyünk. Teljesen. Szellemben, lélekben… Testben.
- Én sem érzem bűnösnek, pedig mindent megtagadtam, amiben eddig éltem. Mindent, amiben eddig hittem. Valamit kihoztál belőlem, amiről eddig nem tudtam. Mintha eddig csak egy szobanövény lettem volna a sarokban és csak most lettem volna ember. Nő.
Reménytelen, gondoltam, s hogy kiszakítsam magamat a családi idillből, újra kinyitottam a mappát. Majdnem eljutottam az első bekezdés végéig, amikor újra lebukott a fejem. Százhalombattán járhattunk, amikor két öregúr ült le a közelünkbe...
Tavaszias nap volt, amikor a barátainkkal nekivágtunk a Holdvilág-ároknak. Aki már járt arra, tudja, hogy a patakvölgy mennyire járhatatlan: hiába készít az ember utakat, épít hidakat, a lezúduló víz, a kidőlt fák járhatatlanná teszi az ösvényt. Minden léptünkre vigyáznunk kellett, csúszkáltunk, nyakig sárosak lettünk, de a látvány, a történelem igézete, mindenért kárpótolt minket. Gyakran meg-megálltunk, vizsgálva a köveket, sziklákat, hiszen azt mondják, mindenhol rovásírásos emlékekre bukkanhat az ember, de be kell vallanunk, egyet sem találtunk. "Holdvilág-árok, holtak völgye" ismételgettem magamban a fenyegető sziklafalak alatt. Úgy terveztem, majd az alsó barlang előtt tartok egy kis idegenvezetést, de ember tervez, Isten végez...
Ki gondolta volna, hogy a Földet a gyarmati sorstól egy koloniális tisztségviselő gyomorrontása fogja megmenteni? Pedig így történt.
Hétfő reggel volt, amint beestem az irodába, rögtön nekiestem volna a kávéfőzőnek, de ahhoz el kellett mennem a főnököm irodája előtt, aki viszont szenvedő képpel azonnal behívatott:
- Péter lenne egy kis feladat!
Megdermedt bennem a lélek: tudtam, ez a vég. A „kis feladat” mindig azt a rohadt melót jelentette, amit senki más nem akar elvállalni. Jól gondoltam.
- A helytartóságra kellene elvinni a heti plankton jelentést. Én vinném el, de sajnos gyomorrontásom van…
(A föld megszállásának pontos krónikája c. novella folytatása)
Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.
A cézár, a felséges isten,
márványpalotájában ült mozdulatlanul,
márványarccal, márványszívvel.
nem ember volt, intézmény,
melyért gurul az arany, folyik a vér.
A jelen arc: az isteni Augustusé,
de már megtöretett lélekkel áll
előtte a következő princeps,
Tiberius.
Kor Og, kicsit sajnálta is ezt a bolygót és a lakóit; megpróbálnak majd ellenállni, erre ők bevetik az atomágyúkat, egy tengelyforgásnyi idő alatt mindent elpusztítanak, aztán megszállják a bolygót, megkezdik az erőforrások kibányászását, kolóniát alapítanak és pár galaktikus időegységen belül olyan lesz ez a bolygó is, mint a birodalom bármelyik másik tartománya.
Mivel ő volt az operatív parancsnok, a csápjaival ő maga nyomta meg az üzenet elküldését, ünnepélyes keretek között, az újságírók kocsányszemei láttára. Mivel nem árt jóban lenni a sajtó képviselőivel, ezt követően kis fogadást tartottak, ahol barátságosan elbeszélgetnek a gazdasági és katonai kérdésekről.
- A franc essen Saint-Exupéry-be, a sivatagba, minden őrült fehér emberbe, aki a sivatag felett repül, főleg, ha élvezi is… Átkozott sivatag.
Ha nem száradt volna ki a torka és nem szítta volna ki erejét a nap, John S. Woravka, vagy ahogy társai szólították, Lefty, az Amerikai Egyesült Államok Légierejének bombázótisztje még tovább is folytatta volna a káromkodást. De egyedül, sok száz mérföldre minden lakott településtől, a líbiai sivatag kellős közepén értelmetlennek tűnt volna erre pazarolnia az erejét.
- Akkor még nem hallhatok meg… Még nem bocsátott meg nekem.
- Sokan azt hiszik, hogy ha kiélvezték az életet, akkor halnak meg boldogan. Pedig nem. A jó halál, szerintem az, amikor az ember adósság nélkül tud átlépni a másik dimenzióba.
- Ha már mindenről lemondott, mint a buddhisták?
- Nem, nem pont erre gondolok. Hanem arra, hogy már minden feladatát teljesítette a világban, ha csak jó nyomot hagy maga mögött. Ha csak egy ember is van a földön, aki gyűlöli, akkor még nem szabad. Akkor, hiába hal meg, a lelke vándorolni fog az ég és föld között… Meztelenül, dideregve.
Két évvel azután történhetett, hogy újra egymásra találtak. Anyám az első gyerekkel volt otthon, apám dolgozott, csak este ért haza. Aznap este nem volt forró hitvesi csók fogadásul, anyám éppen csak rálehelte a szájára és az asztalra mutatott. - Leveled jött. Csillagvárról. – és kiment a konyhába.
Azt hiszem, apám rá sem nézett az asztalra, hanem utána ment.
- Tudom. Ferdytől jött. Felhívott telefonon is.
Magamnak nem tudtam megbocsátani, hogy én nem tudtalak úgy szeretni, ahogy az a másik nő. Hogy én nem tudtam belőled kihozni ugyanazt. Akkor megértettem, hogy hiába is igyekszem, én évek alatt nem tudtam neked annyi boldogságot adni, mint amennyit az a másik egyetlen éjszaka alatt. Tudod, hogy mennyire rohadt érzés, amikor azzal szembesülsz, hogy kevesebbet érsz, mint valaki más. Az is rossz, amikor ezt mások mondják, de akkor még van egy kiskapu, hogy tévednek, vagy hazudnak, de az pokoli, amikor te magad jössz rá erre. Akkor nincs kiút. És én ezért voltam dühös, ezért nem tudtam megbékülni.
Szóval, ne haragudj te se rám. Váljunk el békében.
- Akkor most menj és hagyj magamra. Ne húzzuk tovább. Mennyivel szebb lett volna, ha meghaltam volna tegnap. Akkor egy tragikus és befejezetlen szerelem maradt volna utánam. De az élet nem egy romantikus lányregény. Vannak, akik meghalnak, de a legtöbb embert arra ítélik, hogy minden bukásuk és csalódásuk után tovább kell élniük. Remélem, még boldog leszel valamikor, valahol… valakivel.
- Remélem, boldog leszel.
- Akkor zárjuk le. Azt hiszem, kölcsönösen lemondunk a búcsúcsókról. Hová mész?
- Haza.
- Glindához? Most már rá sem tudok haragudni. Pedig ő volt az a nő, aki tönkretette a boldogságunkat. Ha ő nem lett volna, legalább az a pár hónap, amit együtt töltünk, boldog lett volna. Most már szabadon szeretheted.
- Drágám, beteg vagyok. Nincs se erőm, se időm, se kedvem, hogy udvarias frázisokkal fejezzem ki magam. Hónapokig felém sem néztél, nem tudtam, hogy egyáltalán még találkozunk-e – és bevallom, hogy gyűlöltelek, legszívesebben átkoztalak volna. Már nem az az ember voltál, aki éveken keresztül mellettem állt, akivel minden titkomat megosztottam, hanem az, aki eldobott engem. Cseppenként gyűlt bennem a gyűlölet. Ellened, aki elárultad egész eddigi életedet. Megtagadtad Vera emlékét, Márta jövőjét, Ábrám kitartását, a szemétbe dobtad a barátságunkat, a hitedet… Éned legmélyebb, eddig titkolt és megtagadott rétegeit vetted fel. Nem voltál mellettem, amikor megmondták, hogy daganatom van – közbe talán éppen vadul hemperegtél azzal a… bocs, tudom, hogy szereted. Azzal az olyan nővel. Maradjunk ennyiben. A lelki szemeimmel láttam, ahogy egy bakancsban széttaposol, sárba tiporsz mindent, ami eddig szent és fontos volt neked, fontos volt nekünk. Gyűlöltelek, mint még soha senkit az életben.
És még valakit elárultál, akire talán nem is gondoltál így: Ferdyt.
Megértem a helyzetedet, még ha azt a szerelmet, ami köztetek van, soha nem is fogom megérteni. Az egyik felem azt mondja, hogy menekülj ebből a kapcsolatból, mert az sohasem vezet jóra, ha a másik azt követeli, hogy add fel magadat. Azt is mondhatnám, hogy előbb-utóbb azt fogja kérni tőled, hogy még jobban add fel magadat, nem tudom, talán azt, hogy tagadd meg a hitedet, vagy azt, hogy jelentsd ki, hogy jobban szereted, mint ahogy Verát szeretted. És lehet, hogy egy nap majd már nem fogsz tovább hátrálni és nemet mondasz neki. De nem akarom, hogy miattam veszítsd el életed nagy szerelmét.
A másik felem viszont azt mondja, hogy bár láttam rajtad, hogy feszült vagy, de még így is olyan boldogságot láttam rajtad, mint még soha. Kicsit irigyellek is ezért. Lehet, hogy jár nektek ennyi az élettől. Valószínűleg ez az utolsó alkalom, lehet, hogy valóban ki kell használnotok.
Köszönöm, hogy nem azt látod bennem, ami vagyok, hanem valami szebbet és jobbat. Talán ez a szerelem, amit nem mersz bevallani magadnak, amit félsz kimondani, pedig láttam, hogy még a haláltól sem riadsz meg? Ha mindezt más mondaná nekem, ha dicsérné a fiatalságomat és a szépségemet, először arra gondolnék, hogy csak meg akar kapni, s azután elhagy, de neked elhiszem, hogy örökké ezt fogod érezni, hogy nem hagysz el, vagy használsz ki. Én – nem akarok hazudni neked – nem látlak a világon a legszebbnek, igaz, nem is szeretem a szép férfiakat, de azt tudom, hogy rád számíthatok, hogy mindig mellettem leszel, akármi is történik velem. Én ezt a bizalmat érzem, és azt hiszem, ez a szerelem. És most nem akarok másra gondolni, se a férjemre, se a szeretőmre, se a gyerekeimre, csak arra, hogy itt vagy nekem, hogy egész életemben rád vártam és hogy ezen a pillanaton kívül semmi sincs.
A szőnyegen Ferdy magzatpózban feküdt, meztelenségét csak fürdőköpenye maradékai takarták, fölötte meg egy férfi állt, lihegett és zihált, és a lábát rúgásra lendítette.
Nem gondolt arra, hogy öregebb, hogy gyengébb, minden erejével nekitámadt az idegennek: egyetlen ütéssel feldöntötte, „az” a váratlan csapástól a szoba sarkába repült, hatalmasat roppant a feje a falon. Talán egyetlen perc alatt magához térhetett volna, s ellentámadásba lendül, de Damnát nem adta meg ezt neki. A még támolygó testet (emberként nem tudott gondolni rá), a vállánál megfogta és kilendítette az előszobába, majd a négykézlábon álló alakot néhány rúgással kirepítette a lakásajtón. Tétova mozdulattal megpróbált megkapaszkodni a lépcsőkorlátban. Damnát készült arra, hogy legurítsa a lépcsőn, nem számított már, hogy túléli-e, de a lakásból egy rekedt és alig érthető „ne” megállította. A hangtól hirtelen magához tért. Nem bánta meg, amit tett, sőt büszke volt rá. Egy pillanatra előbújt belőle a teremtés előtti állat, az evés, szaporodás, erőszak profán háromsága, ha már az emberi érzésekre a jelek szerint képtelen. Legalább létezik, ha élni nem is tud. Catullus talán teljes életet élt, mert egyszerre tudott szeretni és gyűlölni (ha nem csak a szerelmi játszadozásokat illette ezekkel a nevekkel – de a gondolat még akkor is szép), azonban ő már évtizedek óta nem érzett sem igazi szeretetet, sem igazi gyűlöletet. Azonban ebben a pillanatban legalább a másodikat megízlelte, és finom volt az íze. Ha az asszony csak egy pillanattal később szól, könnyen lehet, hogy gyilkossá válik. Talán egy jó ügyvéd jogos védelem címén el tudta volna intézni a felmentést, vagy a feltételest, de ez nem számít, az egyetlen lényeges tény, hogy képes lett volna rá, csak egy pillanat választotta el.
Gyűlölöm mind a kettőt. A férjemet, akitől akár meg is dögölhetek, akkor sem érdekelném. Minden más igen. A barátok, a család, az anyósom, minden igen, de rám soha nem figyel. Egyszer bosszúból zöldre festettem a hajamat – azt hiszed, észrevette? Annyi éve vagyunk házasok, s talán egy fél évig szeretett. Aztán csak házicseléd és használati tárgy éjszaka. Nem, ne hidd, hogy nem tettem meg mindent, hogy megmentsem a házasságunkat. Ne tudd meg, hogy mivel próbáltam meg elcsábítani, hogy mit meg nem tettem a kedvéért. De semmi. Ezzel az erővel akár egy múmia fejét is megpróbálhattam volna eltekerni. Pedig – és most egy kis büszkeség csengett ki a hangjából – hidd el, még arra is képes lennék. Ha meztelenül vittem volna be neki a pörköltet, úgy kezdte volna zabálni, hogy rám se néz. Csak ledönt, amikor végzett. Mint egy állat.
Zoltán más volt. Ne kérdezd meg, hogy hogyan ismertem meg. Nem tudom. Évek óta már ismertük egymást, persze nem úgy, aztán egy nap felismertem, hogy férfi és ő pedig, hogy én nő vagyok. Élveztem, hogy újra nő lehetek. Érted? Tőle ingyen, azonnal megkaptam mindent, amit a férjemtől hiába reméltem, amiért éveken keresztül harcoltam a házasságban… Rossz ízű volt a csókja, bagószagú és mindig borostás, de élveztem, hogy akar engem. Elviselhető volt az ágyban, jónak azért nem mondanám, de volt benne szenvedély. Igaz, önző, csak magával törődő, de legalább embernek tekintett. Néha meghívott ebédelni, néha még egy-egy szál virágot is vett. Rajtad kívül csak tőle kaptam virágot.
Ferdy belépett a lakásba, nevetett, amikor a férfi kávét főzött neki – tudod, amikor egy férfi kávézni hív, mindig más lesz belőle és a végén kávét sem kapok… - kacérkodott, de leült mellé és apró kortyokban felhörpintgette. Vannak, akik a kávét különös szertartással isszák, ismerik a titkát, hogyan lehet apró falatokban ízlelgetni, kristályvízzel oldani az ízét, vannak, akik a munkakezdésben egy hajtásra felhajtják, de Ferdy egyik utat sem követte. Látszott rajta, hogy legszívesebben egy perc alatt végezne, de nem akarja ennyi idő alatt lezárni a beszélgetést. Talán azért, mert élvezte a férfi társaságát, talán csak nem akarta megbántani (de jó lenne hinni az elsőben!). Damnát megpróbált figyelni rá, de belefeledkezett az asszony minduntalan feltörő kacagásába. Nem szerette a költészetet, még a régi iskolai memoritereket is megpróbálta kitörölni agyából, de érezte, hogy nem tud ellenállni a vágynak, hogy magára egy öreg elszáradt és lehullt falevélként gondoljon, amit felkap az őszi szél…
Leült a fotelba, elővette szivartárcáját (vajon hol vannak, akiktől kapta, hová sodorta őket az élet, akik még a nevüket is belegravíroztatták?), kiemelt belőle az utolsó szivart, szertartásosan megszagolta, majd szütyőjében gyufát keresett, hiszen a szivar túl nemes élvezet ahhoz, hogy gázról, vagy benzinről gyújtsák meg. A foszfor már átnedvesedett, nehezen gyulladt meg, végül mégiscsak fellobbant kékülve. A fadarabka lángján megtáncoltatta a dohány-rudacska végét, hátradőlt és behunyta a szemét. Ahogy a régi sámánok a szent tűzbe hajolva révedeztek el, a szivarfüst benne is régi emlékeket idézett fel… Elmosolyodott, amikor Huncutra gondolt. Már elbúcsúztak egymástól, amikor rágyújtott a szivarra, s Huncut azzal a feledhetetlen mosolyával egy szívásra elkérte tőle, s a cigarettához idomult szokásával megpróbálta letüdőzni, s szegény asszony könnyezve köhögött. Amikor pár perc múlva végre szólni tudott, csak annyit mondott: majdnem olyan rossz, mint a csókod… nevettek. Nem tudta felidézni magában, hogy találkoztak-e utána még. Mi lehet vele?
S mi lehet Narával? Kint zuhogott az eső, ők ketten ruhátlanul a sátorban ültek meztelenül, formás lábait szemérmesen maga elé húzta, ő megkínálta egy szivarral, s a füsttel űzték az esőfelhőket. Az eső elment, tőle is elbúcsúzott, s őt sem látta soha többé…
Összetörjük emlékképeinket,
jelenünket…
Gondoltad volna, mennyi árnyalata van a feketének, vörösnek, aranynak és kéknek?
S új mozaikképeket rakunk össze belőlük…
- Az áldott életbe! – káromkodott a Sátán. A többi ördög félve húzta be a nyakát. A főnök ritkán szokta ennyire elveszíteni a fejét. – És a paráznaság?
Minden szem a nőstényördögre szegeződött.
- Meztelen női testbe bújva mellé feküdtem.
- És erre mit csinált?
- Betakart – sütötte le a szemét. – De aztán megjelentem neki, pár barátnőmmel és olyan csábtáncot lejtettünk, hogy még Pál apostol is elismerőleg csettintett volna. De nem. Letérdelt, imádkozott és hálát adott Istennek, hogy ilyen tökéletes mesterművet alkotott, mint a női test.
- Van még egy ügyem, aminek a végére kell járnom. Elszámolnivalóm van az Úristennel, és addig nem nyugszom, amíg meg nem vívtam ezt a háborút. Valaki egyszer azt mondta, hogy az Úristen és a gonosz között nincs közepesek útja, az ember nevét vagy a hamisak, vagy az igazak könyvébe írják be, vagy elfelejtik. Jöhet a Gomböntő. Nos, ha nincs közepesek útja, élni békében a világgal és az Úrral, akkor én most ellene mondok mind a kettőnek. Bosszút akarok állni, ki akarom élni azt a felhalmozódott gyűlöletet, ami bennem van. Tegnaptól kezdve hadiállapotban állok az Istennel. Ő üzent nekem hadat, én békében éltem volna vele. De nem hagyta. Most jöjjön a bosszú.
- Istenen?
- Talán rajta, talán magamon. Lassan eltelt az életem nagyobbik része, és még nem éltem, nem voltam boldog, vagy ha igen, akkor az vagy hazugság volt, vagy csak órákra, percekre szólt. Ha képtelen vagyok a jóra, hogy valakit boldoggá tegyek, akkor a maradék éveimben élvezni akarom az életet.
– Nagyon kérlek, most tényleg hagyd abba. Hidd el, hogy szerettelek, ahogyan most is szeretlek, s ne kérd számon rajtam, hogy mi történt már talán több mint tíz éve. Most már minden szó végzetes lehet.
- Milyen érzés volt beléhatolnod? Mit tudott adni neked, amit belőlem ki sem néztél? Hogy a combjai a derekadra? Forró volt a bőre? Lucskos volt?
Ábrám évekig nem szólt, hallgatott, eltemetett magában mindent, most azonban nem bírta türtőztetni magát, s minden haraggal, ami felgyülemlett benne az évek alatt a világgal és az asszonnyal szemben, most egyszerre kitört:
- Tudni akarod? Akkor megmondom: gyönyörű volt, a leggyönyörűbb dolog, amit valaha nőtől kaptam! Forró volt a bőre, s amikor a mellét csókoltam, akkor olyan volt, mintha áramütés ért volna. Jó íze volt a bőrének és a csókja olyan szenvedélyes, hogy szinte égetett. És nem volt formáció, mert mindig másképpen öleltük egymást, szinte birkóztunk, úgy hemperegtünk a földön. Csodálatos volt, olyan csodálatos, hogy te soha nem fogod megérteni, mert hiányzik belőled az élet.
- Válaszolj! Jobban szeretted, mint engem, kevésbé, vagy ugyanúgy? – A férfi legszívesebben azt válaszolta volna, hogy nincs joga ilyet kérdezni, miközben érezte az asszony azt várja, hogy igent mondjon neki, hogy igen, őt jobban szereti, de képtelen volt ezt kiejteni a száján.
- Szerettem őt, s azt hiszem, ha nem halt volna meg, akkor ma is együtt élnénk. Talán nem olyan boldogan, mint ahogy veled, de jó lenne. – hiteltelen volt, ahogy mondta és ebben a pillanatban halálosan gyűlölte magát, hogy nem tud jobban hazudni – Te más vagy, ahogyan más volt ő is. Nem tudom megmondani, hogy melyikőtöket szeretem, vagy szerettem jobban. Szeretlek – ennek a szónak szerintem nincs fokozása. Vagy szeretünk valakit, és akkor mindenünket, az éltünket és a halálunkat is képesek vagyunk odaadni neki, vagy nem, de az akkor nem is igazi szeretet...
Tudta, hogy be kellene mennie, odabújni a nő mellé és szeretettel, nem szenvedéllyel, átölelnie. Minden újra a régi lenne, minden jó lenne. De olyan szépek voltak a csillagok, s bár csontig hatoló hideg volt, szép volt az éjszaka.
Vajon most mi lehet a Vénusz-barlangban? Mi lehet, most az Álomlánnyal? Jó lenne azt hinni, hogy éppen most ő is kinéz az ablakon a csillagos égre, s rá… nem, nem is rá, csak a múltjára gondol, amiben egy lenge álomképként ő is feltűnik. Vajon, ő megtalálta a helyét a világban? Boldog a férjével és a gyermekével? Vajon született még egy gyermeke, esetleg egy kisfia, azóta? Biztos, az is olyan gyönyörű szép kisgyerek, mint az anyja, vagy a nővére. Mit nem adna azért, ha csak egy félórára találkozhatna vele; nem azért, hogy még egyszer átélje azt a szenvedélyes szeretkezést, amit egykor, hanem csak azért, hogy megkérdezze, hogy mi történt vele, hogy él… Nem kérne semmi mást az élettől, csak ezt a fél órát, utána bármi jöhetne. Talán nem is kellene fél óra, elég lenne pár perc is, talán még az sem kellene, hogy kettesben legyenek, akkor is megérezné a választ a kérdésére, ha csak a tömegben állnának egymás mellett néhány pillanatig… Hogy a fülébe súgná, amit azon az éjjelen nem hitt el: hogy szép és hogy szereti. Vajon, annyi év után, gondol-e még rá? Emlékezik-e rá, vagy teljesen jogosan kitörölte régi életével együtt a fejéből, s most már csak az újnak él?
Glinda felnevetett: - Azt ne hidd, hogy ez csak egy óra! Jár még hozzá használati utasítás is.
Ez ám nem elektronikus elemes vagy mit tudom én milyen csodamasina. Ezt fel kell húznod, ha azt akarod, hogy járjon. Egy felhúzás, kicsivel több, mint egy nap. Nos tudd, meg, hogy miért adom neked:
ha egy nap mégiscsak kiderülne, hogy igazam volt, s nem igaz vagy igazi az a szerelem, amit most érzel, tudom, meg akarsz majd mindent semmisíteni magad körül, fel akarsz mindent gyújtani. De azon a napon vedd elő az órát, húzd fel, s várd meg, amíg lejár. Ha még akkor is tart az indulatod, tedd azt, amit akarsz, tépd szét, égesd fel, amit csak akarsz, de a kedvemért várd meg azt az egy napot.
Ezt adom neked, kicsi Damnát. Ez az egy napot. Vigyázz rá, mert bár még sok nap lesz az életedben, de lehet, hogy az lesz a legértékesebb! Most pedig menj, vár az új életed!
Karácsonykor Ábrámnak nem volt szíve holt fát díszíteni, inkább bement a városba s megvette a legszebb gyökeres fát. Kicsi volt, de élt, mint a remény. Nem raktak rá giccses üveg vagy műanyag díszeket, csak olyat, amit maguk készítettek az ünnepre. Nem sokkal később, amikor a hó már visszahúzódott, s a szél sem volt olyan kegyetlen, amilyen csak az Alföldön tud lenni a téli szél, Ábrám elültette a fát. Ott volt mellette a lány is, s ahogy végeztek a munkával (mert kegyetlenül kemény volt a fagyos föld), elcsendesültek pár percre. Ábrám nem merte kimondani, amit gondolt, mert annyira közhelyesnek és elkoptatottnak tűnt, de legalább magában mormolta az a pár szót, ami talán ima volt, talán útrabocsátás, esetleg őspogány szertartás, hogy a fa gyökerei örökre megkösse a múltat: „Légy nagy, kicsi fa, s ahogy nősz, növekedjék a boldogságunk is, ha új hajtást hajtasz, családunknak hajtsál újabb ágat. Kösd meg gyökereiddel nyugtalanságunkat. Örökké zöld leveleid ijesszék el a rossz szellemeket, melyek mérgezik a lelket. Érintsd meg az eget, s vidd magaddal imáinkat, s harmatozd ránk a reményt. Benned jövőt ületetek.”
A tanya felé lépkedve egyfolytában ehhez csúszott vissza az agya: vállalja, vagy sem? Végén arra egyszerűsödött le a kérdés, hogy kit válasszon, melyik út helyes: az öregember, vagy az Álomlány által jelképezett. Mind a kettő tele volt valami csodálatos varázzsal, mind a kettő szeretettel fordult felé, de az egyik olyan volt, mint a nappal, a másik pedig az éjszaka. De hogyan lehet választani közöttük? Pedig kell, mert egyszerre ezen a két úton nem lehet haladni. Vagy a szeretet csendes, tiszta formáját, vagy a szenvedélyeset kell választania, de választania kell, mert ha megmarad középütt, ugyanúgy a régi életét fogja folytatni, a szürkét, a lebegőt, a semmiből semmibe vándorlót, a szürkét.
Fényképek… Felül az újabbak, s alattuk, mintha idő visszafelé folyhatna, az egyre régebbiek. Az egyik a tavalyi nyaralásukon készült, a másikon első karácsonyozásuk látható. Emlékezett, Vera valami narancsos-gesztenyés szárnyast sütött: finom volt, de zamata nem idézte a csendes éjt… És legalul Damnát egy fiatalkori képe, kicsit megfakult színekkel, s hátoldalán csak egy szó: „szeretem”. Nem volt semmi több. Talán csak magának írta oda emlékeztetőül, hogy évek múlva (soha nem jön el már ez a pillanat) vissza tudjon emlékezni arra a szerelemre, amit férje iránt érzett, talán valami ősi, tudattalan asszonyi boszorkánysággal, az írott szó erejével akarta örökkön élővé tenni ezt a szerelmet, Isten tudja csak.
Fiat iustitia, et pereat mundus -
ezért tűnik el lassan egész világunk,
nem pusztul: tűnik,
mert az igazságot kimondani legtöbbször gyávák vagyunk.
Boldog, s szinte sugárzott annak az ölelésnek a boldogságából, amivel férjét és a lánykát átkarolta, s látszott, hogy nem csak ő boldog, hanem másokat is boldoggá tesz. Hirtelen eszébe jutott a fénykép, amit az öregember házában látott: mennyire másképpen ölelte a családját ez az asszony, mint az öregember lánya. Rajtuk tényleg látszódott, hogy összetartoznak, hogy valódi szeretet köti őket össze.
- Szeretlek.
- Ne hazudj. Ezt mondd a feleségednek, ne nekem.
- Szeretlek. Tudnod kell, hogy amióta megismertem a feleségemet, soha egyetlen nőnek sem mondtam.
- Akkor inkább hazudj. Nem akarom, hogy szeress. Nem akarlak szeretni. Az csak felesleges problémákat okoz. Maradjunk abban, hogy egy jót szerelmeskedtünk és kész. Semmi érzelem. No love, no problem, tudod, ez az elvem. Megkaptam, amit akartam és kész. És neked sem volt rossz, ha jól érzem.
- A legcsodálatosabb két óra volt az életemben, amit eddig átéltem.
- Nem baj, majd megbánod, megutálsz és éled tovább a szokásos polgári életedet. Aztán eldicsekszel a haverjaidnak, hogy milyen jót szórakoztál egy kis vidéki kurvával.
- Soha. Szeretlek, soha nem tudnék rólad ilyet mondani.
- Szeretsz? Maradjunk inkább az én változatomnál. Egyszerűbb.
- Az előbb azt mondtad, hogy megkaptad, amit akartál. Ezt akartad?
- Igen. Én mindig megkapom, amit akarok és megadom, amit a másik akar. Remélem, nem panaszkodsz? Vagy akarsz még valamit?
- Akarok. Hogy szeressél. Azt, hogy velem maradj.
- Tudod jól, hogy azt nem lehet. Egy éjszaka, egy alkalom és kész. Nem kell a romantika. Te is tudod jól, hogy nem olyan nő vagyok, akinek rózsát szoktak venni. Menj már! Miért nem vagy olyan, mint a többi férfi. Gyújts rá egy cigire, ígérd meg, hogy majd felhívsz, miközben a számomat se kéred el… Rúgjál belém, csak egyet ne tegyél meg: ne szeress és ne emlékezz rám. Felejts el.
belevetette magát a vízbe, alábukott, hogy csak öt-hat méterrel arrébb törje át a víz színét. Különös volt, csak most döbbent rá, hogy egy arc mennyire megváltozik, ha víz alól bukkan elő. Pedig nem változik meg szinte semmi sem, csak a haj. A nők képesek hosszú időket tölteni a tükör előtt, rendezgetve fodraikat, hogy az minél jobban tükrözze egyéniségüket, vagy hogy valami attól eltérő képet sugározzon róluk. Annyira más, mikor az őselem, a víz simítja el a hajszálakat. Nincs már semmi rafináció, egyszerűen rásimul a koponyára, az arc és a fej formája leplezetlenül előtűnnek, azzá válik, aminek Isten megteremtette, és a lélek alakította. Lábával tempózott egyet-kettőt, hogy a lusta hullámok felett maradjon, közben a kezével hátra simította a haját, s csak ezután nyitotta ki a szemét, majd párat pislogott, hogy a homokszemcsés víztől megszabaduljon. Pontosan olyan volt, mint amikor egy újszülött pillantja meg először a világot. Régen úgy gondolták, hogy az embert a föld szülte, nem véletlen, hogy az ősi nyelvekben nőnemű szó a föld és anyának hívják. Azonban, ahogy elnézte a folyó színén áttetsző meztelen női testet, úgy érezte, a víz volt az az őselem, ami az embert szülte.
Aznap reggel is úgy állt ott, csak nézte a gyepet és a lányt, ahogy lassan belebújt könnyű, gyűrött és immár koszos nyári ruhájába, ahogy még egyszer rápillanthatott kislányos melleire. Nem bírt megszólalni, csak némán nézett a lány után, ahogy könnyű, ruganyos, táncos lépteivel, az átélt szenvedély kábulatával ellibbent az ismeretlenbe. Nem néztek egymásra, némán lesütötték szemüket, a szennyes, gyűlöletes, szégyellnivaló mégis vadítóan boldog bűn súlya alatt. Nem néztek egymásra, nem szóltak egymáshoz. Damnátnak önkéntelenül még most is el kellett mosolyodnia, amikor arra gondolt, akkor milyen gyorsan és rafináltan bújt ki a lány a melltartójából, s most pedig milyen akkurátusan vette vissza… Mintha abban, hogy hogyan kell csábosan levennie, nagyobb gyakorlata lenne, mint az öltözésben, pedig ez matematikai képtelenségnek tűnik.
Csak elváltak, befejezetlenül hagyva azt a valamit, azt a csodát, talán, szerelmet, amit aznap éjjel átéltek.
A férfi ült a padon és nem gondolt semmire, csak nézett. És a pengével játszadozva készült az öngyilkosságra. Még fél óra, talán, gondolta. S közben visszaidézte magában az elmúlt napokat, az utat, amit bejárt: a hétköznapoktól a halálkészületig…
- Ezek a fiatalok… - fordult az egyik beteg a másikhoz. – Mindig csak rohannak. Nézze meg ezt is: csak bejön és közli, hogy aki tud, az menjen vele. Nem látja, hogy nyakig gipszben vagyok?
- Bezzeg a mi időnkben… Semmi hordágy, semmi mankó, csak így egyszerűen: keljünk fel és kövessük, ha akarjuk. Semmi részvét.
- Semmi. Persze, megértem, hogy nekik is megvan a maguk baja.
- És nekünk nincs? Már hetek óta nem ettem semmi normális kosztot, odadobnak valami vackot és együk meg! Hát lehet így gyógyulni? A gyógyszerről meg nem is beszélve. Szavamra mondom, fel kéne lógatni a kórház anyagbeszerzőjét. Nem igaz, hogy legalább valami kis fájdalomcsillapítót nem tudnak szerezni valahonnan, akár a föld alól is. Soha nem fogunk így talpra állni…
Ez a féltékenység sokkal mélyebb, mint a szerelmi sértődöttség. Féltékeny volt arra, ahogy Seraf az emberekkel bánni tudott. Maga ismerte a legjobban, jobban megértette, mint a barátai, minden lépését követte. De Seraf mindenkinek megadta az álmai teljesülését, kivéve magának: mert maga a hatalmat akarta… Ha ő volt a lelkek Mozartja, maga volt Salleri mellette… az egyetlen, aki rajta kívül megértette a nagyságát. Talán még ő maga is kételkedett abban, hogy valóban angyal, néha győzedelmeskedett benne az úgymond józan ész, de maga kitartott mellette. A gyűlölete erősítette meg Serafot az elhivatottságában
Beszélt arról, hogy meg fog halni, de nem akartam belegondolni ebbe. Valahogy nem a konkrétumok maradtak meg bennem, hanem csak a végtelen nyugalom és harmónia, ahogy a halálról beszélt. Nem tudom pontosan idézni, hogy mit mondott.
Valami olyasmit, hogy nagyon fáradt és szeretne mindent abbahagyni. Hogy mindent itt hagyni. Hogy milyen hálás lenne, ha valaki megszabadítaná az életétől. De… maga is tudja, hogy Serafnak milyen morbid humora volt: panaszkodott, hogy milyen nehéz egy megbízható gyilkost találni, de már sikerült.
Mary: rendben. Barátokkal buliztam. Pia, tánc. Egyszer csak úgy éreztem, megfulladok, kimentem a kertbe. Hideg téli éjszaka volt. Megláttam egy alakot kint. Megkérdeztem, hogy nincs-e egy cigije. Seraf volt, adott. A részegek bátorságával megkérdeztem tőle, hogy fázom és nem ölelne-át? Odalépett hozzám és megkérdezte, hogy igazán akarom-e. Azt mondtam neki, hogy menjen a fenébe, vagy öleljen át és ne kérdezzen semmit, szükségem van valakire, aki átölel, szükségem vagy egy férfira, hogy érezzem a húsát.
Átölelt. Jó meleg volt. Úgy éreztem, hogy jó hozzá bújni. Átölelve egymást cigiztünk. Aztán
(Nem folytatta, már megijedtem, hogy megszakadt a kapcsolat.)
Péter: aztán?
Mary: mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
- Üdvözlöm, jöjjön be, egy pillanat, odaég a vacsora!
És kiviharzott a konyhába. Levettem a kabátomat és keresztülmentem az előszobán, be a nappaliba… Bevallom, kemény embernek tartom magamat, elég hullát láttam már, időset, fiatalt, nőt, férfit, frisset és oszladozót, teljes választékot áttanulmányoztam már, de van valami, ami engem is kiborít: egy gyerek halála, vagy nyomora. A szoba sarkában egy kortalan kisgyermek ült tolókocsiban. A tehetetlen düh kerített hatalmába. Ilyenkor gyűlölni tudnám istent, ha létezne. De nem tudok hinni egy olyan istenben, nem tudom elfogadni egy olyan isten létezését, aki képes egy gyermeket ilyen testbe zárni: ott ült mozdulatlanul, üres szemekkel, mint aki egy másik világban van már, csak a teste maradt itt.
- Szia, - próbáltam meg köszönni neki. Legnagyobb meglepetésemre, felemelte a fejét és rám nézett.
- Már vártalak. Tudtam, hogy el fogsz jönni. Örülök, hogy te vagy az.
- Hogy mondják azt az embert, aki mások halálából él meg… Dögevő? – Fordult felém Éva álmosan, kissé filozofikus hangulatban elmélkedve létezésem értelmén.
Hajnali kettő volt, épp csak elhallgatott a mobilom. A szokásos történet, már Éva is ismerte, pedig még csak két hete, ha együtt voltunk. A mobil a legváratlanabb időpontokban szólal meg, akkor mindent dobni kell és rohanni. Akármit is csináltam éppen. Ezt persze Évi rühellte. Azt még inkább, amiért. De végtére is ilyen egy „bűnügyi tudósító” élete. Amikor szól az informátorom, mennem kell. Az újság csak első osztályú hírekért fizet. Minél fiatalabb az áldozat és minél kegyetlenebb módon ölték meg, annál többet.
Katona volt, sok embert megölt a harcokban, sok halált látott, köztük nem egy kivégzést. Nézte az arcokat és figyelte az elítéltek utolsó perceit. Hiába voltak martalócok, katonaszökevények, akiket a törvény halálra szánt, a többségük mégis férfiasan fogadta a halált, s mintha az utolsó percek hitével akarták volna jóvátenni korábbi becstelenségüket...
Életelve ez volt: `tartsd meg a rendet és a rend is megtart téged!`.
Majdnem tökéletes boldogságának csak egyetlen híja volt: a városi tömegközlekedési vállalat környéki járatainak pontatlansága. Pedig milyen szép is lett volna, ha a hivatalba is minden nap percre pontosan ugyanakkor érkezhetne be...
Más életre szánták régen. Más világ volt. Akkor még a Császár és Király uralkodott egy olyan országban, ami már a mesékben sem térhet vissza sohasem. Akkor még nem egy parasztudvaron lakott, hanem egy városi palotában, amit kicsit fellengzősen kastélynak hívtak, egy olyan városban, aminek ma már magyar neve sincs. És akkor nem egy csontos öregasszony volt, hanem legszebb lány, akit a gavallérok és a katonatisztek az utcán a szemükkel követtek...
Hosszan kúsztam-másztam a barlangban, úgy éreztem, már évek óta nem láttam a napot... Különféle emberekkel találkoztam: zsidókkal, akik a deportálás elől menekültek el, s várták, hogy újra szabadok lehessenek már elvitt szeretteikkel... Rákóczi kurucaival, akik a nagyságos fejeledelem visszatértét várták. Amikor az özveggyel találkoztam, még nem tudtam, hogy az az utolsó előtti terem...
A vad ölelkezésben leszaggatták egymásról a ruhát, egymás húsát tépték, már nem volt gravitáció, se más fizikai törvény, csak a tűz, amiben égtek. A férfi szétfeszítette a nő karjait, a szerelemben szinte keresztre feszítették egymást, majd belefulladtak a csókokba, alig érthetően, sodorva a lélegzetben a szavakat, annyit mondott a nőnek:
- Szeretlek...
Furcsa érzés ezt végiggondolni. Utoljára. Furcsa íze volt a szónak. Egyszerre fáj, hogy valami véget ér, valami, ami eddig az életem volt s egyszerre szabadít fel ez a szó: utoljára. Újra fiatalnak érzem magam, hív a régi életem. A szerelem. A szabadság. Még ha nem is tudom, hogy kivel...
1) nem tudom, mikor álmodom, és mikor vagyok ébren. Egyedül azzal tudok védekezni, hogy az álmokban mindig van valami logikátlanság, s mert én álmodom, a vágyaim könnyebben teljesülnek. Következtetés: ezekre kell figyelnem, ezeket kell tesztelnem, s ha ügyes vagyok, még egyszer nem tud becsapni ezzel a módszerrel. Ha egyszer úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, akkor jobb, ha megpróbálok felébredni és egy kis mosolyt rajzolt a bekezdés végére.
2) álmomban kárt okozok magamban de ez még nem biztos. Lehet, hogy csak fel akar őrölni, de sohasem zárható ki, hogy így is ártani tud nekem...
- Azt mondtad, hogy lépjek túl rajta, hogy temessem el. Én megpróbáltam, most mégis kérdezel. Miért?
- Mert meg akarlak ismerni. Hogy miért ment tönkre az előző kapcsolatod. Hogy mi volt a hiba. Hogy mi ki tudjuk kerülni.
- No jó, akkor most az egyszer beszélek róla. Mert szeretném, ha megértenéd, hogy az sohasem fog megismétlődni. Mert te más vagy. Mert teljesen más a kapcsolatunk...
6. Tavasz, szerelem, kávésbögre
És az idő, mint olyan megszűnt létezni. Csak a pillanatok és az órák, amikor együtt voltak. Néha munka közben váltottak egy-két e-mailt, ha a folyosón összefutottak, egymásra pillantottak és ha már nagyon hiányzott a másik, lementek a lépcsőfordulóba, ahol valóban kettesben lehettek, hiszen a lépcsőt használni a XXI. században már valóban mindenki lusta.
Boldogok voltak, nem múlt, és nem jövő, hanem jelen időben.
Nem volt bennük az a görcsös ragaszkodás, ami az időben élő, önző szerelmesekre jellemző, nem akartak minden egyes percet együtt tölteni, ha egyedül is mentek el valahova, tudták, a másikhoz térnek meg utána. Mintha Paxa a másikban is megtalálta volna azt a békét, amit eddig egyedül kellett megélnie.
Racionális döntés volt, hogy a férfi lakásába költözött, hiszen az volt a nagyobb. Nem kellett hozzá csak néhány nap, hogy női apróságaival, könyveivel, egy-két bútorával otthonosabbá tegye, hogy ne csak közös, hanem az ő otthona is legyen. A férfi beletörődő mosollyal vette tudomásul, hogy az interregnum után újra egy nő keze igazítsa el a dolgokat otthonában és életében. Mert ez az élet végre élet volt, nem csak létezés, nem később tévedésnek bizonyult vakhit, mint az előző házassága volt.
Kettejük eddigi élete, ahogy a bútorok, a könyvek és a háztartás ezer aprósága, összeadódtak, s a kettőből valami új, eddig nem tapasztalt született. A könyveket, amiket eddig egyedül olvastak, most odaadták a másiknak is, eddigi kedvenc zenéiket közösen hallgatták esténként, s napról napra egyre otthonosabban mozogtak a másik világában.
De a legszebb szertartás az volt, amikor a beköltözés napján Paxa egy selyempapírba csomagolt ajándékot adott át a férfinak: két egyforma kávésbögrét. Nem kellett magyaráznia a jelentését, a titkos együvé tartozást, hogy már mindegy, hogy a tiéd vagy az enyém, nyugodtan összekeverhetjük, mert már egyek vagyunk.
- Bocs, nincs szépen becsomagolva, s romantikusabb körülmények között szerettem volna átadni, nem így gyűrött papírban...
Az igaznak,
a hűnek, ki örökké társ ezer vészen át
annak, ki reménnyel fekszik, s erővel ébred,
annak, ki sorsában csodát hordozott,
s annak, ki elvarázsoltan látja a világot.
A jóknak s a gyengének, kik járják az élet útjait...
Körbenéztem. Mindenfele könyvespolcok, tematikusan rendezve: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… A polcokon mint könyvek az egyes boldogságok. Azonban nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak és inkább (bevallom, tapintatlanul) a boltosék beszélgetését hallgattam ki...
1. találkozás
A fiatalember kinyitotta az ajtót és belépett a lakásába. Egy öregember ült a díványon. Felállt és udvariasan bemutatkozott:
- Jó estét kívánok, X. Y. vagyok.
- Minő érdekes véletlen! Én is X.Y. vagyok.
- Nem véletlen. Én maga vagyok, csak kicsit öregebben. Egész pontosan: olyan öreg vagyok, hogy csak pár percem van hátra az életből.
- Tessék? Lehetne egy kicsit bővebben?
- Természetesen, de sietnem kell, mert mindjárt lejár az időm. Szóval leéltem az egész életemet, tisztességesen, becsületesen. Tegnap este megjelent nálam a Halál Angyala és közölte, hogy egy nap múlva értem jön, de mert olyan jó ember voltam, még itt az életben teljesíti egy kívánságomat.
- És azt kérte, hogy találkozhasson velem, bocsánat, saját fiatalkori önmagával?
- Igen. Tudja, elgondolkoztam. Egész életemben jó voltam, becsületes, soha nem csináltam semmi rosszat, még a villamoson sem blicceltem… És rájöttem, hogy milyen unalmas volt az egész. Mintha nem is éltem volna.
- Nem hiszek magának.
- Ha szabad kérnem, tegeződjünk. Végtére is, elég közel állunk egymáshoz.
- Rendben. Akkor nem hiszek neked.
- Számítottam erre. Kérlek, nyúlj be a kabátzsebedbe. Egy füves cigi van benne. A barátaidtól kaptad, nem akartad meggyújtani, azt tervezted, hogy majd itthon kidobod, és azt mondod nekik, hogy elszívtad, de nem jött be. Első lépésnek megteszi, ha elszívod. Aztán majd jöhetnek az egyéb gazemberségek.
- Egy csudát! Azt akarod, hogy rontsam el az életemet, adjam fel az erkölcsi elveimet, csak azért, hogy maga elégedettebb legyél életednek az utolsó napján?
- Leköteleznél. Tudod milyen rossz úgy meghalni, hogy előtte nem is éltél?
- A francokat! Nézzed! – és megfogta a füves cigit és lehúzta a WC-ben. – Most mit lépsz?
- Nem baj, van más lehetőség is… Ott van a mennyasszonyod… Nem unalmas, hogy elveszed és hűségesen leéled mellette az életed?
- Szeretem és így fogok tenni.
- Semmi megcsalás, lemondanál a gruppen és a swinger édes ízéről?
- Le! És ha még sokat piszkálsz, megígérem, hogy ezentúl csak magyar művészfilmeket nézek meg a moziban!
- Jaj ne! Ennyire nem lehetsz gonosz! Képes lennél lemondani az élet megannyi apró öröméről, csak azért, hogy ellentmondjál egy öregembernek!?
- Természetesen! Csak azért, mert öregebb vagy és én, nem fogsz parancsolni nekem!
- Pedig annyi szép dolog várna még az életben! Gondolj az ellopott bankjegyek édes susogására, a felszarvazott férjek mulya pillantására, a kidobott szeretők csalódott arcára, a gyilkolás édes örömére…
- Most aztán tűnés! Ha egy perc múlva is itt leszel, nem állok jót magamért…
- Egy kis verés? Nem olyan nagy bűn, de azért…
- Vedd tudomásul, hogy mentateát főzök magunknak!
- Jaj, ne! Ennyire nem lehetsz önző! Legalább azt ígérd meg, hogy ha a feleséged elutazik az anyósodhoz, majd belepillantasz a pornócsatornába!
- TŰNÉS!
2. találkozás
Az öregember kinyitotta az ajtót és belépett a lakásába. Egy zavart fiatalember várta.
- Bocsásson meg, talán emlékszik rám, tegnap este már voltam itt… a Halál Angyala vagyok.
- Persze, Isten hozta.
- Köszönöm. Tudja valami végzetes félreértés történt. – elővett egy dossziét, és idegesen lapozgatta, közben idegesen rezegtette szárnyait. – Higgye el, évezredek óta vagyok a szakmában, de még ilyen nem történt velem...
Ebben az írásomban tisztelegni akartam b. Temesvári Pelbárt előtt, aki szerintem a középkori skolasztikus irodalom csúcsát képviseli: felépítése, hosszadalmas körmondatai a középkort képviselik, de gondolatai, megfigyelései szinte a XX. század lélektani megfigyeléseit idézik. Művei közül mai szemmel talán a Példázatok a leginkább élvezhetők a mai olvasóknak, ennek stílusát vettem alapul ezen írásomhoz.
- A Leumi Bankot nem fogadták el? Jól értettem?
- Igen, jól. Groteszk nem?
- Igen, mintha nálunk az OTP vagy az MNB papírjait nem fogadnák el.
- Valahogy úgy. De Izrael nem hétköznapi föld, ott más törvények uralkodnak. A logika szabályai ott nem érvényesek, vagy igen, de pont ellenkezőleg. Talán pont ezért „szent” föld, mert ott nem a normál világ szabályai érvényesek...
Erdély, Erdély,
suttogtam magamban,
vággyal ízlelve a szót,
Erdély, Erdély,
vágy, álom és a múlt:
vetett már az idő ősz hajszálakat,
s ért belőle visszatérésvágy...
Megállt a szél Késmárk felett:
nincs háború,
sem üldözés,
sem romantikába hajló bujdosás,
nincs, aki fusson,
nincs honnan,
s hová:
hisz mindenhol ugyanazt leli...
- Persze tudom, ez maguknak csak giccses emlékek, a régi idők hazugsága, propaganda – nekünk viszont akkor ez volt az élet értelme. Volt már Erdélyben fiatalember?
- Igen, utoljára ’89-ben, a forradalom idején. Arad, Temesvár.
- És akkor tényleg úgy ünnepeltek az emberek, ahogy a TV-ben mutatták?
- TV-t nem tudtam nézni azokban a napokban, de igen. Mindenki boldog és felszabadult volt.
- Akkor azt hiszem, valami hasonlót, ha nem is akkorát élhetett át, mint mi azokban a napokban. De nem untatom?
- Nem, dehogyis! Meséljen még, mi történt utána!
Siratunk valamit, amit nem ismertünk.
Siratunk valamit, amiről még a történelemkönyvekből sem lenne szabad tudnunk, mert arra ítéltettünk, hogy nem szabad megtanulnunk saját szánkban alvadó vérünk hánytató keserűségének ízét.
Arra ítéltettünk, nem tudni hol és mikor, hogy nekünk csak a más fájdalma fájhat, hogy a sajátunk sohasem.
Mégis fáj, s nem tudjuk miért...
Téli éjszaka volt, talán nem sokkal éjfél után. Egyedül ültem a kupéban. Már órák óta kattogott alattam a szerelvény, kint teljes sötétség, s a vonat kattogásán és a szél zúgásán kívül minden zajt elnyelt a hó. Majd leragadt a szemem az álmosságtól, de a már említett utazóközönség miatt nem akaródzott elaludnom. Megpróbáltam olvasni, az egyik cigaretta után gyújtottam rá a másikra, s közben arra kellett gondolnom, hogy az egész életem olyan, mint ez az utazás: a nagy semmi közepén megyek az egyik semmiből a másikba. Persze lehet, hogy csak utólag képzelem bele, hogy ezt gondoltam. Mindegy...
Tudta, senki sem jár éjszaka az úton, s ha mégis, biztos nem vizsgálná meg, mi is az az úttól távolabb lévő sötét folt. Egyszer régen hallotta, hogy a jeges tengervízben nagyjából negyedóráig lehet életben maradni. Minden perc drága, ki kell szabadulni a kocsiból, meg kell tudnia, hol van, jeleznie kell, hátha valaki meglátja és főleg: meleg kell.
Bár bal kezébe kezdett visszatérni az élet, idegtépő fájdalom adta jelezte, de tudta, nincs ideje megvárni, amíg újra használhatóvá válik...
